A nagyi városát
erdők vették körül. Meg hegyek. Anya szerint inkább csak dombok. Hát tényleg
nem voltak túl magasak, viszont erdő borította mindegyiket. És az erdőbe
kisvonattal lehetett kimenni. A kisvonat zöld volt és szuszogott. Pont úgy
lihegett, mint nagyi, amikor az emelkedőn kaptattak fölfelé. És fürgén gurult,
ha lejtőhöz értek. A kisvonat is, meg a nagyi is.
Nagyival sokat
jártak ki az erdőbe Somáék. Jobban mondva nagyival, papival meg Samuval. Csak
rájuk nem lehetett számítani. Mármint Papira meg Samura. Mert amint elérték a
Sásos tavat, már meg is álltak, le is táboroztak, s szerelték össze a
pecabotjaikat. Aztán lesték a vizet egész nap, hogy mozdul-e. Hát nem nagyon
mozdult. Na, jó. Megmoccant naponta mondjuk háromszor. Vagy négyszer. Persze
Samu iszonyú büszke volt, hogy milyen jó kapás volt, meg mekkora halakat
fogott.
De
Somát a halak nem izgatták. A Sásos tó sem.
Az
erdő viszont annál inkább.
Úgyhogy
ők a nagyival mindig nekiindultak az erdőnek a turistaúton. Nagyi szuszogott
elöl, Soma meg utána. Néha, amikor kiszélesedett az út, egymás mellett is
tudtak haladni. Ilyenkor nagyi mindig mesélt. A fákról. A virágokról. Még a
mohákról és a zuzmókról is tudott mesélni. De legjobban a gombákat szerette.
Minden kiránduláson megrakták kis kosárkáját gombával, amit aztán lent a Sásos
turistaházban megmutatott Menyus bácsinak, az erdőkerülőnek. Menyus bá értett a
gombákhoz. Sok mérges gombát lefülelt már, de nagyi kosarában sohasem talált
olyat, ami rossz lenne.
–
Te minden gombát ismersz, nagyi? – kérdezte egyszer tőle Soma.
–
Á, dehogy. Viszont csak azokat szedem össze, amiket jól ismerek.
–
És hogy ismerkedtetek meg?
Nagyika
nagyot nevetett, aztán körbemutatott:
–
Hát, itt. Az erdőben. Hol máshol? – és már hajolt is le, mert valami sárgásat
látott megvillanni a gyökerek között. – Nézd, sárga rókagomba. Szégyenlős
fajta, még a föld alá is elbújik, úgy kell kicsalogatni onnét. Könnyű is
összekeverni néhány testvérével, amik mérgezők.
–
Bolondgombák, bolondgombák – kuncogott fel Mikula Soma zsebében.
Soma
ijedten nagyira kapta a tekintetét, vajon észrevette-e kisbarátját, a
zoknimanót. De szerencsére nem, mert a rókagombával volt elfoglalva, hogy
mihamarább kicsalogassa a föld alól.
–
Mit csúfolódsz itt nekem? – mordult rá Soma a ficánkoló zoknimanóra.
–
Te is csúfolódnál, ha tudnád, hogyan lettek mérgesek a gombák.
–
Miért, eredetileg nem voltak mérgesek?
–
Ugyan, dehogy!
–
Nem? – kérdezte gyanakodva Soma. – És miért lettek aztán hirtelen azok?
–
Háááát, én nem tudom – mondta pirulva Mikula, és már bújt volna vissza Soma
nadrágzsebébe.
De
Somát nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja eliszkolni a zoknimanót.
–
Na – kérdezte, amikor újra előhalászta a zsebéből –, mi van a mérges gombákkal?
Ki bosszantotta fel őket?
–
Nem… Nem én… – rázta a fejét hevesen Mikula.
Soma
összeráncolta a homlokát, mint ahogy apa szokta, amikor füllentésen kapja a
fiait.
–
Tényleg nem! – vágta ki Mikula. – Én csak segítettem a többieknek. Egy kicsit.
–
Igen? És miben?
–
Hááááááát… Lehúzni a bocskorukat. De csak az egyiket!
Soma
megint összehúzta a szemöldökét, hiszen azt már tudta, hogy a gombáknak csak egy
bocskoruk van. Már amelyiknek. Mert nem minden gomba bocskoros. Aztán persze
kiderült, hogy régen a gombáknak két lába volt. Egy jobb és egy bal. És bizony
mindegyiknek volt bocskora. Mind a két lábán. De ha aludtak, levetették a
bocskoraikat, s odatették maguk mellé, hogy reggel felhúzhassák a lábukra, s
folytathassák az őrállást. Mert ők vigyázták az erdőt, hogy senki idegen be ne
hatoljon a területükre.
Igen
ám, de a zoknimanók – akik egyébként félpár zoknin éltek – egyszercsak rákaptak
a gombabocskorra. Éjszakánként kiosontak az erdőbe, s ellopták a gombák
bocskorait. Az volt ám az igazi finomság! Az igazi ínyenc falat. Soha zoknimanó
nem evett még finomabbat.
De
nem tartott sokáig a jó világ. Mert a gombák felmérgelték magukat. Ki látott már
ilyet? Őrt állni félbocskorban? Lehetetlen. Akkor már inkább féllábon! S
onnantól kezdve nem is növesztettek maguknak két lábat, csak egyet. S bocskort
se húzott mindegyik. De amelyik húz, az majdnem mind mérges gomba. Azt jobb, ha
meg sem közelítik a zoknimanók. Sőt. Senki emberfia. Persze vannak olyan
bocskoros gombák is, amik egész barátságosak. Mint a Nagy Őzláb. Ő például
teljesen szelíd. De vajon ki merne megközelíteni egy Nagy Őzlábat? Senki. A
zoknimanók nemzetségéből legalábbis, biztos, hogy nem.
Diego Mora nagyon mérges gombái itt laknak: http://www.cosmodrilos.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése