Méhes Károly: A varázsló kertjében

Grafika: Szüdi János

Akkor hát indulás Szabadkára.

Ahová első közös utunk is vezetett, sok éve már.

Egy idő után minden sok éve van. Ezért hát méltó és üdvös.

Akkor azzal játszadoztam, hogy vajon mi az, ami ott szabad, noha csak kicsit, így, kicsinyítővel, hogy szabadka.

Talán ezt kell most ellenőrizni, és azt, hogy a temetőben áll egy sírkő, ezzel a felirattal: dr. Bűn Ferenc, ügyvéd. Hogy ez igaz-e, vagy csak álmodtam, mert álmodni tényleg mindent szabad.

A határon, amikor megálltunk és leeresztettük az ablakot, kissé rendhagyó módon, a határőr lazán, mondhatnám hányaveti módon szalutált, meghajtotta magát, és bemutatkozott, Csáth Géza. És amikor átnyújtottuk a személyi igazolványt, hirtelen azt mondta, Várjanak csak…, és már azt hittük valami baj van, de csak a zsebében kezdett kotorászni, és ő is átadta az igazolványát. Így becsületes, mondta fura mosoly kíséretében.

Zentán, hol egy kávé- és pisiszünetre álltunk meg, ő volt a pincér. Alázatoskodott, de mintha inkább huncutságból tenné.

Csáth Géza, szolgálatukra. Tudom, manapság nem divat az illem és a jellem, egy pincér is kapásból letegez bárkit, de kezicsókolom, az nem én vagyok. Tudom, hogy a kávé mellé jár egy kis pohár szóda, amiből a kávé előtt kell inni egy kortyot, hogy tiszta legyen a száj, hogy aztán minél intenzívebben éreztessék hatásukat a kávé ízei… Az intenzívről és a hatásról, engedelemmel, elég sokat tudok. Ám nem akarok tolakodni.

Amikor letette a dibdáb műanyagasztalkára a nemes porceláncsészéket és az alpakka findzsát és cukortartót, ismét meghajtotta magát, és mintha csippentett volna a szemével.

Ha bármi mással tudok szolgálni… És a „bármi”-t erősen megnyomta.

A szálláson ő állt a portán. Sötétbordó hajtókáján két keresztbe tett kulcs díszelgett, alatta kis névjegytáblát viselt Géza felirattal. Jóval hivatalosabb volt ezúttal. Felsorolta, mi minden áll rendelkezésünkre itt tartózkodásunk alatt, a minibártól az alagsorban lévő jacuzziig. Aztán mégis lehalkította kicsit a hangját és előre hajolva közölte, Hegedülést is lehet kérni… Majd lesütötte a szemét, és magára mutatott, szerényen jelezve, ha élünk a lehetőséggel, ő lesz az, aki hegedül. Azt feleltük, Jó, majd meglátjuk.

Gyors sétára indultunk, hátha bejutunk a városházára, mert csak úgy ér valamit a szabadkai vizit, ha a városházán is jártunk. Valamiért szeretem végighúzni a kezemet az egyik oszlopon lévő eozin-mázas Zsolnay-kakason. A biztonsági őr, aki ugyan be nem mutatkozott, jelvényt sem viselt, de ettől még azonnal felismertük, hogy Csáth az, megértőleg bólogatott.

Szerencséjük van, mondta, nyitva vagyunk, mert épp elkezdődött egy esküvő. Mindegy, hogy így kettővel többen lesznek a násznépben, siessenek… Az is nagy dolog, ha manapság két fiatal arra adja a fejét, hogy összeházasodik, nem?

Siettünk a Zsolnay-kakashoz.

Szabadkán régi jó barátunkkal, Boskóval találkoztunk. Mindig azzal csábítgatott, hogy Gyertek, csapunk egy jó kis murit! Palicsról átjön Ottó, esetleg Pista, a fordító, szóval klassz lesz. Nagyjából így történt, mindenki megjelent, mint ahogy… Bosko széles mosollyal tolt előre egy férfiút, és rögtön kommentálta is, De hiszen ismeritek Csáth Gézát.

Most mintha kissé tartózkodóbb lett volna, semmiképp sem olyan készségesen behízelgő, mint a presszóban vagy városházán néhány órával korábban.

Ültünk, beszélgettünk, voltaképp semmiségekről. Mint amikor régi barátok hosszú idő után végre le tudnak ülni egymással, sietség és stressz nélkül, és a hosszúlépés meg a Gorki List fölött a hosszú várakozás után még az sem meglepő, hogy néha csak hallgatnak, mert legalább együtt hallgatnak. Ottó kérdezte meg Csáthot – úgy látszik, ők sem sűrűn látják egymást –, hogy épp min dolgozik. Kicsit megvonta a vállát, elnézett a grilludvart körbevevő házak kéményei felé.

Írok egy valamit… A varázsló kertje, egyelőre ez a címe.

Ezen a cimborák elvigyorodtak.

De hát ezt már mikor megírtad, Géza! Megint sumákolsz! Titkolsz valamit…!

Csáth kelletlenül elhúzta a száját.

Jól van, na. Azt hittem, nem emlékeztek rá. Igazából nem írok semmit. Csak az olyan hülyén hangzik.

Ittunk és hallgattunk megint.

Reggel időben mentünk a temetőbe, amikor még nincs nagy meleg. Csáth Géza, a temetőcsősz – így szerepelt a kis iroda ajtaján – nagyon vakarta a fejét.

Kicsoda? Bűn Ferenc…?

Dr. Bűn Ferenc, mondtam, ügyvéd.

Nem viccel maga? Hogy élhet valaki ilyen névvel?

Már halott, jegyeztem meg. Majd kicsit tudálékosan, a kelleténél hosszabban magyaráztam, hogy annak idején igenis itt láttam azt a gránittáblát, amikor a Kosztolányi- és a Csáth-sírt kerestem, de sehogy sem akadtam rá, csak erre a dr. Bűnre.

Arany betűkkel.

Egyszerre kemény lett az arca. Elfordult, a talicskába kapát, gereblyét pakolt, és megindult. Már jó pár méterre járt, amikor visszakiáltott.

Szórakozz a jó édesanyáddal! Még hogy Bűn Ferenc! Pont egy ügyvéd! Köcsög drogos. Takarodj innen, különben rád eresztem a kutyát!

Lassan ballagtunk a kijárat felé. Vissza-visszanézve láttuk, hogy a temetőcsősz egyszer csak megáll, leereszti a talicskát. Odalép az egyik sírkőhöz. Egészen közel hajol hozzá. Aztán felegyenesedik és felénk néz. Azán megint a kőre mered, és megint ránk, immár messzi alakokra.

Gondoltam, intek neki, de valahogy hirtelen lusta voltam hozzá.