Takács Viktória: A madárijesztő

 

Takács Viktória rajza

   A kertben nagy cseresznyefa áll. Magasabbra nőtt, mint a házunk, a teteje a gólyafészekig ér. Ha gólyák lennénk, a tetejéről is leehetnénk az édes cseresznyét, nem lenne a seregélyeké. Szépek a seregélyek, pöttyös tolluk fényes, de annyira éhesek, hogy semmit sem akarnak nekünk hagyni. Nagymama veri a nagy fazék alját, hogy elkergesse őket.
   Befogom a fülem, olyan hangos, hogy nem bírom sokáig hallgatni.
   Nagypapa madárijesztőt készít. Azt mondja, segíthetek, foghatom a régi gatya szárát, amibe szalmát tömött. Jó szorosra köti az alját, egészen olyan lesz, mint egy ember lába.
   Szerintem a seregélyek nem fognak megijedni. Nem hülyék. Én mégis félek egy kicsit lefekvés után. Amikor kinézek ablakon, a madárijesztő körvonala olyan, mint egy zombié, aki mindjárt lemászik a fáról és bekopogtat az ablakon. Ki sem dugom az orrom a takaró alól.
   Túl meleg van bent, egy kicsit izzadok, pedig ilyenkor szoktunk jegesmedvéset játszani a húgommal. Én vagyok a nagy jegesmedve, ő a kicsi. Néha átjöhet a barlangomba, hogy igyunk egy jegesmedve teát, de most nem akarok játszani. Egyedül is melegem van.
   Legyünk barnamedvék, mondja. Nem jó, azoknak is melege van.

Megint kinézek az ablakon. A hold megvilágítja a kitömött madárijesztőt. Seregélyek alszanak a fán.

Szerk.: Gertheis Veronika