Jónás Henrik – Mészöly Ágnes: Mi lenne, ha nagyító lennék?

Henrik megpróbált úgy tenni, mintha még aludna. Semmi, semmi, semmi kedve nem volt felkelni. Ugyanolyan nap lesz ez is, mint a többi, gondolta, ugyanazon az úton megyek el az iskolába, ugyanazokkal a gyerekekkel ugyanazokat a játékokat játsszuk majd, ugyanaz a tanár ugyanazokkal a szavakkal magyarázza ugyanazt az unalmas matekfeladatot… Délután ugyanebbe a lakásba jön haza, ugyanúgy elfelejti levenni a cipőjét, amiért anya ugyanúgy veszekedni fog vele, mint tegnap és tegnapelőtt. Aztán veszekedés után megkérdezi, hogy milyen volt az iskola, és ő megint csak azt feleli, mint minden nap: olyan, mint máskor. Mintha egy végtelenül unalmas számsor ismétlődne, nulla-egy-kettő, nulla-egy-kettő egyforma fehér számokkal felírva egy hatalmas, fekete táblára.

       Ám hiába tettette az alvást, ugyanúgy, mint minden reggel, ma sem volt menekvés. Fel kellett kelni, reggelizni kellett és fogat mosni, le kellett vánszorogni a harmadik emeletről, és el kellett indulni a lakótelep másik végén álló iskolába.

       Henrik unottan baktatott. Nem volt szomorú, nem volt jókedvű sem. Ugyanolyan volt, mint lenni szokott. Elment a kisbolt és a kutyakozmetika mellett, a kocsmánál bekanyarodott, hogy átvágjon a parkon. A szürke betonjárda nyílegyenesen vezetett az iskoláig. Henriknek esze ágában sem lett volna letérni róla, ha észre nem veszi, hogy a napfény megcsillan valamin.

       Csak két lépést kellett tennie a fűnek becézett gazban, és már meg is találta… de csak egy borosüveg letörött alja volt az, semmi más. Henrik mogorván belerúgott az üvegdarabba, az kirepült a járda betonjára, és darabokra tört. Henrik megvonta a vállát, és már indult tovább, amikor észrevette, hogy az pásztortáskák és pitypangok között egy fekete műanyag keret is lapul. Olyan, amelyiknek még egy fogantyúja is van, mint a nagyítóknak a régi detektíves filmekben.

       A fiú felkapta a keretet a gazból, és máris az üvegcserepek mellett guggolt. Hiszen ez nem is borosüvegdarab, hanem egy igazi nagyító! Megpróbálta összeilleszteni a darabokat, és visszatenni valahogy a keretbe, de hiába. A lencse tökéletesen illeszkedett volna a foglalatba, de a darabkáknak, hiába adták ki, mint egy különleges puzzle, az egészet, eszük ágában sem volt összeforrni. Sőt, az egyikből még egy szilánk is letörött, és belefúródott a fiú ujjába. Henrik próbálta két körmével kicsippenteni, de csak mélyebbre fúródott az üvegszilánk, aztán, hogy, hogy nem, egy szemvillanás alatt összeforrt felette a bőr.

       Henrik megrettent. Szájába vette az ujját, és megpróbálta kiszívni belőle a szilánkot, ahogy kiskorában anya tette a gyerekujjakba fúródott tüskékkel, ha épp nem volt a táskájában csipesz vagy tű. Aztán meghallotta a park másik oldaláról a becsengetést… felpattant a földről, és eszeveszetten futott az iskoláig.

       Hiába kezdődött el a matekóra, a fiú gondolatai még mindig a parkban történteken jártak. Gépiesen kinyitotta a munkafüzetét azon az oldalon, amit a tanár néni mondott, aztán lenézett a papíron lévő képre.

       Döbbenten nyitotta még kerekebbre a szemét. Az egyszerű, óvodás stílusban festett kép mintha megnőtt volna. Henrik észrevette, hogy a rajzon a kisfiú kezében lévő könyvek gerincén nem csak ákombákom, hanem igazi írás áll. „Unom a tankönyvkép-rajzolást” – olvasta az egyiken. „Hatalmas festményeket akarok alkotni” – látta a másikon. „Vagy telegraffitizni egy egész vasúti kocsit” – ez állt a harmadikon.

       – Nézd már, milyen vicces feliratok vannak itt – lökte oldalba a padtársnőjét, és a képre mutatott.

       – Itt? – kérdezett vissza Panka. – Te el tudod olvasni ezeket a bolhavesényi betűket?

       – Dehogy, csak vicceltem – bizonytalanodott el Henrik, és ahogy Pankára nézett, észrevette, hogy a kislány szeplői pontosan a Göncölszekér alakjában helyezkednek el a bal orcáján. Sőt, ahogy jobban megnézte, azt is észrevette, hogy az aranybarna pöttyöcskék mind-mind másmilyenek: kisebbek, nagyobbak, sötétebbek és világosabbak, némelyiken meg még mintha minta is lett volna!

       – Most mit bámulsz? – kérdezte meglepve Panka.

       – A szeplőidet… – válaszolt önkéntelenül Henrik. – Nagyon aranyosak.

       Panka a füle tövéig elpirult. Henrik zavartan másfelé nézett – és megakadt a szeme a szomszéd padsorban ülő ikreken. Egészen eddig azt gondolta, hogy Balu és Zsombi teljesen egyformák, de most rá kellett jönnie, hogy Balu jobb füle mellett van egy icipici sebhely, Zsombinak pedig legalább két árnyalattal sötétebb kék a szeme.

       Henrik ide-oda tekingetett az osztályban. Akárhova nézett, olyan apró dolgokat vett észre, amikre eddig sohasem figyelt oda. Először megrémült, de aztán egyre izgatottabban figyelte az eddig nem látott részleteket.

        „Lehetséges, hogy a nagyító szilánkja miatt van? Hogy az ujjamból felvándorolt egészen a szememig, és most már én is úgy látom a világot, mint egy igazi nagyító? ” – kérdezte magától, de felelni már elfelejtett a kérdésre. Teljesen elvarázsolták a látottak.

       Egész nap lelkesen nézegette a világot. A tanító néni meg is jegyezte, hogy milyen jókedvű ma Henrik. És a jókedv még hazafelé is kitartott, főleg, hogy a parkban a gaz között lila, kék meg apró sárga virágokra lett figyelmes, amikből azonnal szedett is egy csokorra valót.

       Amikor belépett a lakásukba, és lenézett a padlóra, azonnal észrevette, hogy egyetlen porszem sincs a frissen mosott kövön. „Anyu biztosan takarított ma is” – jutott eszébe, aztán kibújt a csukájából, és beviharzott a konyhába.

       – Henrik, a cipőd… – kezdte a szidást a mamája, mint tegnap és tegnapelőtt is, de amikor meglátta a csokrot a fiú kezében, elállt a szava.

       – Már levettem! Na, mi az, meg sem kérdezed, hogy mi volt ma az iskolában? Képzeld, reggel a parkban észrevettem a fűben valami fényeset – kezdte Henrik. És miközben mesélt, a nagyító-szemével észrevette, hogy az anyukájának ezernyi apró nevetőránc gyűlik a szeme köré, ahogy hallgatja őt.

Jónás Henrik, 2. osztályos

Djuro Salaj Általános Iskola, Szabadka

     Felkészítő pedagógus:Soós Hedvig

Mészöly Ágnes, író