Miklya Zsolt: Selymes fű illata – avagy első találkozásom a lóval

Illusztráció: Klesitz Piroska

 A falu, ahol születtem és felnőttem, mérnök által tervezett, egyenes, derékszögben kereszteződő utcáiról nevezetes. Ami azt jelenti, hogy az utca közepéről mindkét irányban az utca végéig el lehet látni, és el lehet jutni akadálymentesen. Kisgyerekkorom idején az utcák zöme poros és sáros, keréknyomokkal szabdalt földút volt, és a nyomok jelentős részben lovaskocsi kerekeitől származtak. Bizonyították ezt egyéb nyomok és szagok is, aminek leginkább a döngölt földes padlót rendszeresen felmázoló öregasszonyok örültek. A mázolás ugyanis agyagos sárral történt, amibe kellett némi lószar is, hogy a sár finom, selymes és jól kötő legyen.

Az utcánkból T-alakú kereszteződéssel nyílt egy másik utca, a kertünk kerítése előtti füves árokpartról épp rá lehetett látni. Szüleim nem féltettek, kicsi gyerekként is kimehettem ide játszani. A földes utcákon nem volt nagy forgalom, egyéb veszély sem leselkedett, békés világ volt ez még akkor. A kereszteződés kertünk előtt nyíló szára több utcanegyeden keresztül a piac és a Tüzép-telep között vezetett, és piacnapon az utca gyepsávja tele volt „parkoló” lovaskocsikkal, szekerekkel és a hámból kifogott, pihenő, álldogáló lovakkal. 

Hogy, hogy nem, egyszer valamitől megijedt, elszabadult egy ló, és az utcán a T-alakú kereszteződés vége felé vágtatott. Aminek keresztpontján ültem én – kicsi gyerek – játszódva a gyepen. Mögöttem pár méterre dróthálós kerítés. Körülöttem zöld gyepszőnyeg. Idilli egy lóval való találkozásra. A felnőttek nem így gondolták, többen futottak rémülten a ló után. Édesanyám, aki azért szemmel tartott, szintén tanúja volt az esetnek. A ló teljes irammal közeledett, már látni lehetett a tragédiát. És akkor fékezett, s a kicsi gyerek előtt – előttem – megállt. Legelni kezdett. Nem bánta azt sem, hogy a felnőttek utolérik, szárat vetnek rá, és elvezetik. 

Mondhatni: persze, hogy megállt, hisz látta a kerítést. De mondhatni azt is, előbb látta meg a gyereket. És ami benne az erő, a mozgás, a lét öröme, az ott játszadozott a fűben. Le kellett hozzá hajolnia. Meghajtani bokrosodott fejét, és az illatos, selymes fűbe mártania. Hogy aztán illatos, selymes mázolnivalója legyen az asszonyoknak, és ne siratni való gyásza. Persze számtalan ellenpélda létezik, balesetek és katasztrófák a retusált békekorszakban is voltak bőségesen, de ló és kisgyerek találkozását ritkábban jegyzi fel a história. Hogy ezt most mégis megtehetem, édesanyámnak köszönhetem. Hálával mesélte el ezt a történetet, ha eszébe jutottak a lovak, valahonnan a távol időből, gyermek és gyep, ló és frissen mázolt padló aranykorából.

Szerkesztette: Majoros Nóra