Mihály manó sokban hasonlított a gyerekekre, imádta a sült krumplit vaníliafagyival, ezeknél jobban már csak focizni szeretett. Az iskolát viszont… hát azt nem csípte: elviselhetetlenül unalmasnak találta. Aznap is letörten ért haza – most nemcsak a fáradtságát vonszolta, hanem egy kis fonott kosarat is.
Először dekázott párat, aztán letette a lasztit, megkent egy vajas kiflit – mert az köztudomásúlag a világ legfinomabb étele – és az uzsonnával meg a kiskosárral bevonult a ruhásszekrénybe. Magára zárta az ajtót, befészkelte magát egy halom sapkába. Sapka- és vajillat lengte be a szekrényt.
– Nehéz az élet! – sóhajtott, és beleharapott a kiflibe.
– Neked is szép napot, Mihály! – felelte egy bojtos sapka.
A sapkából egy cicafej bújt elő, majd a hozzá tartozó test is. Leopold lenyalta a bundáját, áttelepedett Mihály mellé a kiskosárba, hagyta, hogy a manó megsimogassa, dorombolt, aztán – mintha ez volna a világ legtermészetesebbje – bekapta az uzsonna utolsó falatját.
– Hé! A csücsök a legfinomabb! – kiáltott fel Mihály.
– Tudom – nyalta le a vajat a szájáról Leopold. – Mi ez a kosár? Nekem hoztad?
– Nem. Házi. – Mihály hangja megroggyant. – Holnapra tele kell szednem dióval. Ha üres, Ágasbogas tanár úr be se enged az órára… és nem mehetek edzésre!
 |
| Gilich Luca rajza |
– A házidat szeretem, kényelmes – vackolódott bele a macska. – A dió meg… nem tűnik nagy ügynek.
– Nem voltál még Ágasbogas fa- és bokorismeretén! – pattant fel Mihály. A szekrény a manó ideges fel-alá járkálásától úgy dülöngélt, mint egy viharvert hajó.
– Figyelni akartam, tényleg! De, amikor belekezdett, hogyan kell egy diófához köszönni meg barátkozni, leragadt a szemem. Aztán kicsöngettek, a padon ott volt a kosár, Ágasbogas tanár úr meg azt mondta, akinek holnap nincs tele, azt bent tartja!
– Ülj le, mielőtt tengeri… khm, szekrénybeteg leszek – szédült Leopold. – A diószedéshez elég a macskabölcsességem. Egyszerű. Csak kövesd ezt a három pontot: egy – találj egy diófát. Kettő – kérd el szépen a dióit. Három – tedd a kosárba. Ennyi.
– Nincs benne semmi trükk? Varázslat?
– Jegyezd meg, kismanó: a macskabölcsesség varázslata az egyszerűség. Most pedig: utánam!
Leopold kiszökkent a szekrényből, ki a manóházból, és máris peckesen lépdelt az utcán. Mihály loholt utána: egyik kezében a kosarat lóbálta, a másikban a lasztit pattogtatta.
– Minek a focilabda diószedésre? – kerekedett el Leopold szeme.
– Jegyezd meg, kismacska, a manóbölcsességet: bárhová mész, legyen nálad focilabda! – kacsintott Mihály, és nagyot rúgott a labdába.
A laszti átrepült a Domb soron és a Kupac közön, keresztül a málnáson egyenesen bele a Nagy Diófába. A fa nemcsak hatalmas volt – a törzsében háromszor elfért volna Mihály háza –, de kérgesen mogorva is.
– Az egyes pont kipipálva – nyelt nagyot Leopold. – Én itt megvárlak. – És egy szökkenéssel eltűnt a málnásban.
Mihály a fa elé állt, próbálta felidézni Ágasbogas tanár úr szabályait: bemutatkozás, köszönés, beszédbe elegyedés. Elgondolkodott; dióul hogyan van az, hogy „dió”…?
– Kedves Dió úr! – köszörülte meg a torkát. – Hogy tetszik lenni? Szedhetek pár diót? És visszaadná a labdámat? – mert a dióval teli kosárnál is jobban izgatta a lasztija, amit a lombkorona nyelt el.
Csend. Csak a diófa levelei zizegtek. Mihály elkeseredetten ült le a fa tövébe.
– Nincs se dióm, se labdám! Holnap Ágasbogas tanárúr benntart, és edzés se lesz! – kesergett.
Ekkor a feje tetején koppant valami: egy dió. Aztán egy puhább, de nagyobb: a labda.
– Köszönöm! A diót is! – ugrott talpra, és már dekázott is: egyik lábán a labdával, a másikon a dióval.
– Szívesen! – morajlott egy barátságos hang a lombból. – Már rég szórakoztam ilyen jól. Tudod, csemetekoromban a Tuskóligában fociztam. Akkoriban még sárból volt a labda!
– Sárból labda? És milyen poszton játszottál? – kerekedett el Mihály szeme.
– Kapu voltam – felelte büszkén a Nagy Diófa. – A gyökereim jól tartották a vonalat.
– Akkor játsszunk! Te lehetnél az egyik kapufa, a másik meg az a málnabokor!
– Remek ötlet! – mondta a Nagy Diófa.
– Borzasztó ötlet! Bokor vagyok, nem fa! – nyávogott fel a málnabokor.
– Inkább egy macska – nevettek össze.
A játék elkezdődött. Hol Mihály lőtt gólt, hol a Nagy Diófa hárított. Ilyenkor recsegett-ropogott, és pár dió lehullott.
– Minden rendben? – kérdezte Mihály.
– Remekül vagyok! – nevetett a fa. – Rég éreztem magam ilyen fiatalnak!
Kacagtak, a málnabokor pedig – különösen, amikor a labda belerepült – keservesen nyivákolt. Végül lement a nap.
– Köszönöm a meccset! – hajladozott a Nagy Diófa. – A Tuskóliga óta nem védtem ilyeneket.
– Én köszönöm! – nézett Mihály a dióval teli kosárra. – A foci csodás játék!
– A foci borzasztó játék! – bújt elő prüszkölve Leopold a málnásból.
– Ne morogj! – legyintett Mihály. – Útközben meghívlak egy fagyira.
– Csak sült krumpli ne legyen benne! – egyezett bele Leopold. – És szívesen! A macskabölcsesség működött: Egy, megtaláltuk, kettő: elkértük, három: kosárban a diók!
Mihály bölcsen nem válaszolt. Útközben fagyit nyalt, krumplit majszolt hozzá, a labdát pattogtatta és a kosárban a diókat számolgatta. Hazaérve Leopold bebújt a szekrénybe és ő is az ágyába. Először érezte úgy, hogy várja Ágasbogas tanár úr fa- és bokorismeret-óráját. A fák nem is olyan unalmasak, csak beszélgetni kell velük. Talán még azt is megkérdezi holnap, hogyan van dióul az, hogy „dió”.
Szerkesztette: Lukács-Kis Panka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése