Takács Róza: Elefánt szeretnék lenni
Majoros
Nóra: Az angyalok állata
A Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomorodott el.
−
Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az
állatkertben marad belőlük mutatóba.
Körülnéztek
az angyalok is.
−
Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik.
−
Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik.
A
Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meglegyintse
az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe
csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik
őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen az emberek. Benyitott az ajtón –
elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az
ingujját, és az agyagos ládához lépett.
Hirtelen
akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét.
−
Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta.
−
Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák.
−
Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek.
A
mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe
mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút.
Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit
oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját
enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a
szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és megremegett a kezükben a
fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és
ölelték, vigasztalták, gyógyították őket.
Mire
véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan
csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka.
−
Kész az állat.
A
Jóisten arca felderült.
−
Mutasd!
A
műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a
Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva
maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi,
ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a
Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani.
− Nevet
is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka.
A
Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán
óriásit kacagott.
−
Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka.
−
Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam.
−
Akkor hát odaadjuk az embereknek?
−
Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák.
Az
angyalka szája szomorúan lebiggyedt.
−
Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem
a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére.
Kitárták
a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és
szabadon eresztették. Azóta ott legelészik és szivogatja a felhővirágok
nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.
Takács Róza, 5 éves
Budapest, Vízivárosi Óvoda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése