2022. december 31., szombat

Móni kedvencei a madarak anya szemében

 

Miklya Luzsányi Mónika: Madarak anya szemében


„Anya, gyere közelebb! Valami van a szemedben!
Anya! Neked madarak vannak a szemedben!”

Jászberényi Kristóf Háfiz (3 éves)


(c) Klesitz Piroska

Anya királylány volt kiskorában. Én tudom. Nekem elmesélte. Vagyis nem mesélte el, de elég csak a szemébe nézni, és tudom. Mert anyának madarak vannak a szemében. Anyának kék a szeme. Néha meg zöld. Máskor meg szürke. De az mindegy. A madarak mindig ott repülnek anya szemében. Messze vannak, nagyon messze. Csak apró fekete pöttyök. De én tudom, hogy madarak. Ha közelebb szállnak, akkor látszik, hogy fehérek. Nagy fehér madarak. Ráfekszenek a tengeri szélre, és úgy vitorláznak.
Anya nagyon szomorú királylány volt kiskorában. Csak ült a világvégén, a toronyszoba ablakában, és nézett kifelé. Bánatosan, ahogy egy szomorú királylánynak néznie kell.

– Gyere velünk – csivitelték neki a madarak –, felrepítünk az égbe, a felhők fölé. Ott aztán nem leszel szomorú! Vidáman ugrándozhatsz felhőpamacsról felhőpamacsra. Hajadba fonhatod a napsugarat, és táncolhatsz a szivárványhídon!
És anya, aki akkor még királylány volt, hallgatott a madarakra. Felrepült velük az égbe. Ugrált a felhőkön, a hajába fonta a napsugarat, és táncolt a szivárványhídon. Kék volt a szeme, mint az ég. És ragyogott, mint a napsugár. De anya nem volt boldog.
Akkor a madarak azt mondták neki:

– Gyere velünk, elviszünk a hegyek közé. Megfürödhetsz a mélyvizű tavakban. Kergetheted a mókusokat a fák lombjai között. És éjszakára páfrányok levelével takarózhatsz, mohából vetünk ágyat neked.

Anya, aki akkor még királylány volt, elment a madarakkal a magas hegyek közé. Zölden ragyogott a szeme, mint a mélyvizű tavak tükre. Vagy mint a fák, a páfrányok levelei. És puha, selymes lett a tekintete, mint a moha az útszéli köveken. De anya nem volt boldog a magas hegyek között sem.

– Gyere velünk, királylány – csivitelték a madarak –, elrepülünk veled messzire, ráfekszünk a tengeri szélre, úgy vitorlázunk.

Anya elrepült, messzire a madarakkal. El, egészen a tengerig. És a tenger kék volt és szikrázott, azúr volt és kobalt. Azután feltámadt a szél, és türkiz színű lett a tenger. Majd zöld, egyre zöldebb. Haragos. Csapkodtak a hullámok, és a madarak is csapkodtak a viharos szélben. Aztán szürke lett a tenger. Egészen szürke. Majdnem fekete.

– Jaj, leesett a koronám! Elnyelték a fekete hullámok! – kiáltotta anya a madaraknak, és szürkén szikrázott a szeme. De a madarak már nem törődtek vele. A viharral törődtek, ami csak nőtt és nőtt. És magával ragadta az én királylány anyukámat. El, messzire a világvégi toronytól. Messzire a kéklő égtől. Messzire a magas hegyektől.

Egy tengerparton rakta le, ahol kék volt a tenger. Meg zöld. És néha szürke is. Haragos. Ott talált meg engem az anyukám. Elmosolyodott, ahogy rám nézett. Mert a hajam úgy ragyogott, mint a napsugár. A szemem olyan kék, mint a vizek tükre. A kezem meg… hát az bizony szürke volt, mert éppen játszottam a homokban. De anyukám nem bánta. És nem sajnálta a koronát sem. Nem is volt azóta soha szomorú. Mert itt vagyok neki én. A madarak pedig beköltöztek a szemébe. Csak én látom őket. Senki más.

 

Eredeti megjelenés: Madarak anya szemében

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése