Boglárka gyerekkora óta szerette
a szelet. Szél úrfi meglátogatta őt a kertben, és játékosan meglengette a
hajszálakat az arca körül. Meleg napokon friss, hűsítő levegővel simogatta. Ha Boglárka
megijedt valamitől, elringatta őt a hintaágyban. Együtt kergették a
pillangókat, versenyt futottak az erdőig. Jó barátok voltak.
Amikor Boglárka felnőtt, Szél
úrfi még gyakrabban szegődött mellé. Keringőzött vele a mezőn, hazakísérte,
amikor beesteledett, és a holdfényben titkokat sugdosott a fülébe. Azt ígérte,
hogy ha Boglárka kitárja neki a karját és a szívét, akkor felrepíti az égig, és
együtt szállhatnak majd szabadon, mint a madarak.
Boglárka hitt neki. Hiába jöttek
a kérők: álmodozó szemű fiúk és bajszos férfiak, Boglárka mindegyiküket
kikosarazta. Csak Szél úrfi érdekelte. Csodálta a gyorsaságát, az ügyességét, a
játékosságát és az erejét. Tetszett neki magas, hajlékony alakja és csillogó
szeme. Kitárta felé a karját, és a menyasszonya lett. Boldogan készült az
esküvőre, fehér ruhát és hosszú fátylat varrt magának, majd szétküldte a
meghívókat a vendégeknek.
A rokonok és a barátok
megrémültek. Nem bíztak Szél úrfiban. Aggódtak Boglárkáért. Figyelmeztették,
hogy a szél veszélyes és szeszélyes. Kiszámíthatatlan, könnyen megharagszik, és
olyankor mindenre képes. Boglárka azonban nem hallgatott rájuk. Az esküvő
napján mosolyogva ébredt, kiment a mezőre, vadvirágcsokrot szedett magának,
koszorút font a hajába, és a templom lépcsőjén várta vőlegényét.
Szél úrfi fekete öltönyben,
büszkén érkezett. Tekintete megakadt gyönyörű menyasszonyán, majd észrevette a
bámészkodó vendégsereget. A lépcső alján gyülekeztek, és Szél úrfi azonnal
meglátta szemükben a kíváncsiságot, a gyanakvást és a rosszallást.
– Ezek az ellenségeim! –
kiáltotta sértődötten. – Miért hívtad ide őket?
Boglárka megrémült. Hiába
magyarázta, hogy ők a barátai és rokonai, Szél úrfi dühöngve követelte, hogy
küldje haza őket. Csak magának akarta Boglárkát. Toporzékolt, mint egy hisztiző
gyerek. Felröppent a magasba, és Boglárka hiába tárta ki felé a karját, hiába
nyújtózkodott, nem érhette el. Könyörgött, vigasztaló szavakat kiáltott, de
hangját elnyomta Szél úrfi bömbölése.
A sértődött vőlegény nem akart
megbékélni. Veszekedni volt kedve. Tett három kört a döbbent násznép felett,
majd felhőket repített a nap elé. A tündéreket visszazavarta a búvóhelyeikre. Pirosra
csípte az orrokat, és könnyeket csalt a szemekbe. Kikapta a nézelődők kezéből a
tárgyakat. Megcibálta a csinos szoknyákat, megrángatta az élére vasalt nadrágokat.
Bebújt az ünneplőruhák alá, összekócolta a hajkoronákat, és rémtörténeteket
suttogott a násznép fülébe. Senki sem menekülhetett előle. Amint a
kétségbeesett vendégek hazafutottak és bezárkóztak, Szél úrfi elkezdett
dörömbölni az ajtajaikon és ablakaikon. Azt akarta, hogy mindenki csak vele
foglalkozzon, őt vigasztalja. Levetkőztette a fákat. A lehullott leveleket
megpörgette a levegőben. Élvezte, hogy minden gyenge ág meghajlik előtte, és
bókol, bólogat neki. Mint egy karmester, vezényelt a csengőknek, zászlóknak,
kiteregetett lepedőknek, bádogedényeknek, és minden az ő ritmusára csilingelt, lobogott,
csattogott és zörgött. Ettől szép lassan megnyugodott, és jobb kedvre derült.
Megfordult, megigazította a
nyakkendőjét, és Boglárkát kereste. Szeretett volna kibékülni vele. Ám a lány
már nem hitt neki. Bezárkózott, és egyetlen ablakot sem nyitott ki Szél
úrfinak. Hiába sugdosott ígérteket az ajtóréseken át. Hiába dobolt vidám
dallamokat a párkányon. Hiába repített arany felhőket az égre, Boglárka nem
kért már az esküvőből és a közös életből. Szél úrfi kétségbe esve jajongott. Három
hétig megállás nélkül tombolt a városban. Megpróbálta megállítani a szálló
madarakat és a siető embereket, de nem sikerült neki, ezért elkeseredve
továbbállt. Néha azonban visszatér, és ilyenkor mi is hallhatjuk, ahogy éjjel
búsul és kesereg. Belesírja magát az álmainkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése