Gertheis Veronika: Varangyos Mari és a foltonfolt köpeny

  

Boros Dorottya illusztrációja

Az erdőmélyi boszorkányház kitárt ablakain szürkén dőlt ki a szabadba a por. Amennyi tavaszi napfénytől mámoros, korai pillangó vagy méhecske csak repdesett a környéken, most mind távolról elkerülték a kunyhót. Nemcsak a fojtogató por, hanem a bent tomboló boszorkány válogatott szitkozódásai miatt is.
    – Nesztek, porcicák, nesztek, nesztek! Úgy kiseprűzlek, hogy lábatok sem éri a földet! – veszekedett Varangyos Mari, miközben az ágy alatt kotort a seprűvel.
    Az arca elé baboskendőt kötött, hogy ne lélegezze be a nagytakarításkor keletkező port. Henriket, a hollóját pedig már reggel elküldte otthonról, hogy megkímélje a madár érzékeny hangszálait.
    – Mégis, hogy a búbánatos pókpotrohba tudott ennyi piszok összegyűlni ebben a házban? – mérgelődött a vörös-bozontos boszi.
    – Ne engem szapulj, te vagy az, aki mindig elblicceli a takarítást! – húzta fel az orrát Ottó, az ágy feletti sarokban trónoló kaszáspók.
    Mari megfenyegette a seprűjével, de nem bántotta. (Ottó igen hasznos házőrző volt, ami a betolakodó legyeket meg szúnyogokat illeti.) Inkább hátravonult a ház mögé, hogy „lazításképpen” egyszer végre igazán rendet rakjon a fészerben. Ideje volt már. A tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a lyukas lábosok, törött varázsszeres üvegcsék, rongynak való szakadt göncök, egy biciklikerék gumi nélkül, egy molyrágta gyapjúsapka és egyéb haszontalanságok. Bárki más fogott volna egy nagy kukászacskót, belehajigált volna mindent, hogy egy taligán elszállítsa a sok lomot a hulladékudvarba, de Mari nem bárki más volt. Hanem Varangyos Mari. Az erdei boszorka, aki minden ócskaságnak talált új feladatot. Most éppen egy foltonfolt köpeny akadt a kezébe, amelynek már szinte ki sem látszott az eredeti színe a tarka rátétek alól.
    – Ó! Hűbele Hümér bácsikám tarka köpenye… – érzékenyült el. – Mindig ezt viselte!
    A megboldogult dédnagybácsi százharmincöt évvel ezelőtt hagyta Marira a kétes állapotú ruhadarabot, amely azóta ott hevert a szétszórt boszorka fészerében. 
    – De mihez kezdjek vele? Olyan vásott, hogy talán menten elporlik. De ezek a színes, mintás foltok gyönyörűek! Talán lefejthetném róla, és varrhatnék belőlük valamit – ábrándozott, majd a köpenyt az ajtó melletti szegre akasztotta.
    Egy ideig még tett-vett, válogatott a kincsek között, amikor egyszer csak rettentően megkordult a gyomra. Ám mikor kilépett a tárolóból, hogy bemenjen a házba harapnivalóért, éppen akkor találta egy tavaszi felhő útjára engedni az esőcseppjeit. Csattogós zápor kerekedett. Mari nem sokat teketóriázott, beburkolta magát az évszázados köpenybe, és belibegett a házba. Úgy értem, hogy tényleg libegett. Maga is furcsállotta, először azt hitte, hogy talán annyira gyorsan szalad, hogy lába sem éri a földet, de be kellett látnia, hogy kényelmes sétával is a föld felett öt-tíz centivel lépked.
    A második meglepetés akkor érte, mikor a házban le akarta vetni a köpenyt, ám ahogy megragadta a gallérnál, hogy lekanyarítsa magáról, ő maga egy pukkanással hirtelen arasznyira zsugorodott lebernyegestül, mindenestül.
    – A zsémbes-zsombékos mindenit! – rikkantott. – Ez egy varázsköpeny! Csak tudnám, hogyan növeszthetném magam vissza.

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Gertheis Veronika: Varangyos Mari látogatója

 Varangyos Mari a konyha közepén állt, és rémülten meredt a kezében tartott levélre. Valójában az egész ház egy nagy konyha volt, plafonig érő polcokkal, rajtuk titokzatos feliratú üvegekkel, a mennyezet gerendáiról kazalszámra csüngtek a szárított növények, a tűzhely mellett egész Bábel tornya állt kondérokból. Volt óriás, közepes és kis kondér, ezüstkondér,vaskondér, de a történetünk szempontjából ez most mind nem fontos. Csakis a levél.

A levél gyöngyházfényű borítékban érkezett, apró virágmintákkal szegélyezett levélpapíron, amelyből tavaszi szellő illata áradt. Levendulakék, gömbölyded betűkkel ez állt benne:

“Ma este meglátogatlak. Cintia néni”

- Ezer csótány és hangyaboka! Szólhatott volna hamarabb…

Varangyos Mari az asztalra dobta a levelet, és a tűzhelyhez lépett. Kiválasztott egy serpenyőt (mert az is akadt a kondérok között) és olyan dühödten csapta oda a tűzhelyre, hogy a mestergerendán szendergő holló kis híján lezuhant ijedtében.

- Neked is jó reggelt… - recsegte morcosan a felzavart madár.

A boszorka helyett csak a kávéfőző fortyogása felelt. A reggeli és egy szupererős triplaplapresszó után Varangyos Mari homlokán kisimultak a ráncok és magához intette a hollót.

- Henrik, kismadaram! Este eljön hozzám az én legutálatosabban púderszagú nénikém. Muszáj a kedvencét főznöm, különben még itt felejt valami átkot… Csak az a gondom, hogy nincs itthon camembert sajt. Nesze, itt egy bankó, repülj el a szupermarketbe! Addig kitakarítok és szedek egy kis áfonyát.

A holló a csőrébe csippentette a pénzt és elrepült. A szupermarketben senki sem lepődött meg a szárnyas vásárló láttán. Ismerték Varangyos Mariékat. A falubeliek hozzá fordultak varázsfőzetért, ha tyúkszem nőtt a lábukon, ha félelmetesnek ígérkezett a matekdolgozat, vagy ha összevesztek a szerelmükkel.
Amíg Henrik vásárolt, Mari takarított. A szokásosnál erősebb varázsigékre volt szükség, hiszen a por a legutóbbi péntek tizenharmadika óta gyűlt  a padlón. Az erős mágiától azonban a seprű olyan szédítő keringőbe kezdett, hogy a legalsó polcról lelökött egy kis üvegcsét. A fiola eltörött, a belőle kifolyó lila lé füstölögve párolgott. Varangyos Mari vállat vont, halványlila gőze sem volt már, mit töltött az üvegcsébe, de nem is törte a fejét, inkább elment áfonyát szedni.

Eközben Henrik hazafelé tartott a boltból.  A sajt nagy volt és nehéz, a holló félúton kicsit megpihent egy vadkörtefa ágán. A camembert pince illata átütött a vékony papíron és finoman körbelengte a vackorfát, amelynek a tövében Rozsdás úrfi, a róka pihent. Nem volt valami sikeres éjszakája, korgó gyomorral heveredett le, így az ínycsiklandó illat hamar kiverte szeméből az álmot.

- Adjisten, Henrik koma! - szólította meg nyájasan a hollót. - Milyen jó formában vagy ma, barátom! Látom, gazdád, az a kis boszorka jól tart téged… milyen fényes, fekete a tollad!

Henriknek jólesett a hízelgés. Megköszönni ugyan nem tudta, de szárnyával barátságosan intett Rozsdás úrfi felé.

- Sajnos, akármilyen szép vagy, csúnya pletykát beszélnek ám rólad - súgta a róka. - Jobb, ha tőlem hallod… Azt mondják, mióta házi koszton élsz, elvékonyodott a hangod. Pedig milyen szép, öblös volt azelőtt! Máig libabőrös leszek, ha eszembe jut az az erdei koncert!

A holló sértődötten csapkodott a szárnyával. Micsoda beszéd ez! Hiszen Varangyos Mari még magánénekre is beíratta őt a szajkóhoz, és szerdán épp egy metálzenekarral készül fellépni.
- Ugyan, ugyan, nem nagy dolog… - vigyorgott Rozsdás úrfi - Úgysem lehet mindenkiből nagy művész.
- De én az leszek! - rikkantotta Henrik, és maga is elcsodálkozott, milyen ércesen zengett a hangja.
    Ám Rozsdás úrfi nem tapsolta meg érte, fogta a holló csőréből kipottyanó sajtot és huss, szalad is vele az erdőbe. Henrik elszégyellte magát.
- Jaj, én bolond! Szegény Mari! Mit főz majd Cintia néninek? Jaj, mit csináljak?

A boszorka épp a vadkörtefa irányába sétált haza a kosárnyi áfonyával.

- Milyen gyors vagy, Henrik! Kedves, hogy elém jöttél… A hűtőbe tetted a sajtot?

A holló bűnbánó ábrázattal reppent le a boszi vállára.

- Rozsdás úrfi becsapott… elvette a sajtomat.
- Ó, te buggyantott tojás! Már nincs időnk újat venni… Merre menekült a csirkefogó?

Henrik mutatta az utat, Mari loholt utána, csoda, hogy a kosárból nem szóródott ki az áfonya. A mohaszőnyeggel borított tölgyesben bukkantak rá a tolvajra. Édesen aludt egy terebélyes fa tövében, bajuszán még ott fehérlett némi krémes camembert.

- Na, ennek a sajtnak már annyi! - mérgelődött Mari. - Gyerünk haza, majd csak kitalálunk valamit!

Az erdő szélén hófehér pöttyök szegélyezték a mohaszőnyeget.

- Ó, pont erre gombára van szükségem!! - kurjantott a kis boszorka.
- Finom? - lelkesedett Henrik.
- Olyan az íze, mint a penésznek a pince falán.
- Szóval, mint a camembertnek.

Varangyos Mari a hollóra kacsintott.

- Jól vág az eszed, barátom!

A boszorka szedett néhány szép, kerek kalapú gombát és a kosarába tette. Otthon alaposan megpucolta, bepanírozta és kirántotta a gombafejeket. Az áfonyaszószt is elkészítette, majd szépen megterített az asztalon. Egy csorba vázába tüskés ágakat és pókhálóval csipkézett száraz kórókat tűzött. Gyilkos galócát, egérkoponyát és egy vaddisznóagyart helyezett még mellé az asztal közepére.

- Ugye milyen gyönyörűséges! - lelkendezett a feldíszített asztalt szemlélve.
- Fertelmes! - fanyalgott az ajtón belépő Cintia néni. - És nagyon remélem, hogy ez a szag nem a főztödből származik!

Cintia nénit olyan erős gyöngyvirágos parfümfelhő kísérte, hogy csoda, ha bármilyen más szagot is érzett a sajátján kívül. Ám kétségtelenül volt valami szokatlan a levegőben, ami Varangyos Marinak eddig nem tűnt fel. A kis boszorka azonban nem ért rá szagokon tűnődni, minél gyorsabban le akarta tudni a vendégséget, hogy házon kívül tudhassa a nem túl kedves vendéget.

- Foglalj helyet nénikém, máris tálalom a vacsorát. A kedvencedet főztem!

Cintia néni elmosolyodott. Ez szokatlan volt tőle. Hát még az, hogy mikor az első falat rántott gombát megízlelte, egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

- Ó, ez a rántott camembert! Épp, ahogy Lilibeth nagyi késztette, mennyei!
- Édes kincsem, legdrágább unokahúgom! - tette le a villáját. - Mivel ilyen csodás élménnyel leptél meg, megajándékozlak egy kívánság-kővel. Egy kívánságodat teljesíti.
- Nem valami bőkezű… - morogta Henrik, de Mari elhessegette.
- Most mennem kell, édesem, pá! - mondta Cintia néni és szitakötővé változva kilibbent az ablakon.

Mari gyanakvó arccal harapott bele a rántott gombába. Arca grimaszba rándult és kiköpte a falatot.

- Nem értem…
- Jé, ez micsoda? - rikkantott Henrik az asztal alól.

A törött fiola még mindig ott hevert, és a halvány lila gőz egyenesen Cintia néni hűlt helye felé kanyargott belőle.
 
- Azt hiszem, már tudom, mi volt benne. Ideje egy új adagot főznöm belőle!
- És a kívánsággal mi lesz? - kotnyeleskedett a holló.

A boszorka összevont szemöldökkel méregette a madarat. Aztán a kezébe vette a követ, ujjait összezárta rajta, lehunyta a szemét és ezt mondta:

Kívánság-kő, légy oly jó, teljesítsd a vágyam:
ez a holló, károgó bízzon meg magában,
ne érje kétely mételye, folytassa útját bátran,
s váljon belőle frontmadár a Metallicában!

 

Boros Dóri illusztrációja

 

Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít

Boros Dorottya

A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.