 |
| Varga Zsófi |
Itt élt ezen a zsebkendőnyi tisztáson, s minden áldott nap ugyanazt csinálta, immár 297 éve. Reggelente a kakukkos-óra zajára ébredt, s a hangoskodó szerkezetet megdobta egy gondosan kikészített zoknigombóccal. Nyújtózkodott: hármat jobbra, hármat balra és ledobta magáról a takarót. Még nem kelt fel, de nem ám. Hanyatt fekve biciklizett a lábaival, csak úgy repkedtek csíkos pizsamanadrágjának szárai. Aztán felpattant az ágyból – sosem vetette be, nem szerette és kész – csinált néhány karlendítést és a konyha felé indult. Habos tejeskávét szürcsölt, hozzá bekapott egy-egy falatot a felsorakoztatott vajaskenyér-katonákból.
Reggeli után elegánsan felöltözött, virágmintás inget vett – tavasszal rövid ujjút – hozzá a kedvenc kék csokornyakkendőjét, és elégedetten csattintott egyet a nadrágtartóján. Teknőcmintás apró fésűt vett elő, megigazította vele a szakállát és illatos pomádéval kente be. Atanáz adott magára, végülis sosem lehet tudni, mikor téved arra valaki. Ilyenkor indult fütyörészve a hintaszékéhez, hogy elmélkedjen és szundikáljon. Egyszerűen csak boldog volt. Egyszer egy ilyen meleg, tavaszi napon Atanázhoz vendég érkezett.
Hunyt szemmel ült a mézillatú székben, a tornác fája nyikorgott egyet minden hintázáskor. Mikor a nagy elmélkedések közben kinyitotta a szemét, ott állt előtte egy fecske. Atanáz meglepődött kicsit, lábát visszadugta a házipapucsba és előre hajolt.
– Szervusz – mondta a madár és oldalra billentette a fejét.
– Szervusz – válaszolt Atanáz, akinek nagyon szimpatikus volt, hogy látogatója nappali öltözetként is frakkot visel.
– Én a fészkemet keresem. Nem messze volt innen, egy löszfal oldalában. Nem tudod mi történt? A fal nincs sehol, simára döngölték a földet róla – panaszkodott.
– Véletlenül tudom. Építkezni fognak és hely kell nekik hozzá. Csoda, hogy ezt a kis erdőt még meghagyták.
– Ha nem mehetek a löszfalakba, a házak ereszei alá, a tetőcserepek árnyékába, akkor hová menjek? – szomorkodott a fecske. – A te ereszed alá nem építhetnék valamit? Egy új házat talán? Egy fészket magamnak.
Atanáz megvakargatta a szakállát és hátranézett az apró faházra. Aztán a fecskére nézett, ahogy ott állt előtte, és nem kellett mérnöknek lennie ahhoz, hogy lássa: egy ekkora madárfészek nem fér oda az ereszhez.
A házikó bal oldalán egy fészer állt. Atanáz ott tartotta a horgászbotokat, a kirándulós hátizsákját és a sátrat. A szerszámos ládikót és a fűrészgépet, a mérőszalagot és az ácsceruzát. Két lépést hátrált és odaállt a fecske mellé. Felemelte a hüvelykujját, és a szeméhez tette, úgy méricskélte a házát és a kis fészerét.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle a fecske. – Gond van a szemeddel?
Atanáz rögtön elpirult és zavarba jött, ilyenkor mindig úgy érezte, hogy magyarázkodnia kell. Most sem volt ez másként.
– Én. Én, mérek – válaszolta a madárnak.
– És mit mérsz, ha meg nem bántalak, mérőszalag nélkül?
– Hogy hová fog elférni a házad. Gyere velem inkább! – mutatott a fészer felé.
Kockás papírt tekercselt ki, faragott egyet a ceruzáján és rajzolni kezdett. Csak úgy szállt a grafitpor. A fecske nézte, fogalma sem volt mit kéne látnia a kriksz-krakszokon és ceruzafoltokon kívül.
– Íme! Megfelel így? – mutatta meg a rajzot és bőszen magyarázta, mi, hogyan fog elkészülni.
Attól fogva új barátja Atanáznál lakott a vendégszobában, amit eddig még sosem használt senki.
Segített kávét főzni és vajas kenyeret aprítani. Elpakolni és rendetlenséget csinálni újra. És természetesen segített építkezni. Egy-két hét telt csak el és készen lett a fecske otthona. Atanázzal szépen hozzáépítették a faházhoz, így egészen kicsit úgy tűnt, mintha tényleg egy eresz alatt lakna. Együtt üldögéltek a tornácon is, elmélkedtek, hintáztak. Szép lassan teljesen elfelejtették azokat az időket, mikor még nem voltak barátok.
 |
| Lelkes-Sajó Réka |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése