 |
| (c)Vajda Melinda |
A köcsögkalapos igencsak tetszett Jolánkának.
Köcsögkalapja valósággal olyan volt, mintha egy köcsögöt húzott volna a fejére, vagy inkább egy fazekat. Hordtak ilyen kalapot Komáromban is, de ez az ember úgy a fejébe húzta, hogy még a szeme se nagyon látszott ki alóla. Az állát, az orrát meg eltakarta a kabátja rókaprémje, csak a szeme világított ki a nagy takarásból.
De a nagymamát nem lehetett elámítani a köcsögkalappal meg a felhajtott rókaprémes gallérral, azonnal felismerte az érkezőt. Jolánka először azt hitte, hogy valami garázdát engedett be Bözsi, a cseléd a házba, mert amikor a nagymama meglátta azokat a szemeket, holtfehérré vált, csak kapkodta a levegőt, és amikor megszólalt, akkor is csak suttogni tudott.
– Móricz fiam…
Jolánka erre megnyugodott, mert Móricz fiamról sokat hallott már, az apja öccse volt, azt se tudták, él-e, hal-e a nagy felfordulás után a szomorú bujdosásban. A nagymama minden este imádkozott Móricz fiamért, hogy hozza haza a Jóisten élőelevenen, imádkozott Jolánka is, és nohát, meghallgatta a Jóisten az imáikat, mert akkor a köcsögkalapos csak Móricz fiam kell legyen, senki más.
Erről aztán jól meg is bizonyosodott Jolánka, amikor Móricz fiam fejéről lekerült a köcsögkalap, válláról meg a rókaprémes kabát, mert bizony pont olyan szőke haja volt, mint Jolánka apjának, a halántékánál is pont úgy kunkorodott, és a szeme is olyan kéken ragyogott.
Úgyhogy Jolánka azonnal befészkelte magát Móricz fiam ölébe, amint az levetette magát a fotőjbe. Móricz fiam sárga selyemmellényt viselt, a nyakában zöld selyemsállal. Jolánka csak bámulta a sálat, vagy nem is azt, mert Móricz fiamnak egy kis légy volt tűzve a nyakkendőjébe, igazgyöngyből valók voltak a szemei, a szárnyai meg rubinttal, smaragddal voltak kirakva. Jolánka csak nézte a nyakkendőbe tűzött legyet, hozzá se mert érni, mert már kapott egyszer jócskán a nagymamától Móricz fiam rovargyűjteménye miatt.
Móricz fiam szobájába tilos volt bemennie, de egyszer csak beszökött, és ott voltak egy vitrinben a lepkék meg a bogarak, mind gombostűre tűzve. Nem akart Jolánka rosszat, csak ki akarta szabadítani őket, hadd repüljenek fel a magas égig. Lehúzogatta mindet a gombostűről, aztán reptetni is próbálta, de nem sikerült, lehullottak a földre. Ráadásul a nagymama is észrevette, mit csinál, és olyan haragra gerjedt, hogy csoda.
– Móricz fiam holmijához hozzá ne nyúlj többet! Szent az mind!
Hozzá se mert hát érni Jolánka a nyakkendőbe tűzött légyhez, bizonyosan szent az is, de Móricz fiam észrevette, és mosolyogva kérdezte tőle.
– Szeretnéd-e, jó leány?
Jolánka felkapta a fejét a megszólításra, az apja nevezte így, Jolán, Jolán, jó leány.
Jolánka némán bólintott, Móricz fiam kivette a tűt a nyakkendőjéből, és a kislány tenyerébe tette, aki gondosan megvizsgálta a kis rovart. Próbálta lepiszkálni a tűről, de nem sikerült.
– Nem kell – szólt aztán bánatosan.
– És miért nem? – kérdezte Móricz fiam.
– Ez már sose fog repülni.
Móricz fiam egy pillanatig szomorúan nézte a nyakkendőtűt, rajta a legyet, aztán mégis elmosolyodott.
– Ez ne repülne? – kérdezte a kislányt. – Repül ez, hiába tartja fogva a tű. Mert ez egy csodabogár. Csak nem itt repül, hanem az álmaidban.
Jolánka arca felragyogott.
– És hova repül? – kérdezte.
– Messze innen. Egy szabad országba. Ahol végtelen az ég – mondta Móricz fiam, és valamiért könnyes lett a szeme. – Ez a csodabogár szabadságot varázsol oda, ahol gombostűre szúrják még az álmokat is. Vigyázz rá! És vigyázz az álmaidra is, mert azok tesznek szabaddá ebben a leigázott országban. Vagy ha mássá nem is, hát csodabogárrá.
Hegedűs Sándorné Jókay Jolán visszaemlékezései alapján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése