2014. július 30., szerda

Láng Orsolya: Egy átváltozás története

Bertóti Johanna illusztrációja


Amikor reggelente a szerelvények felé siettek, hogy el ne késsetek valahonnan, vessetek egy pillantást az aluljáró egyik zugában gubbasztó alakra. Persze, alig lehet észrevenni, de keressétek meg a tekintetetekkel, és gondoljatok erre a történetre, amit most elmondok róla. Ezzel is késleltetitek, hogy egészen a feledésbe merüljön. Nem is tudom, honnan tudom, hogy ő az: mostanra alig lehet megkülönböztetni a többi hajlékát vesztett szerencsétlentől, a koldusoktól, vagy attól azoktól lecsúszott iszákosoktól, akik hol gönceikbe burkolózva merülnek mély álomba, hol egymást piszkálják. Az egyetlen ismertető jele, hogy egyik csoportba sem tartozik. Ma már senki nem tudja a nevét, de régen aranybetűkkel hirdette magát mindenféle transzparensen és plakáton, láttára özönlött a nézőtérre a nép, akik az ő tehetségével feledtették el magukkal a mindennapok gondjait. Szajkónak hívják, és átváltozóművész volt. 
Akkor még nem városokban élt, hanem egy kis faluban. Egy réges-régi hajnalon arra ébredt, hogy traktor zakatol a fészke alatt. Először csak félálomban hallotta, és azt gondolta, álmodik, de a zúgás egyre erősödött, míg végül füstjével is elérte az ágat, amelyen a fészke állt. Szajkó annyira dühös lett, amiért felébresztették, hogy mérgében megpróbálta túlkiabálni a traktort. Ez annyira jól sikerült, hogy még ő is megijedt magától, mert kiabálása a megtévesztésig hasonlított a traktor hangjára, mintha egy nagy motor kezdett volna zúgni az ő csőrében is. Ekkor Szajkónak eszébe jutott, hogy még régebben annyira idegesítette a libagágogás, hogy egyszer elkezdett gúnyolódni egy libával, és azt vette észre, hogy mindenkinek tátva marad a szája, mert ő teljes erejéből és egészen hitelesen ‒ gágogott. Tehetségeinket kamatoztatni kell, ez áll a régi tanításban is, nem szabad elvesztegetni, így gondolta Szajkó is, és amint rájött arra, hogy nem esik nehezére hangokat utánozni, elkezdett komolyan foglalkozni a hangjával, minden nap kezdetén bemelegített, a légyzümmögéssel lazította fel hangszálait, aztán következett a verebek csettegése, a nap közepéig eljutott a szekérnyikorgásig, a kutyaugatásig, a déli harangszóig, és a Kakukk jelzéséig, amiért egyszer majdnem verést kapott más madárszülőktől, mert összetévesztették a betolakodóval. Estére maradtak a tücskök, a tehénbőgés, a pásztor füttyentése, és Fülemüle bonyolult futamai, amitől ő, vagyis az Éj Királynője igencsak zavarba jött, hogy a saját hangját hallja visszhangozni a szomszédos ágon. „Te nem is vagy művész, csak egy ócska hangutánzó” – mondta Szajkónak, és továbbröppent a fiatalasszony ablaka alá, ahol igazi megbecsülésben és csodálatban részesítették trilláit. Szajkó ezt is sikerként könyvelte el – hiszen még maga a primadonna is felismerte saját áriáját az ő előadásában, ez nem jelenthet rosszat, sőt, azt jelenti, hogy hatásos és bizonyos értelemben zavarbaejtő az, amit csinál, tehát ki kell találni valamit.
Szajkó akkor csatlakozott a gólyákhoz, amikor azok fiókáikat tanították repülni, hogy ősszel melegebb éghajlatra repülhessenek. Messziről figyelte őket, mert terve volt velük, aztán napról-napra közelebb ült hozzájuk, és végül felajánlotta segítségét az ebédszerzésben. Gólya kételkedett Szajkó szavában, de magával vitte a tóhoz halászni. Gólya belépdelt a vízbe, és várakozó állásba helyezkedett, míg Szajkó egy bokor levelei közé húzódott a tóparton, ahonnan az udvarló hím békához hasonlóan brekegett, és kisvártatva megmozdult a víztükör, felbukkant egy, majd két nősténybéka-fej, végül hímek is jöttek, megverekedni a területükért az idegennel, aki a parton ütötte fel a fejét. Gólyának se kellett több, összekapkodott egy párat az összezavarodott békahadból, és repült haza a fiókákhoz. „Mit kérsz ezért cserébe?” – kérdezte Szajkótól. „Nem kérek semmit, csak hogy elvezessetek Afrikába, a fény és csillogás világába” – felelte Szajkó. „Ahhoz együtt kell edzened a fiókákkal” – mondta Gólya. „Úgy lesz” – mondta Szajkó, és másnap már el is kezdte a gyakorlatokat, amelyek a hosszú távra erősítették meg a szárnyait.
Így került Szajkó Afrikába, ahol nyomban elszegődött egy vándortársulathoz mint hangutánzó és hasbeszélő, és hatalmas sikereket ért el egzotikus meséivel, amelyekben természetesen minden szereplőt ő személyesített meg. Hamar elsajátította a víziló és a krokodil hangját, a közönség sikoltozott rémületében, amikor a történetben ezek a fenevadak fordultak elő. Szajkó megittasult ezektől a tekintetektől, amelyeket ő, apró termete létére, sakkban tartott.
Elnézve ezt a szürke kis alakot az aluljáró egyik szegletében, értetlenül állunk a dolog előtt: hogyan hagyhat el valakit ennyire a szerencse, amikor éppen ő volt az, aki szót fogadott a tanításnak: ne hagyd, hogy kárbavesszen a tehetséged, hanem élj vele!? Nos, tudjuk, hogy a szerencse forgandó, nem szeret sokáig egy helyben ülni. Szajkó számára az átváltozás olyan lett, mint az egyszerű levegővétel, kényszeressé vált, olyannyira, hogy már ő sem vette észre, mikor vált át egyik szerepéből a másikba, mikor nevet tiszta szívből, és mikor utánozza valakinek a nevetését. Lassan mindenki elmaradt mellőle, mert képtelen volt beszélgetésbe elegyedni, nem voltak saját gondolatai, csak mások gondoltait szajkózta, ami, kétségkívül nem valami eredeti, erre hamar rájön bárki. Hiába utazott rengeteget, mindenütt meg tudták különböztetni az újszerűt a régimóditól, és azt vetették a szemére, hogy nincs benne eredetiség, noha ő éppen nem eredeti akart lenni: imitáló tehetségét akarta csillogtatni, ráadásul sok munkája volt ebben a mutatványban. Csakhogy közben változott a világ, eredetiségtől volt harsány minden, egyéniségek harsogták túl egymást, egyedi árut árult mindenki, nem holmi ócska utánzatot. Szajkó tudása nem kellett, a társulatok vezetői a vállukat vonogatták, menjen vissza oda, ahonnan jött, ott még talán él a hagyomány, mondták neki, az egyszerű embereket könnyebb levenni a lábukról. Igen ám, de Szajkó elfáradt, már nem fűlött a foga egy akkora úthoz, és nem is igazán akaródzott hazamennie. Egy nagyvárosban mégiscsak könnyebb elboldogulni, mint otthon, a faluban, gondolta.

Így került először a Vár előtti sétányra, utcai zenészként, mindenféle hangszer hangját imitálva. De az időjárás kikezdte a hangszálait, amelyek pár év alatt teljesen berozsdásodtak. A sétányról a járdaszigetre, a járdaszigetről az aluljáró lépcsőjére, a lépcsőről a sarokba került. Az egyetlen, akivel talán szóba állna még, a szoborember, aki mindenféle pózba merevedve áll hosszú percekig, vagy akár órákig is, addig, amíg aprópénzt nem dobnak a lába előtti kalapjába. De ő nem beszél, és látszólag a világ legértelmetlenebb mesterségét űzi. Átváltozóművész. Olyan, mintha nem is ember volna, hanem egy szobor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése