2020. szeptember 16., szerda

Smelka Sándor: A ködön túl


Grafika: Németh Károly

Valamikor régen egy istenháta mögötti pubban is dolgoztam. Sört mértem a környékbeli munkásoknak. Unalmas, szürke vidék volt, távol mindentől. Azért is keltett nagy feltűnést az a fickó. Nem tudni, honnan érkezett azon az estén, de a kinézete alapján arra gondoltunk, hogy egy filmforgatásról toppanhatott be közénk vagy egyenesen a diliházból.

Mindenesetre megálltak a söröskorsók a levegőben: az illető ugyanis tetőtől talpig lovagnak volt öltözve. Fegyverzete meglehetősen élethűnek tűnt: kard, pajzs meg néhány egyéb dolog, amit hamarjában nem is tudtunk azonosítani.

A lovag nem jött zavarba, sőt kihasználta a csendet, súlyos léptekkel középre állt és valamilyen régies, furcsa kiejtéssel azt mondta, hogy most ért véget ennek a helynek az évszázados szenvedése, mert ő holnap reggel legyőzi a sárkányt.

Persze kiröhögtük, bár én egyúttal kicsit bánatos is lettem, mert az illető láthatólag részeg volt, nem mérhettem már neki sört, de azért megkérdeztem:

– Egészen pontosan hol van az a sárkány? – Majd még nevetve hozzá tettem – Hogy véletlenül se arra menjünk haza.

Az egész pub röhögni kezdett, de lovag nem vette fel a dolgot, kinézett az ablakon, ki a város melletti mezőre, ahol legtöbbször tényleg köd hömpölygött, és belemutatott a legsűrűbb szürkeségbe.

– Azt írják a krónikák, hogy a sárkány ott él kint, a völgyben.

Gúnyosan felvontam a szemöldököm, és előbbi sikeremtől felbuzdulva (a munkások hálás közönség) belementem a játékba:

– Na és mondja csak lovag úr, mit ír a krónika arról a sárkányról?

– Óriási szörnyeteg, aminek három szeme van. Fel-le száguld a völgyben, közben sisteregve, zubogva tüzet okád.

– Ugyan már – mondta az egyik munkás – amiről maga beszél, az egy közönséges vonat, az zakatol ott.

– Azt is mesélik – folytatta a lovag szelíden – hogy néha elhever a magaslaton, és az égig érő orrából füstöt ereget a tájra.

– Egy vasöntő működik a mezőn túl, annak a kéménye füstöl annyira.

A lovag nem zavartatta magát, tovább szavalt, behunyt szemmel, mintha egy régolvasott könyvből idézné:

– Amikor egyet lép, beleremeg az egész mező, a fák megremegnek, a házak falai megrepednek.

– A bányában robbantanak – kiáltotta valaki a sarokból – ezért remeg itt minden. Az én házam is emiatt süllyedt meg.

A lovag nagyon halkan válaszolt az agresszív hangra.

– Az is lehet. De én azt mondom, nem árt azért körülnézni, mi van odakint, a ködben.

Azon az estén még hosszan röhögcséltünk a szerencsétlen balféken. Sőt néhányan azt is elhatároztuk, hogy másnap reggel kimegyünk a város szélére. Megnézzük a lovagot, miként is győzi le a „sárkányt”. Jó murinak tűnt.

Hajnalodott, a köd súlyosabban nehezedett a tájra, mint egyébként. Egy darabig nem történt semmi. A lovag ellenőrizte a fegyverzetét, mi nagyokat kuncogtunk ezen.

Aztán meghallottuk a közeledő dübörgést, amibe beleremegtek a fák, összerezzent a mező. Azt a süvöltést, zakatolást, sistergést pedig, ami rémisztőbb volt a legnagyobb gőzmozdony lármájánál is, sosem fogom elfelejteni. A köd fátyolán át felsejlett három tűzben égő szem, egy lángcsóva, és akkor megláttuk a sárkány homályos körvonalait.

A lovag nagy levegőt vett, és elindult a fenevad irányába. Még láttam, hogy két lépés után rutinosan – majdhogynem unottan – kivonta a kardját. Látszott a mozdulaton, hogy nem először csinálja és talán nem is utoljára.

Aztán elfutottam. Meg se álltam Londonig. Most itt élek a dzsumbuj kellős közepén és buszt vezetek. Még soha senkinek nem beszéltem arról a rémisztő reggelről, azon az isten háta mögötti mezőn, de tíz év után még most is belém mar a rettenet, ha egy-egy reggel a szokásosnál sűrűbb köd ereszkedik le a Temzére.

 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése