(c)Tuza Edit: Köd előttem |
Kalandok kádnyi vizeken
Tuza Edit képéhez írta Németh Eszter
A felhők az arcára ültek, ettől Finn pontosan úgy festett, mint őse, Finnegas kapitány, az északi szigetek tengeri martalóca. Csak a kék szemében ragyogó ártatlan kópéság árulta el, hogy ő nem egy vén tengerész, hanem egy alig ötéves kisfiú.
Lába köré odagyűltek a halak, Finn vidáman megmozgatta a lábujjait, elkergette a kerengő gyomortöltő népséget, és csak később jutott eszébe, hogy a szigonypuskájával levadászhatta volna őket. Kissé morcosan rántotta fel kartondoboznadrágját, ami egyszerre szolgált hajóként és nadrágként a fürdőkádtenger viharos vizein.
A boldog álmodozást öcsi sivítása zavarta meg, ettől Finnek még jobban hiányoztak a barátai. Oscar, Viki és Vali. Már a dinoszaurusznyomok keresésébe is sikerrel bevonta őket, milyen nagyszerű lenne a Hét tenger kalózának lenni! Csakhogy az óvoda zárva volt az olyan gyerekek számára, mint Finn, akinek a szülei nem „rendszerrelevánsak”. Persze, vicces otthon lenni, de apa folyton a számítógépet bújja, anya meg öcsivel foglalkozik, aki épp most bújt ki a pocakjából.
Finn tehát unatkozott, bánatosan huppant bele a fürdőkádtengerbe, de rögtön eszébe jutott, milyen veszélyes vizeken kell hajóznia az újabb láthatatlan dinócsontok megtalálásához. Jó kapitány volt, előre látta, hatalmas vihar van készülőben.
– Vitorlát bevonni, Oscar matróz! Ne szerencsétlenkedjen itt jobbra-balra!
– Viki fűtő, három csomó előre!
– Eszti kormányos, ne lazsáljon!
– Vali matróz mit lát odafent az árbóckosárban?
– Föld, föld! 30 lábnyira dél-délkeleti irányban a kikötő!
– Kormányos, irány dél-délkelet!
– Igenis kapitány, a teremburáját!
Hamarosan biztonságosan kikötött az Átkozott Bringa legénysége a közeli sziget szikláktól védett kikötőjében. Nagyszakállú Finnegas és a legénység többi tagja a fedélközből nézték, ahogy a nyílt tengeren tombol a vihar. Lelkesen emelgették a kupát a régi matrózdalt énekelve:
Bóbita, bóbita, hét halott ül egy ládáján, johohó
Meg egy üveg rum...
A kormányos időnként roppantul bosszankodott, hogy a dal nem is így van, de Finnegas kapitányt és a többieket nem érdekelte, pontosan érzékelték, hogy ez csak amolyan műmorgás. Másnap reggelre aztán kitisztult az ég, a kormányos, a kapitány és a fűtő partra szállt. Hatalmas bozótkésekkel hatoltak be a sziget zöldjébe.
– Pfúj, ez a spenót undorító – morgott a fűtő.
– Na, barátocskám, te sem leszel Popeye! – nevetett a kormányos, és előremutatott a sziklára. – Ott a
kincs, kapitány!
Mikor odaértek, tényleg ott volt a kincsesláda. Gyanús is volt, hogy senkivel nem találkoztak útközben. Nade majd a tengeren! Visszacipelték a ládát a hajóra, megtömték a hasukat és...
– Finn, fejezd be a fürdést! Holnap korán kell kelni.
– Máááááá, ne mááááár!
– Nem akarsz mégsem óvodába menni? Az egész karantén alatt ezen nyafogtál.
– De, de igen! Jövök apa!
– Különben miért Eszti néni lett a kormányos? – állt meg Finn apja az ajtóban.
– Mert a kormányosok folyton mogorvák, és mindenkit összeszidnak.
– Aha... – válaszolta az apja. – A lányok meg nem lehetnek fűtők!
– Ugyan apa, lehet, hogy Viki lány, de a barátom. Hidd el, tök jó fűtő.
Azzal Finn kackiás fogkrémbajusszal elballgatott aludni. Holnap vége a lyukasdonát időszaknak, és igazából is lehet kartondoboznadrágot húzni és kapitányként dirigálni. Ha Oscar hagyja. Meg Viki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése