 |
| (c)Lelkes-Sajó Réka |
D.-nak
Lázasan keresték a
madárhatározóban a búbost. Nem is annyira a madár meghatározása volt
izgalmas, hanem ahogy a karjuk összeért közben. Az ölben nyitva maradt könyv, a
búbos cinege megtalálása szomorúságot csempészett a pillanatba. Elmúlt a
keresés izgalma, a titok felfedésével hirtelen profánná vált a pillanat. A
hétköznapok néha megölik azt, ami jó.
Cinege? Hiszen csak veréb.
Veréb. Olyan sok van
belőlük, hogy észre sem vesszük őket. Ülj le egy parkba és szórj ki
kenyérmorzsát! Hajtsd el a galambokat! Rablók. Öreg néniknek valók. Szemtelen,
mint a veréb, tartja a szólás. Hétköznapi, szóra sem érdemes, gondolnád.
Nézz meg egy verebet,
odaszáll, ahová akar. Szabad. Az orrod előtt fog magot szerezni, az orrod és a
tágra nyitott szemed előtt fürdik a porban. Szégyentelen, de mit is szégyellne?
Azt, hogy él?
A hiányzó fészekmeleg. Az
életben a fény ide-oda dobálja az embert, és árnyék lesz belőle. Kivéve
azokból, akik kezdettől fogva árnyékban éltek. Szénaboglyákban, ereszek alatt,
az elhagyatott fecskefészekben. A verebek fészke nagy, lazán összetákolt, de
mindig bélelt, mindig meleg. Bárhol otthon érzik magukat, mert önmagukban
hordják az otthon melegét. A csiga a hátán hordja a házát, a veréb a tollai alá
rejti.
Haszontalan jószág,
pazarlóan bánik a magvakkal, eleséggel. De a kalászból kiszórt magvakból jövőre
új növény hajt és újabb kalászt hoz. A verébsereg melegében telente bármely
énekesmadár meghúzódhat és mindig tudják a kis szemtelenek, hol nő a dudva, a
gyom.
A veréb becsületes madár.
Hangos, bohókás, szertelen. Folyton ugrál, fontoskodik, mert hiszen nem
tud máshogy. Veréblépés nincsen. A veréb azé, aki megcsípheti, de ugyan ki
akarná megcsípni a verebet?! Átlapozták, mindenki átlapozta a madárhatározóban.
×××
 |
| (c)Császár Vera Makina |
Nem, mégsem veréb. Búbos cinege.
Aludnom kéne súlyos évekig. Ha
kardot fogok, ha tollat fogok, magunkat írom meg. Memento amori? Mindig is
jobban tudtál latinul.
Tudod, furcsa volt állni
ma reggel abban a szobában, ahol alig fél éve egy bögre teával a kezemben
ültem. Talán ugyanazt a plédet, amibe akkor burkolództam, vittem magammal
tegnap este aludni. Bőrig, de nem is, csontig áztam. Alig fél éve ültem ott,
néztem azt a helyet, ebben a sötétben. Minden más lett közben, a szoba is, de
ez a sötétben az éjjel nem látszott.
Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben,
ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen
elmúlt, s nem múlik el soha.
Csak az érzés volt meg, ahogy akkor hajnalban lesurrantam az alvó ház békéjében. Az a béke hiányzik. Az érzés, az akkori, megvan. Ma reggel álltam ugyanott, ugyanolyan hideg volt. Hazugság. Hidegebb. Senki nem jött le. És nem mentem fel, mert úgysem lett volna kihez dugni az átfagyott tagjaim.
Hazudtam. De ez
is hazugság. Utólagos belemagyarázás.
Fáj a tudat, hogy nincs olyan téridő,
amiben újra abban lakásajtóban állok és csak nézek utánad. Nincs olyan téridő,
amiben még egyszer a vacsorán, meg a felugró, közös barátokon forognak a
gondolataim, azon, ahogy hazaérkezel. Nincs olyan téridő, amiben örökké a
konyhapulton ülök. Nincs olyan téridő kontinuum, amiben azt a végzetes mondatot
törölni lehetne.
Féltem. Nem lévő, másik lét. Egy lehetőség. Esély. Egy alternatív valóság, amiben, mint egy kislány, aki sohasem voltam, elhittem mindent. Normális, hétköznapi emberek ennyi mindent több élet alatt sem élnek át. Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.
Jó lett volna másként tenni sok mindent és
jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és
ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert
mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát. Tudod, a könyv még mindig úgy van a polcon, ahogy
utoljára odatetted.
Hajnal van megint. Egy
újabb hajnal. Nézem a könyvet a polcon. Majd elköltözöm.
Gyakorlás nélkül
működött, nem értettem, de mégis mekkora dolog, hogy csak úgy elmondhatom mit
gondolok, nyelvi akadályok nélkül. Nem hittük el, hogy ez teljesen egyszeri és abszolút
megismételhetetlen. Tudod. Tudom.
Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a
valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda. Kísértésbe esni, hogy
sose lépj ki az elszigeteltségből. Nem olyan helyen jártunk, ahol senki sem járt
előttünk, hanem olyanon, ami időről időre benépesedett és e szakaszok közt nem
volt semmi. Az ember a távollétet nyeli magába.
Egyenes idézetek: Fekete István és Michael Ondaatje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése