Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
– Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
– Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
– Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
– Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
– Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
– De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.
 |
| Boros Dorottya illusztrációja |
Nyúlpapa nem tétovázott, három nagy ugrással a dióskosár mellett termett és kérdőre vonta a hollót.
– Ugyan, Henrik, miért zavarod az erdő csendjét vasárnap délelőtt tízkor?
– Hát nem tudod? – kerekedett el a holló szeme. – Ma van Varangyos Mari születésnapja. Éppen 350 éves lett.
– Tyű, a mindenit! Nem látszik rajta – csóválta a fejét a sün.
– Mert boszorkány – legyintett Henrik. – Diótortát szeretnék sütni neki, mivel az a kedvence.
– Ez igazán figyelmes tőled. Segíthetünk? – ajánlkozott a mókus, mert szeretett sütni.
Henrik boldogan fogadta a segítő mancsokat. Mindenkinek volt ötlete, mivel tehetnék varázslatosabbá Mari születésnapját. Az sün a tisztáson fűcsomótól fűcsomóig döcögve felkereste és összehívta a Hatvanhatlábú Mezei Tücsökbanda tagjait. Az őz aranyló levelekkel ékes ágakat, és tarka bogyókat gyűjtött, amelyekből az egyik nyúlgyerek fűzött füzéreket. Olyan káprázatos dekorációt rittyentettek, mintha magát, az Őszkirályt várnák vendégségbe. Nyúlpapa és a többi nyulambulam pedig az ajándékról gondoskodtak: hajlós fűzfavesszőből kötöttek terebélyes gombagyűjtő kosarat az erdei boszorkának.
A holló úgy belefeledkezett a mókussal együtt a tortasütésbe, annyira igyekezett, hogy puha legyen a piskóta, de ne morzsáljon, hogy a krém édes legyen, de ne ragadjon túlságosan, és a féldiókat mutatósan sikerüljön elrendezni a kész tortán, hogy a gazdájáról, Mariról szinte el is feledkezett. Nem csoda, hogy egészen kétségbeesett, amikor a nyúlifjak által pingált meghívóval hazarepült, és nem talált senkit, akinek átadja.
– Marrriii! – rikácsolt aggodalmaskodva. – Marrriii, merrre vagy?
De nem kapott választ. Henrik még rikoltozott egy darabig, aztán riasztotta a többieket. Nem sok időbe telt, hogy egy egész kis nyomozócsapat sereglett a boszorkányházhoz. Csak az öreg sünt hagyták hátra a tisztáson, hogy őrizze a szülinapi buli helyszínét (no, meg a diótortát!). Nekifogtak és vizsla tekintettel, rókaszimattal átkutatták az egész házat.
– Nicsak, kistükör! – makogott izgatottan egy nyúllányka.
A pókhálómintával díszített kézitükör Mari ágyának lába mellett hevert, a földön.
– Talán gonosz varázslat volt a tükrön… – suttogta rémülten a mókus.
– Dehogy, minden reggel ebben nézi meg magát, és még sosem tűnt el tőle – intette le Henrik.
– De mit láthatott ma reggel, amitől most köddé vált? – tűnődött a nyúlpapa.
Az őz a varázsszerekkel teli polcokat fürkészte. Észrevette, hogy az egyik könyv jócskán kiáll a többi közül, mintha valaki sebtiben csúsztatta volna csak a helyére. Óvatosan leemelték, és kinyitották ott, ahol behajlott kicsit a lap füle.
“Annuális orcapettyek halványítása - orcánkat mossuk meg tíz csepp mocsármélyi* kristályvízzel, majd dörzsöljük be halványító zellerből készített pasztával. Hagyjuk rajta egy fertály óráig, majd mossuk le.”
Az állatok értetlenül bámultak egymásra.
– Mi az, hogy annuális?
– Mi az, hogy orcapetty?
– Pfúúúj, zeller!
– Mi az a csillag ott?
A csillag egy lábjegyzetet jelölt, amelyben ez szerepelt:
“Vigyázzunk! A mocsármélyi kristályvíz jellemzően az émelyítő bűzös mocsarak zsombékjai között találhatóak. Ájulás ellen vigyünk orrcsipeszt!”
Henrik tekintete végigszaladt a polcon a varázsszerek főzéséhez szükséges kellékeken, és megpillantotta köztük a csipeszt.
– Úgy tudtam, hogy nem vitte magával! – zsémbelt.
– Akkor viszont nagy bajban van, ha valóban a mocsárhoz ment… – vélte a mókus.
Tudták, merre van a bűzös mocsár, azonnal Mari nyomába eredtek. Az émelyítő gázok szagát már messziről érezték, ám az állatokra nem hatott olyan erővel. Henriket küldték előre, hogy a mocsár felett pásztázva megkeresse a vörös hajú boszorkányt. Hiába, mert a sástengerben csak gémeken, békákon, szitakötőszárnyak csillanásán akadt meg a szeme. Lejjebb ereszkedett, hogy közelebbről fürkészhesse a zsombékokat. Az egyik mellett egyszer csak egy furcsa, zöld arcot pillantott meg. Ijedtében kettőt bukfencezett a levegőben.
– Mit látsz, Henrik? – kiabáltak a mocsár széléről a barátai.
– Szö-szö-szörnyet! Zöld a feje!
– De hiszen Mari zellerkrémet kellett, hogy az arcára kenjen! – figyelmeztette nyúlpapa.
A varjú összeszedte a bátorságát és leszállt a rémséges arc mellé. A sáslevelek takarásából előtűnt egy boglyas, vörös hajkorona… És Mari teste is. A madár rikkantott a társainak, akik rögvest odasereglettek.
A nyúllányka gondosan lemosta Mari arcáról a masszát, az őz és a nyulak gyengéden megemelték és a mocsár melletti tisztásra vitték a boszorkányt. A mókus vitte a kalapját.
– És most mi lesz? Hogy ébresztjük fel? – tanakodtak.
– Henrik énekeljen valamit! – javasolta nyúlpapa.
– Neee, attól még a kövek is életre kelnek! – fogta be a fülét a mókus.
– Hát pont azért!
Henrik büszke volt a hangjára, sose kérette magát kétszer, ha közönsége akadt. Megköszörülte a torkát, hümmögött egy kicsit, majd rázendített a kedvenc rockdalára. Két sort sem zengett el belőle, mikor Varangyos Mari szeme kipattant és a kis boszorka úgy pattant fel, mint akit hangya csípett meg.
– Henrik! Elég! – kiáltotta mérgesen. – Így is épp elég rossz napom van!
A varjú megszeppenten hallgatott el.
– De hiszen ma van a születésnapod! – vigasztalta az egyik fiatal nyúl.
– Igen, észrevettem… – morgott a boszorka. – Ma reggel kijött a háromszázötvenedik szeplőm. Minden évben lesz egy újabb.
– Na és? Nagyon jól áll!
– De ez azt jelenti, hogy háromszázötven éves vagyok! Csak egy öreg, unalmas erdei boszorka…
Az állatok értetlenül néztek rá.
– A volt osztálytársaim már mind vitték valamire! Maszlagos Mirtil a boszorkánytanács titkára, Szöcskeházy Imola kitüntetést kapott a varázsfőzetes receptkönyvéért, Pók Árnika pedig boszorkányiskolát vezet. És én? Bogyókat gyűjtök, teát főzök…
– … meggyógyítod a törött szárnyú madárkákat, kiűzöd a szút a fából, gyógyfüvet adsz az influenzás falubelieknek… - sorolta a mókus.
– … üvegcsékbe gyűjtöd a naplemente színeit, a virágok illatait… - folytatta az őz.
– … roppanós levelű zöldségeket nevelsz a házad mögött… - suttogta áhitattal egy nyúl.
– … beírattál énektanárhoz, és mesélsz nekem, ha nem tudok elaludni - nézett rá hálásan Henrik.
Varangyos Mari szemét elfutották a könnyek. Eszébe jutott az a sok-sok kaland és emlék, amit erdei barátaival gyűjtött. Úgy érezte, hogy a világ minden kincséért sem cserélné el azokat!
– Igazatok van… Az erdei boszorkaság is valami! Szomorú volna, ha nem ismernélek titeket.
– Hát akkor ne bánkódjunk itt, siessünk a tisztásra! – sürgette őket nyúlpapa.
Mari akkor hatódott meg igazán, amikor meglátta, hogy mennyit készültek az állatok az ő születésnapjára. Életében nem kóstolt olyan finom tortát, mint amit Henrik és a mókus sütött neki. Csodásan érezte magát, késő estig táncolt, nevetett a barátaival. És azt sem bánta már, hogy úgy ragyog mind a háromszázötven szeplője, mint a csillagok éjszaka.
Szerkesztette: Lukács-Kis Panka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése