Agócs Írisz illusztrációja
Peti negyedik osztályos. (Lesz.
Jövőre. Hogy idősebbnek higgyék, mindig nagyobbnak mondja magát).
Nagymamája egy
napon feljött vidékről látogatóba a sárga busszal, és hiába kérték Peti szülei,
hogy ne cipekedjen, ha mást nem is, egy kosár frissen szedett piros almát csak
hozott a kertjéből.
Peti anyukája
egyenként megmosta és felsorakoztatta őket a kamra polcára: épp harminc darab
mosolygó-nevető, piros alma volt. Jó lesz Petinek, minden nap megeszik majd
egyet ebben a hónapban. Másnap reggel, amikor a kisfiú iskolába indult,
édesanyja belecsempészett egy szép almát az iskolástáskájába.
Peti vidáman
lépkedett a buszmegálló felé, amikor hirtelen meglátta az utca sarkán éppen
bekanyarodó buszt, így hát sietősre fogta a lépteit. A nagy sietségben még a táskája
is kinyílt, és felszálláskor kigurult belőle az alma, be egyenesen a busz alá. A
busz gyorsan tovahaladt a megállóból, az alma pedig ottmaradt a földön, porosan
és elhagyatottan.
Kisvártatva
arra jött egy botjára támaszkodó bácsika, és megpillantotta a buszöbölben
árválkodó, poros almát. Odament hozzá, kicsit talán még beszélgetett is vele
(az öregek, ki tudja miért, szívesen szóba elegyednek bárkivel), majd felemelte
és elindult a buszmegálló melletti szemeteskuka felé. Megpróbálta beledobni a poros
almát a kukába, de nem sikerült, az alma éppen a kuka mellé esett, le, a fűbe.
− Én le nem
hajolok még egyszer, dobja bele más! − morogta az öreg bosszúsan, és elindult
hazafelé, mert közben elfelejtette, hogy eredetileg épp a boltba indult.
Az alma elszontyolodott.
Nem mintha szívesebben kötött volna ki egy kukában, a szemetek között, de azért
ezt az útszélre vetettséget mindenképpen megalázónak érezte. Azon gondolkodott,
hogy mihez is kezdjen az életével?
− Teszem azt,
megvárhatnám a holnap reggelt... Kicsit leporolom magam, és amikor Peti megint
iskolába indul, észrevétlenül beleugrom a táskájába!
Ezen kicsit
kuncogott is magában, tetszett neki az ötlet.
− De mi van,
ha Peti holnapra megbetegszik, mondjuk torokgyulladása lesz, és nem jön
iskolába? Sebaj, akkor beleugrok valaki más táskájába, nekem aztán édesmindegy!
− határozta el magát az alma.
Később azonban
mégis elbizonytalanodott:
− Lehet, hogy
kicsit elhamarkodtam a dolgot... Az ember mégsem hozhat döntést a jövőjéről
ilyen hebehurgya módon... Mert lehetnék például almafa is. Vannak magjaim... Lássuk
csak, ha jól számolom, van legalább öt magom. Szerintem az elég egy almafához.
Az almafává
válás azonban hosszú időt vett igénybe: éveket. Szerencsére a buszmegálló
mellett növekvő kis almafát senki sem háborgatta, így néhány év alatt az apró
magokból bő termésű, sudár fa lett.
A kis fa
ragyogott a boldogságtól. Tavasszal rügyet bontott és virágba borult, nyár
végére pedig ott piroslottak az ágai között a csodás termések. Reggelente,
amikor a gyerekek iskolába indultak, titokban mindig belepottyantott egy-egy
szép almát a táskájukba, amíg a buszra vártak. El is nevezték az emberek
csodalmafának, s nagy becsben tartották, tán még ma is tartják, ha azóta
többedmagával együtt ki nem száradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése