Grafika: Zengővári Judit |
A völgytől mindenki óvta. Azt mondták, senki nem tért még
onnan vissza. Egyébként sincs ott már semmi, se kincsek, se emberek, csak a
romváros. Ami érték volt ott, már elhordták a hosszú évek alatt. Minek
odamenni?
Ám a völgy mégis csak csábította őt, és egy nap felhágott a
hegygerincre, hogy egy kiugró sziklán megálljon az elhagyott város felett. A
holdfény beezüstözte a háztetőket, a tornyokat. Egyébként sötét volt minden a
völgyben: a kalandor még az se látta biztosan, hol végződik a város, hol
kezdődik az azt körülölelő erdő.
Vett egy mély levegőt és elindult lefelé a liánnal benőtt ösvényen.
A város utcáin sötétek voltak a kandeláberek, csak az ablakok tükrözték vissza
a sejtelmes holdfényt. A kirakatokban ázott, szél tépte ruhákat látott, a járda
mellett rozsdás, régimódi autókat kerülgetett. Szűk utcák labirintusán
vergődött át, patkányok suhantak el lábai mellett, a belső udvarokból kirohanó
kutyákkal kellett meg-megküzdenie, egy-egy erősebb szélrohamnál cégérek,
neonfeliratok zuhantak le a házak falairól.
Egyébként csend volt. Túl nagy csend. A saját lélegzetén
kívül csak azt hallotta, ahogy le-leomlik egy fal néhány utcával odébb.
Bármerre is ment, semmibe néző tűzfalak meredtek fölé. Az volt az érzése, hogy
ez a város állandóan foszlik, folyamatosan semmisül meg körülötte.
A hajdani főteret benőtte már a fű, fenyőfák álltak őrt a
padok felett. A városháza tornyáról vad robajjal zuhant le egy egész sornyi
cserép. A robaj utáni csendben, csak a fenyők zúgását lehetett hallani.
Elsodort a szél mellette valamit. Nagyobb újságpapír volt,
esetleg valamilyen plakát. Utánaeredt. Fától fáig üldözte a papírfecnit, közben
kiálló gyökerekben botlott meg, fedetlen csatornanyílásokat kerülgetett. Lassan
megérkezett a tér másik oldalára.
Ekkor látta meg azt a mozit.
Nem tudta, miért, de megborzongott. Hagyta, hadd fújja tova
a plakátot a szél, ő pedig elindult az öreg épület felé. A fölé magasodó
oszlopok, timpanonok, stukkók között bizarr domborművek vicsorogtak le a
falakról. Az egykori műsor is ki volt írva az ajtók fölé, de a betűkből csak
néhány maradt fent a táblán.
Az ajtó nyikorogva ugyan, de könnyedén kinyílt. Az előteret
mozaikpadló borította, egykori mozihősök képein sétált végig: egy óriási
majmon, egy álarcos férfin, aki a kezében fénykardot tartott, egy kalapos
fickón, aki egy ostorral hadonászott.
Grafika: Zengővári Judit |
A moziterem párnázott ajtóin tompa zaj szűrődött ki: zenét
és emberi beszédet hallott. Beleremegett a felismerésbe: odabent filmet
játszanak. Benyitott az ajtón.
A terem tömve volt emberekkel, akik tátott szájjal, kerek
szemmel, révült mosollyal az arcukon bámulták a vásznat. Többeket is
megszólított, de nem reagáltak semmire, csak nézték a filmet, ami távoli
világokba, egy színes, boldog életbe repítette őket. Boldogabba, mint amilyenben
éltek.
A kalandor órákat töltött ebben a félhomályos teremben,
próbálta magukhoz téríteni az embereket, kivezetni őket az előcsarnokba, a
friss levegőre, az omladozó városba, ebbe a szétmálló valóságba, de nem járt
sikerrel: az emberek tapodtat se mozdultak a helyükről. Mikor véget ért a film,
újra pörögni kezdtek a képek, újra kezdődött a csalóka utazás.
Fent, a gépteremben is pókhálós volt minden. A kalandor némi
keresgélés után megtalálta azt a kapcsolót, amivel leállította a filmet, majd
felgyújtotta a fényeket. A moziteremben nagy csend támadt, a vakító fényárban
magukhoz tértek az emberek. Tétován, csodálkozva meredtek egymásra, mintha
valami mély álomból ébredtek volna. Nézték a sötét vásznat, egymást, de főként
azt a pókhálós, omló vakolatú termet, amiben az elmúlt éveket töltötték.
Öt perc telt el ebben a csendben, majd valaki nehéz
léptekkel elindult a terem kijárata felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése