Hogy mi lenne…? Ha ellopNÁ…? De
hiszen ellopták már réges-régen. Mindenki ismeri ezt a történetet, csak senki sem
szeret beszélni róla! Mesélni meg…? Na, azt végképp nem.
Hacsak nem valami locsi-fecsi
tollforgató. Pontosabban klaviatúra-nyomogató. Mert a tollakat is ellopta már
valaki, talán épp azidőtájt, amikor a színeket. Még az is lehet, hogy barátok
voltak. Először a lúdtollakat, később a töltőtollakat, még később a golyóstollakat
tüntették el. Mindenki tudja, hogy már az ötéves gyerekek is előbb tanulnak meg
gombokat nyomogatni, mint betűket írni! Fekete betűket nyomogatnak fehér
képernyőre, és mire iskolások lesznek, már nem is értik, hogy mi a csodának
kellene megtanulni a kézzel írást. Fárasztó, és még bütyök is nő az ember
középső ujján.
Volt egyszer egy költő, aki
színes tintákról álmodott, Kosztolányi Dezsőnek hívták. De ma már csak az ismeri
az álmát, aki nem jár két lábbal a földön, nem e világra való, és színes
tollakkal papírra irkál. Mert ebben a színehagyott világban még mindig akad
egy-két Marslakó, akinek ez a vágya. A színek, a toll meg a papír. Ők szoktak
írogatni mindenféle finom borítójú füzetkékbe és noteszekbe, amit nappal a
szívük fölött őrizgetnek a belső zsebükben, éjjel pedig a párnájuk alá dugják,
hogy senki ember fia el ne vehesse tőlük. Az ilyenfélék a tollakat is gyűjtik,
és nehogy azt higgyük, hogy csak a töltőtollakat, szép vékonyan író zselés
filceket! Nem ám! Ez a típus az elhullott madártollat is úgy szedegeti fel a
földről, mintha kincsre lelt volna! Különös, égi üzenetre! No hiszen! Igazán
mulatságos.
Aztán akadnak olyanok is, akik
fázni kezdenek, ha nincs minden telezsúfolva körülöttük tiritarka, hupilila,
cinóberpiros és pink fittyfenével. Így aztán ezt a sápatag kort megtöltik kulcstartóval
meg öngyújtóval meg… mivel is még? Igen, igen, eszembe jutott! Plüssállatokkal!
Rózsaszín vízilovakkal, narancs csíkos zsiráfokkal, incifinci elefántokkal és
puha izékkel. El sem tudom képzelni, mi történne, ha egyszer valaki
összegyűjtené a világ összes plüssmicsodáját… Azt hiszem, ha sorba állítanánk
őket egy égig érő vitrinpolcon, felérnének a napig!
De ilyesmit csak a világ
romlásán kesergő házsártos öregemberek írogatnak. Ne is hallgassunk rájuk…! Van
viszont valami, amit tényleg szeretnék elmesélni.
Ismertem egy lányt, akinek
egyszer megszakadt a szíve. Ne kérdezzük, miért, ne tolakodjunk legbensőbb
ügyeibe – mert ugye azt mégsem nehéz belátni, hogy a szív a leglegleg… –, nos
röviden: ez a lány szomorú volt. Nagyon. Annyira, hogy napokig a szemét sem
nyitotta ki. Vágta a fény a szemét, szúrta a cseresznye pirosa, hasította a
hortenzia kékje, karistolta a mentalevelek zöldje, sebesre kaszabolták a színek,
mert mind csak azt kiabálta: élünk! Vidámságuk pedig a legfájóbb közöny hidegét
fújta a lányra.
Amikor először nyitotta ki
óvakodva a szemét, csak a szempilláin keresztül mert nézelődni, hogy az árnyék,
a homály puha kendője borítsa be a színek élét. Később sem a világba nézett,
csak olvasott, csak olvasott. Fekete betűket fehér papíron. Még később ósdi
fényképeket nézegetett. Tudjátok, fekete-fehér képeket, amiken már lágyabb
szürkék is láthatók a feketén és a fehéren kívül. Hetekkel később a megszakadt
szívű kapott ajándékba egy festményt. Nem fogjátok elhinni! A festő békés,
erdőszéli tájat festett, a fák alatt háttal egy lánykát. Csak a keze látszott,
ahogy tálkából madarakat etet. A kép fekete-fehér volt, akár a régi fényképek.
Sokáig nézegette, volt rá ideje bőven, mert aki ennyire szomorú, az nem jár se
kocogni, se shoppingolni, se szülinapi mulatságra. Csak fekszik az ágyában, és
olvas vagy képeket nézeget csöndben.
Aztán egy napon mégis felkelt.
Kiment a kertbe. Egy tállal. Madarat etetni. És tudjátok, melyik volt az első
szín, amelyikre rá mert nézni? Ó, biztos azt hiszitek, hogy egy vörösbegy
vöröse. De nem. Egy cinke égszínkékje.
Tóth Emese Éva, 9 éves
Mi lenne, ha valaki ellopná a színeket a világból?
Szivárvány Alkotóműhely, Inárcs
Felkészítő pedagógus: Topáné Illés Ildikó
Molnár Krisztina Rita, költő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése