Mészöly Ágnes: Csigaház

Grafika: Bódi Kati

Csigaházban élek. A hangok nem jutnak át a falán, megtörnek, zsongássá szelídülnek, altatnak, nyugtatnak, elringatnak. A fények szépen játszanak a boltozaton, színes foltokat látok, összemosódó, halvány plecsniket, egymásba folynak, szétválnak megint. Nem érzem a szelet, az esőt és nem érzem a perzselő napot, a hideg és a meleg csak egy gondolat, mire átjut a meszes falakon. Nem tudom, merre van az előre, a hátra, a balra-jobbra meg az egyenes, itt benn csak ívek vannak, lágy kanyarok, egymásba gördülő végtelenség.

Kihúznak a csigaházból, nem tehetek ellene. Csodaszép kertbe visznek, mindenütt virágok, madarak csicseregnek, rajzolt napok, bodor felhők, a fák ágán hintát lenget a szél. A hinta előre-hátra száguld, ez a fel, ez a le, ez az oda, ez a vissza. A felhőkből jég szakad, zuhan, üt, fáj, elborít. A napok fénye perzsel, szétrepeszt, a madarak hangja felsérti a bőrömet.

A virágok papírmasé-száron bólogatnak.

A kertben varázslók élnek. Gyönyörű, fiatal tündérek, csak jót akarnak nekem.

Jobban kell hallanod, mondják, varázssapkát húznak a fejembe és a hangoktól kiserken a bőrömön a vér.

Jobban kell látnod, mondják, varázstávcsövet tartanak a szemem elé, és a fejem szétszakad a színektől.

Érezned kell a hűs szellőt, mondják, varázskesztyűt adnak rám és gyémántos dörzspapírral simogatnak, a csontom marja a sok kis fényes szilánk.

Mozdulnod kell, mondják, varázskötelekkel kötöznek és rángatnak, rángatnak, rángatnak, rángatnak, míg minden görbém kiegyenesedik, minden ívem szögletekbe áll.

Magamból építek új meg új csigaházat, hogy ne rángasson, ne dörzsöljön, ne szakítson, ne vágjon semmi, de a varázslók mindig segíteni akarnak.

Kihúznak, kihúznak, kihúznak újra, és hogy ne bújhassak vissza, összetörik a csigaházamat.

A vékony mészlemezt beletapossák a fűbe.

Aztán gonosz, vén boszorkány érkezik a kertbe. Beül a hintába, kacagva hajtja, míg le nem szakad az ágról. A felhőket galacsinná gyűri, megdobálja velük a napocskákat, a madarakat torz nyávogással zavarja világgá, a papírvirágokat egyesével a pipájába tömi.

A tündérvarázslók méltatlankodva menekülnek.

Te meg mit akarsz itt, néz rám, amikor a kertben már csak az üresség marad, ő, meg én.

Azt mondták, meg kell barátkoznom a virágokkal, a napocskákkal, a felhőkkel és hintáznom kell, felelem.

Mindig ezt mondják, válaszolja, és felveszi az utolsó utáni csigaházam szilánkját a porból. Aztán az ölébe vesz, körém keríti fekete kendőjét és csak ringat, ringat a semmi közepén.