Takács Viktória: A madárijesztő

 

Takács Viktória rajza

   A kertben nagy cseresznyefa áll. Magasabbra nőtt, mint a házunk, a teteje a gólyafészekig ér. Ha gólyák lennénk, a tetejéről is leehetnénk az édes cseresznyét, nem lenne a seregélyeké. Szépek a seregélyek, pöttyös tolluk fényes, de annyira éhesek, hogy semmit sem akarnak nekünk hagyni. Nagymama veri a nagy fazék alját, hogy elkergesse őket.
   Befogom a fülem, olyan hangos, hogy nem bírom sokáig hallgatni.
   Nagypapa madárijesztőt készít. Azt mondja, segíthetek, foghatom a régi gatya szárát, amibe szalmát tömött. Jó szorosra köti az alját, egészen olyan lesz, mint egy ember lába.
   Szerintem a seregélyek nem fognak megijedni. Nem hülyék. Én mégis félek egy kicsit lefekvés után. Amikor kinézek ablakon, a madárijesztő körvonala olyan, mint egy zombié, aki mindjárt lemászik a fáról és bekopogtat az ablakon. Ki sem dugom az orrom a takaró alól.
   Túl meleg van bent, egy kicsit izzadok, pedig ilyenkor szoktunk jegesmedvéset játszani a húgommal. Én vagyok a nagy jegesmedve, ő a kicsi. Néha átjöhet a barlangomba, hogy igyunk egy jegesmedve teát, de most nem akarok játszani. Egyedül is melegem van.
   Legyünk barnamedvék, mondja. Nem jó, azoknak is melege van.

Megint kinézek az ablakon. A hold megvilágítja a kitömött madárijesztőt. Seregélyek alszanak a fán.

Szerk.: Gertheis Veronika

Diana Soto: A rigó meséje

   Lilla bevágta maga mögött az ajtót. Akkorát csattant, hogy a diófa ijedtében ledobott magáról egy aranyszínű levelet. Ezután Lilla feltrappolt a lépcsőn, és bevonult a szobájába.
   – Utálom az iskolát! – közölte a plüssrigóval, aki az ágyon ülve várta, hogy a gazdája hazaérjen.
   Lilla a könnyeit törölgette, miközben átöltözött. A fehér egyening helyett a sárga pólót vette fel. Azt, amelyiken apró jetik voltak és egy pirosas folt, amit még a nyári táborban szerzett. Anya sokszor kimosta, de mindhiába, a folt a pólóra költözött. Anya ezután ki akarta dobni, de Lilla ragaszkodott hozzá.
   Amikor elkészült az öltözéssel, a kisasztalhoz ment, és leültette a rigót. Felszolgálta a kekszeket, és nagyot szürcsölt a rózsaszín bögréből. Elképzelte, hogy a Himaláján ülnek, éppen egy expedíció közepén. Most fogják megmászni a csúcsot.
   – Merre repültél ma? – kérdezte a rigó.
   – Semerre! – vallotta be Lilla. – Hangosan kellett olvasnunk, és én voltam a legbénább!
   – Pedig milyen sokat gyakoroltunk – válaszolt a rigó, a szárnyai közé fogta a bögrét, majd felhörpintette a teáját.
   – Nem baj, nem fogok többet olvasni! – jelentette ki Lilla, majd elpakolta a teáskészletét, és egyetlen mozdulattal félrelökte a táskáját. A táska nagy puffanással a földre esett, és egy összehajtott papír csusszant a szőnyegre.

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

   – Az meg mi? – kérdezte a rigó.
   – Magdi néni adta, hogy gyakoroljak – mondta Lilla, majd azonnal hozzátette –, de nem fogok!
   A rigót azonban nem hagyta nyugodni a hófehér papír.
   – Miről szól? – kérdezte Lillától.
   Lilla a kezébe vette a lapot, és hangosan olvasta az első sort.
   – Lil-la és a ri-gó ka-land-ja-i.
   Lilla nem hitt a szemének! Magdi néni róluk írt mesét. Hirtelen úgy vert a szíve, mintha tényleg a Himaláján állna. Ezt azonnal el kellett olvasnia! Lehet, hogy végre megmásszák a fehér csúcsokat? Esetleg a rigó kap igazi szárnyakat, hogy repülhessen? 

Csík Mónika: Karácsony

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.

Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.

Vajda Melinda illusztrációja

Szerkesztette: Milya Zsolt

Gertheis Veronika: Cincogó ábránd

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

Lennék egér,
padlásdeszkán
csisziri-léptű
árnyéktolvaj,
porcicák réme,
szürke szőrguba.

Láda mögé –
kopp! – begurult
göcöge-dió,
héján matató
kásafogak
ropogó zaja.

Ennék diót,
hártyás, keserű
szotyori-ingbe
bújt, vajpuha
manna, édes
egérlakoma.

Kemény dió,
ki ketté töri
gömböly-kabátját,
nem ripityom,
dióhéjból
válik tutaja.

Juharszárnyú
két evezőm
lefetye-loccs
eresz patakján,
fészkem ölére
repítene haza.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Kíváncsi csodalény

 

A szerző illusztrációja

Egy őz sétál be a kertünkbe. Kíváncsi csodalény. Pici szarva selymes, lépte kecses, tekintete rebbenő. A kunyhómból jól látom, elrejtenek előle a sűrűn nőtt levelek. Visszatartom a lélegzetem; ne félj őzike, tőlem nem kell megijedned. Ha akarsz, itt maradhatsz, lakhatsz a kisházamban, és hozok neked enni minden nap. Nem jön ide senki, aki bánthatna. Sem a nagyhasú Piacsek a puskájával, sem a Csizmadiáék ugatós kutyája, sem a farkasok. Vajon laknak erre farkasok? Esznek azok embert? Vagy csak őzet és nyuszit? Meg fácánt, pont úgy, ahogy a vadászok. Én aztán nem eszem őzpörköltet, hiába hozott a Piacsek ajándékba. Felőlem illatozhat az asztalon.
Ne menj el, őzike! Ígérem, vigyázok rád! Ha lehullanak a levelek, kihozom a garázsból a takarókat és felakasztom az ágakra, hogy elrejtsen. Ha itt maradsz, megvédelek. Van bicskája nagypapának, mindig a vekker mellé teszi este. Ha itt maradsz, ígérem, elemelem!

Szerkesztette: Gertheis Veronika

Czeiner-Szücs Anita: D-dió

D-d-d-d, d-dió,
nem mogyoró, nem bigyó.
D-d-d-d, d-dió,
messze visz a kisrigó.
D-d-d-d, d-dió,
illatodba bújni jó.

Takács Viktória illusztrációja

Szerkesztette: Lukács-Kis Panka

Újlaki-Nagy Júlia: Diófalevél

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

a nagy diófánk
ott áll az udvar közepén
azt játszom minden nap,
hogy fent lakom a legfelső ágon
diófalevélből készítek
sárga vitorlás kishajót
barna hajú babát
mesekönyvet ragasztok
viszi a szél a lapjait
virágcsokrot kötözök
színes, tömött csokrokat
madárházat építek
diófalevélből
fészket raknak mellettem
az égi madarak
megírom a levelem
diófalevélre
arany búcsúlevelet

a diófánk az égig ér

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Halász Bálint: Mihály manó és a Dió foci

   Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
   Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
   – Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
   – Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
   A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
   – Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
   – Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
   – Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!

Gilich Luca rajza

Takács Viktória: kurutty

 

Takács Viktória rajza

zöld béka ül a fán

nem látom a lombon át

a kurutty messze száll

elárulja a békát

zöld béka hangja száll

kurutty egész délután.

kurutty a homokozóban

kurutty a függőágyban

kurutty a hintában

kurutty a konyhában

kurutty a kiságyban

kurutty a fűben fekve

kurutty a fülemben

hol vagy zöld béka?

ugorj a tenyerembe!

de ha félsz, azt se bánd, 

itt egy zöld kardigán.

Szerkesztette: Miklya Zsolt