Miklya Zsolt illusztrációival
A kisfiú mindhárom kavicsot
egymás mellé rakta, és egészen föléjük hajolva azt suttogta:
– Piros – úgy, hogy csak ő hallja, meg a kavicsok. A bal
szélső kavics lassan felizzott, és piros színben felderengett.
– Sárga – súgta alig hallhatóan ekkor a fiú.
Kisvártatva a középső kavics
szürke színe lassan élénksárga lett.
– Kék – fújta elhalóan, és a jobb szélső kavics kék
színűvé változott.
Egy elhagyatott sikátorban
kuporgott a fiú a földön, azt hitte, egészen magányos ezen a tűző, rendkívül
forró nyári napon, és senki sem látja, mit csinál. A kavicsok fénye lassan kihunyt,
ő pedig felmarkolta, és a zsebébe tette a kincseket. Egy darabig üldögélt, és
azon töprengett, most mitévő legyen a zsákmánnyal. Tényleg ezek azok a kövek!
Az elvarázsolt hercegek! Hallotta a legendát, mert már mindenki erről beszélt a
városban, és mikor megpillantotta a három kavicsot a folyóparton, nagyot
dobbant a szíve. Gyorsan felszedte, és biztonságos helyre szaladt velük, ahol
kipróbálhatja. A kövek engedelmeskedtek neki. Kisvártatva ismét előszedte a
kavicsokat, kirakta maga elé a földre.
– Lila – súgta átszellemülten, s a bal szélső kavics
lassan lila színben pompázott. Élvezte, hogy az akarata teljesül, és a kő
engedelmeskedik neki.
– Piros – lehelte, s a középső kavics piros színűvé
változott. A földön kuporogva a harmadik felé fordult, azonban mielőtt
megszólalhatott volna, éles hang csattant.
– Na, add csak ide őket gyorsan! – s az addig napsütötte
kövezetet sötét árnyék színezte lilára, eltakarva a napot a fiú és a kavicsok
elől. A fiú hunyorogva emelte fel a tekintetét, és az éles ellenfényben, az
arcot takaró díszes jasmak ellenére is felismerte, ki áll fölötte. Nem, nem
félt. Inkább csak kíváncsi volt. És ellenkezni sem akart. Felmarkolta a három
kavicsot, és szó nélkül belepottyantotta a várakozó, karcsú barna tenyérbe. Míg
a vékony ujjak összezárultak a zsákmányon, és valahová, a nagy köpeny
rengetegébe rejtették azt, aranykarperecek csilingeltek.
Egy perc múlva már ott sem volt, s a fiú felszabadultan
ugrálva kezdte kiabálni az utcán, hogy mindenki értesüljön a rendkívüli
eseményről, amely épp vele történt meg.
– Láttam! Láttam! Itt volt nálam, még a kezét is
megérintettem! Akarom Királylány! Akarom Királylány! – Az apró sikátor szűk
kunyhóinak ajtóiból egyre-másra bukkantak fel a csodálkozó emberek, pedig a
déli hőségben senki sem szeretett a napon tartózkodni. A fiú szenzációja
azonban mindenkit érdekelt. Hisz ez különös, már jó ideje színét sem látták,
mióta elterjedt a hír, ki sem merészkedett a palotából.
A Királylány a sikátorban a fal mellett haladt sietve és
nesztelenül, karcsú lábán puha saru feszült. Hallotta háta mögött a kiabálást,
de nem törődött vele. Szinte futott a palotába, hiszen már úgyis kiderült
minden, az egész város tudja. Hogy ő volt az, aki kavicsokba zárta a kérőit,
bosszúból azért az egyért, aki elhagyta. Azt úgysem tudja senki, amit az
Öregember mondott, aki a kavicsokat adta, hogy vigyázzon, mert csak addig tart
a varázs, ameddig igazán akarja, mert ha nem, akkor visszájára fordulhat
minden. Most izgatottan szorította a kavicsokat a kezében. Talán még nincs baj.
Fogalma sincs, miért lett egyszerre olyan unalmas a parancsolgatás, miért
bosszantotta őt úgy a három balga herceg, akik csak engedelmeskedni tudtak, hogy
már nem okoztak örömöt számára, és mérgében kidobta a kavicsokat az ablakon.
Csak egy percre vált meg tőlük, de már rögtön meg is bánta, szaladt le a
palotalépcsőn a folyópartra, és még látta messziről, ahogy a fiú összeszedi
őket. De most sikerült visszaszerezni, és talán még nincs baj, mondogatta
magában, ahogy a palotába ért.
Ott sietve visszavonult abba a kedvenc termébe, amelynek
közepén szökőkút csörgedezett, és ahol a puha párnákon elhelyezkedve végre
kipakolhatta zsebéből a köveket.
A legszebb aranyrojtos párnára helyezte őket egymás mellé,
és mivel tudta, hogy senki sem láthatja, felhajtotta jasmakját, aztán föléjük
hajolva odasúgta:
– Piros – és várt. Semmi sem történt.
– Lila – szólt ismét, és várt. A kavicsok szürkén ültek
az aranyszínű párnán. A lány ingerülten szólt.
– Zöld – de továbbra sem változott semmi. Idegesen hajába
túrt, az aranykarperecek csilingeltek a csuklóján, aztán szemét lehunyva úrrá
lett indulatán, és ismét megpróbálta.
– Kék – hiába. A lány arcát végigszántotta a düh, és keze
indulatosan a kövek felé nyúlt.
– Eh, hát miért nem engedelmeskedtek! – kiáltotta, és kezébe
kapva a szeme elé emelte, megrázta őket.
Különös dolog történt. A kövek
aranyszínben izzottak fel, s a lány ijedten ejtette le őket a párnára.
– Kék! – szólt megszeppenve, mert meg akarta mutatni,
hogy még mindig ő parancsol. De a kövek nem váltottak színt, csak fényesen
izzottak.
– Akarom! – kiabálta most már ijedten a királylány, ahogy
annak idején az Öregember a varázsigét tanította neki.
– Akarom! Akarom! – de a kövek csak tovább izzottak.
Már ekkor tudta, hogy baj van.
Hogy elvesztette a hatalmát, a kövek nem engedelmeskednek többet, és szeme
sarkában látta az Öregembert, amint belép a trónterem ajtón, és felé indul. Nem
akart róla tudomást venni.
– Piros! – kiáltotta kétségbeesetten, és látta, ahogy a
lába zsugorodik, és a keze is összetöpped a teste többi részével együtt.
Érdekes, belül sem érzett már semmit. Eltűnt az akarat, a gyűlölet és a
bosszúvágy, ami addig hajtotta. A miatt az egy miatt, aki olyan rútul faképnél
hagyta.
Az öregember odalépett a párnához. Négy kis szürke kavics hevert ott, ő pedig a markába vette, és zsebre vágta őket.
Az öregember odalépett a párnához. Négy kis szürke kavics hevert ott, ő pedig a markába vette, és zsebre vágta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése