Juhász Kristóf: Jókai Mór és a csigák királynője

 

(c)Koczkás Réka

Tudta azt ország-világ, hogy Jókai Mór és Petőfi Sándor milyen hűséges, jó barátok. Együtt írtak és szerkesztettek újságot, benne sok szép verssel és bölcs történettel, és együtt fogtak fegyvert a magyar szabadságért a kutyalelkű Habsburgok ellen. Szívesen játszottak is együtt, ha idejük engedte, hisz mindketten szerettek lovagolni, vívni, kirándulni, meg pipafüst mellett nézegetni a naplementét, s okosakat mondani. Csak egyvalamiben nem egyeztek, ez pedig a tenger volt.

Jókai nagy szenvedéllyel szerette a tengert, ha csak tehette, úszott, búvárkodott, és csigaházat, meg kagylóhéjat gyűjtött. Annyi effélét hazacipelt már, hogy a felesége óriáskagylóban főzte az ebédet, mert a sok tengeri herkentyűtől nem fért a lábosokhoz.

Petőfi ellenben úszni sem tudott, a vizet nem szerette, csak a pusztát, meg az erdőt járta volna mindig. Olykor azért elkísérte barátját a tengerpartra, mert a hömpölygő hullámokat ideig-óráig szívesen nézegette. Így történt ez a mi mesénk idején is. Petőfit szokás szerint ezúttal is elfogta egy idő után a türelmetlenség, és csúfolkodva kiabált bele Jókainak a vízbe:

– Gyere már föl, Mórickám, te csigaevő, te vízimagyar, te nemzeti hal! Úgyis tudom, hogy már annyi kagylóhéjat összeszedtél, hogy az én lovamra is fölakasztasz majd abból hat tarisznyával, s úgy nézek majd ki, mintha vizilovon lovagolnék!

Jókai meg erre szokása szerint így felelt beszédes buborékokat eregetve:

– Inkább gyere le te, Sándorkám, te alföldi gyalogos, te száraz tarisznya, te földibú! Egyszer néznéd meg a vízalatti világ csodáit, te se akarnál fölmenni!

Petőfi erre persze megint mondott valamit, de Jókai már nem figyelt, hanem búvárkodott tovább, és gyűjtögette tarisznyájába a szebbnél szebb csigaházakat. Volt ott márványcsiga, bíborcsiga, remetecsiga, almacsiga, palotás csiga, háromkocsányú csiga, angyalszájú csiga, s ráadásul volt még gyöngykagyló, bográcskagyló, óriáskagyló, karcsúkagyló, fésűskagyló, és tricadna gigas. Jókai minden fajtát ismerősként köszöntött, és csak olyan héjat vitt magával, amiből a gazdája már kihalt.

Ezúttal is csudaszép volt a tengerfenék, a leszűrődő napfényben kagylók ragyogtak, csigák csillogtak, zászlós farkú halak úszkáltak a hínárok erdejében, s apró rákok matattak kíváncsian a moszatos kövek között: van-e ott még valami? Egyszer csak Jókai aranyfényben izzó, tündéri ragyogásra lett figyelmes. Kíváncsian úszott a fény felé, be a korallok közé, ott is egy sziklabarlangba, és megpillantotta a leghatalmasabb, leggyönyörűbb csigát, amit emberszem valaha látott. Jókai álmélkodásában majdnem a száját is eltátotta, de szerencsére eszébe jutott, hogy ez búvárkodás közben egészségtelen, így inkább csak a szemét meregette. A csudacsiga pedig így szólt hozzá:

– Kedves Jókai Mór, hőse a szárazföldnek és barátja a vizeknek! Én vagyok a csigák királynője, hatalmas uralkodója a tengerek minden csigájának. Most mégis bajba kerültem: jártamban-keltemben a sziklák közé beszorultam, birodalmam minden ereje se bír innen kihúzni! Segíts rajtam, Jókai Mór, szabadíts ki a barlangból, mert már úgy szorít, hogy házam majd szétreped, márpedig repedt házzal csigakirálynő nem lehetek.

Nem kellett a jószívű Jókainak kétszer mondani, segített ő a királynőn, fogta a háza hegyesebbik végét, és cibálta, rángatta, taszigálta. Megmozdítani mégse tudta, erősebben rángatni meg nem merte, mert akkor megint csak megrepedt volna a szép csigaház. Máshogy kellett a dologhoz látni, de Jókainál nem volt se kés, se más szerszám. Vigasztalta egy kicsit a csigakirálynőt, aztán úszott a felszínre, hogy valami sziklabányászó eszközt hozzon – no meg a nagy erőlködésben egy korty levegőt is megkívánt. Mikor fölért, nyomban szólította Petőfit:

– Sándorkám, jó kardod hamar add ide, ki kell szabadítanom a csigák királynőjét!

Azt mondja erre Petőfi:

– Ejnye, Mórickám, ne hülyéskedj velem, túl sok ideje nem vettél levegőt és félrebeszélsz. Hogy vihetnéd magaddal jó kardomat, a magyar szabadság fegyverét a tengerfenékre? Pengéje a sós víztől megrozsdál, markolata elvásik, elviszi a polip, vagy eltöri a cápa…

– Sándorkám, ez nem tréfadolog, a csigák királynője, a tengerek minden csigájának uralkodója bajban van, és csak én szabadíthatom ki!

– Mórickám, túl sok vizet nyeltél, a sós víz a fejedbe szállt, és megzavarta gondolataidat. Én a világ minden csudalényét ismerem, van sárkány, óriás, vízitündér, kóbor kísértet, repülő boszorkány, meg lápi lúdvérc, de csigakirálynőről még sose hallottam!

Jókai ismerte barátját, tudta, ha így megmakacsolja magát, józan ésszel nem lehet meggyőzni semmiről, ezért cselhez folyamodott, s így szólt:

– Márpedig, Sándorkám, csigakirálynő igenis létezik, és ugyanúgy szabadságra vágyik, mint mi, magyarok. Mert bizony ősi ellenségeink, a kutyalelkű Habsburgok ejtették őt fogságba, azokat kell nekem a víz alatt lekaszabolnom.

Petőfiben nyomban föllobbant a harci tűz, nem törődött már azzal, van-e csigakirálynő, avagy nincsen, a beste osztrákjáról meg könnyen el tudta képzelni, hogy valami ördöngös módon a víz alatt is képes a gonoszságra. Így szólt tehát:

– Vidd kardom, tőröm, és győzd le a hitványakat!

Jókai pedig köszönte a kardot és a tőrt, nagy levegőt vett, s úszott vissza a királynőhöz.

Ott aztán a pengékkel addig véste-vájta a sziklát, míg a hasadékot kitágította, a csigák királynője pedig kiszabadult, és boldogon forgolódott, csillogtatva aranyfényű házát. Minden tengeri herkentyű odagyűlt a csudálatára, a csigák vígan köszöntötték megszabadult úrnőjüket, a kagylók éljeneztek, a halak Jókai vitézségét dicsérték, a rákok pedig ollójukat csattogtatták.

A csigák királynője pedig hálája jeléül megajándékozta Jókait házának egy réges-régen letört, ám még mindig csudamód ragyogó darabkájával. Majd elbúcsúztak egymástól békességben, és megbeszélték, hogy máskor is találkoznak.

Petőfi is boldogan fogadta a tengerparton hős barátját, csudálta a csigaház-darabkát, és örvendezett, mert fegyvereit nem vitte el a polip, és nem törte el a cápa. Jókai ugyan röstelkedett kicsit magában, hogy füllentéssel bírta rá barátját a jóra, de úgy volt vele, hogy mindez nem ártott, csak használt. De még milyen jól használt! Mert Petőfinek úgy meglódult képzelete a vízihabsburgok támadásától, hogy hazatérve elmondta ezt Kossuth Lajosnak, és nyomban megalapították a szabadságharc első harcibúvár alakulatát, akik aztán számos hősi tettet cselekedtek vízen és szárazon. De ez már egy másik mese.

Jókai Mór pedig csigagyűjteményének díszhelyére tette a csigák királynőjének házából való, ragyogó darabkát. Beszélik, hogy olyan világosságot árasztott az a darabka, hogy még vacsorázni, sőt, bált rendezni is lehetett a fényénél. Talán ma is megvan az a kis csigahéj a Jókai-család egyik tagjánál, vagy éppen valamelyik Jókai-múzeumban porosodik, és néha, nagy titokban világít egy kicsit.

Szerkesztette: Lukács-Kis Panka