Bódi Kati: Rezeda rejtekhelye

Dávid Ádám illusztrációja

– Aúúú! Ez nagyon fáj! – tapogatta a lábát Bogi. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és legurult a kövek között, majdnem a patakig.

– Mutasd csak – mászott le utána Nagyapa. A kislány a bokáját fogta, de vérzett a térde is. Piszkos lett mindene, az arcát is összemaszatolta, ahogy poros kezével próbálta letörölni könnyeit.

– Eltört a lábad? – kérdezte Peti, aki a sírást meghallva fordult vissza. – Majd viszünk. Csináljunk hordágyat! Vagy hívjunk segítséget, mentőhelikoptert.

– Azért nem néz ki annyira súlyosnak – mondta Nagypapa, miközben letisztogatta a sebet. – Kibicsaklott a bokád. Lábra tudsz állni?

A kislány bicegve megtett néhány lépést, nem akart gyengének tűnni, de tényleg fájt neki.

– Jobb lenne az a mentőhelikopter – mondta bizonytalanul, no meg arra is gondolt közben, milyen jó lenne kipróbálni a repülést.

Peti már bőszen kotorászott a hátizsákjában, de sehol se találta a telefonját. Úgy néz ki, otthon maradt. Nagyapa megtalálta közben a sajátját, de ezen a helyen nem volt térerő. Mélyen bent jártak az erdőben.

– Valahogyan muszáj lesz továbbmennünk – mondta Nagyapa. – Nem jár erre sok ember, arra nem számíthatunk, hogy véletlenül megtalálnak minket. Volt itt a közelben valahol egy régi ház, de....

Peti meg se várta a mondat végét, elrohant, hogy majd ő akkor hoz mindjárt segítséget.

– De utoljára gyerekkoromban jártam erre, nem tudom, megvan-e még, lakik-e benne valaki. Peti, ne rohanj, menjünk együtt!  – De a fiú egy kis ösvényen letért a turistaútról, és eltűnt a sűrűben.

– Most akkor mi lesz? – szeppent meg Bogi. Ki tudsz vinni innen? És ha itt maradunk éjszakára? Vannak az erdőben farkasok vagy medvék? És kígyók, mérges pókok? Mi lesz, ha vihar jön? És ha Peti nem talál vissza?

– Veszélyes vadállatok nincsenek errefelé, Peti pedig ügyes fiú, nem téved el. De mondd csak, Bogi, hiszel te a mesékben?

– Á, a mesékben csak a kicsik hisznek – húzta el a száját Bogi. – Persze szerettem a történeteid a királylányokról meg varázslókról, de hát az csak kitaláció.  Miért kérdezed?

– Találtam valamit! – hallották Peti hangját a távolból, és hamarosan meg is jelent a fiú. – Arrafelé, a sűrű részen túl, láttam egy házféleséget. Olyan sötét volt, különös, nem mertem közelebb menni. Valami hangot is hallottam, talán ajtónyikorgás lehetett… Mit csináljunk?

– Odamegyünk. Ha lakik ott valaki, talán segíteni fog. Ha lakatlan a ház, de be tudunk menni, akkor lehet, hogy ott éjszakázunk, Bogi most nem bír sokat gyalogolni, de reggelre biztosan jobban lesz.

Gyere Peti, segíts, kellene egy bot is, amire támaszkodhat.

Peti ment elől, széthajtogatta a bokrok és kisebb fák ágait, hogy elférjen Bogi, aki egyik kezével a mankószerű botra támaszkodott, a másik oldalról Nagyapa támogatta. Nemsokára meglátták a sűrű zöld mögött a házikó tetejét. Aztán kiértek egy kis tisztásra, ott állt a ház. Mellette, az erdőben szokatlan módon, néhány gyümölcsfa, az alma már kezdett az egyiken piroslani. Bogi leült egy kidőlt fatörzsre, Peti pedig Nagyapával körbejárta az épületet. Kicsi ház volt, látszott rajta, hogy nagyon régi. Ajtaja zárva, ablaktáblái is behajtva. Oldalánál egy kis fáskamra. Itt-ott lyukas volt a teteje, de ha maradni kell éjszakára, ez is valami.

– No, Peti, mit gondolsz, lakik itt valaki? – kérdezte Nagyapa.

– Nem is tudom... Olyan, mintha lenne itt valaki. Érzed ezt a finom illatot?

– Rezeda...Milyen rég is volt... Igen, én is azt hiszem, hogy lakik itt valaki. Nézd csak, ezek a virágok, ennek van ilyen jó illata.

Visszamentek Bogihoz, aki közben elővette hátizsákjából a szendvicseket. Forrásvíz is volt náluk, nemrég töltötték meg kulacsaikat az erdőben. Egyszer csak valami árnyat vettek észre a bokrok felől. Peti odavilágított a zseblámpájával, két fényes pont villant vissza.

– Nagyapa, azt mondtad, itt nincsenek vadállatok! Mi van, ha mégis? Az előbb valami huhogást hallottam, aztán meg nekem ütközött egy nagy bogár... – súgta Bogi.

– Az csak egy bagoly volt, meg egy cserebogár. Nem esznek embert. Majd ha az erdei manók jönnek, az lesz csak félelmetes! – mondta Peti, kicsit sem megnyugtatóan. – Ez meg itt egy macska!

De addigra közelebb jött a fénylő szempár tulajdonosa, egy öreg fekete kandúr, a nyakán fehér folttal.

– Nahát, Vadóc, te élsz még? – mondta Nagyapa, és maga is meglepődött, amikor a macska odament hozzá.

– Honnan tudod a nevét? – csodálkoztak a gyerekek egyszerre.

– Nem tudom...csak pont úgy néz ki, mint sok-sok éve, gyerekkoromban...

A macska gazdája aki itt lakott akkor, Varádics néni volt, és azt beszélték, hogy boszorkány. Én a nagyszüleimnél nyaraltam, a faluban. A környékbeli gyerekekkel sokat játszottunk, meghódítottuk a várromot, néha igazi mesehősök voltunk. De ezt a helyet elkerültük, mindenki félt, hogy a boszorkány elvarázsol. Egyetlenegyszer merészkedtem idáig. Volt egy kislány, Rezedának hívták. Nagyon szerette a meséket. Azt mondta, hogy ő királylány, és én egy kicsit el is hittem. Szép volt és kedves. Egyszer talált egy cicát, pont ilyet, mint ez itt. Néhány napig etetgette, simogatta, de azután a macska eltűnt, ő meg elindult az erdőbe megkeresni. Azt mondta, ez nem közönséges macska, hanem elvarázsolták, és ő utánajár ennek a dolognak. Hiába mondtam neki, hogy veszélyes, nem hallgatott rám, ezért inkább vele mentem, gondoltam, vigyázok rá. És ide keveredtünk, ehhez a házhoz. A macska itt ült az almafa alatt. A kislány nagyon megörült neki, én meg éhes voltam, ettem hát az almából. Finom volt, mit gondoltok, most megkóstoljuk?

– Á nem...nem vagyok már éhes. Mesélj tovább! – kérte izgatottan Bogi.

– Félsz, hogy mérgezett, mint Hófehérkénél? Ez nem is igazi mese...– dünnyögte Peti, de látszott, hogy ő is nagyon kíváncsi.

Nagyapa folytatta:

– Egyszer csak valaki ránk kiáltott: kik vagytok, mit kerestek itt, ahol a madár se jár? Egy kicsi öregasszony volt, nem is félelmetes. Rezeda bátran elé állt: A macska miatt jöttünk! Tudom, igaziból ember, és hogy te varázsoltad el, változtasd vissza! A néni nevetett. – Vadóc, bár majdnem olyan okos, mint egy ember, de igazi cica, bár az igaz, hogy valamit csináltam vele, beteg volt a lába és meggyógyítottam.  Értek a gyógyfüvekhez.

De te, Rezeda, igazán bátor kiránylány vagy! A királyfi pedig úgy látom, éhes, és nem hisz a mesékben. Na gyertek csak be a házamba.

Megkínált olyan finom almás pitével és mentateával, hogy azóta sem kóstoltam hasonlót.

– És aztán mi lett? Történt valami varázslat? – kérdezte csodálattal Bogi.

– Tele volt a szoba régi könyvekkel, rajzokkal meg virágokkal, mindenféle üvegcséket is láttam a polcokon.  A néni megmutatta, merrefelé találunk haza leghamarabb, és azt mondta, vigyázzunk a mesékre, mert csak akkor jöhetünk ide vissza, ha hiszünk bennük. Rezeda attól kezdve úgy nézett rám, mint egy királyfira. Azután véget ért a nyaralás, hazamentem, többet nem találkoztunk, de néha eszembe jutott. Azt hiszem miatta szerettem meg az erdőt, miatta kezdtem el tanulmányozni a növényeket. Na de, későre jár, aludjunk. Az a fáskamra éppen jó lesz.

Peti ért oda először a kamrához, és elámult. A szépen elrendezett szénán három takaró volt elkészítve.

– Nagyapa, nézd! Ki tette ezt ide? – Bogi pedig egy kis üveget talált, benne valami illatos krém.

– Ezzel bekenjük a fájós bokádat, reggelre biztosan rendben lesz – mondta Nagyapa.

– Biztos hogy jó lesz az? És ha macskává változok tőle? – húzódozott Bogi, de aztán az illatos, hűsítő krém annyira jól esett fájós lábának, hogy hamar megnyugodott. Álmában egy királylány látta vendégül díszes palotájában, macskák szolgálták fel a finomabbnál finomabb ételeket.

Peti forgolódott még egy ideig, hallgatta az éjszakai neszeket. Arra sehogy sem volt magyarázata, ki lakhat a házban, és miért rejtőzködik előlük, miközben segít nekik. Amikor végre elaludt, Nagyapát látta, királyi öltözékben, ahogy küzd egy sárkánnyal.

Nagyapa sokáig nézte a csillagos eget, egészen addig, amíg a virágillatú éjszakában a göncölszekér megmozdult, leszállt hozzá a tisztásra, aztán repült vele messze, messze, vissza a távoli gyerekkorba...

Dávid Ádám illusztrációja

Rezeda a legkisebb királylány volt. A királyság nem tündökölt teljes pompájában, őseik vára helyén több száz éve csak vadregényes rom állt a közeli hegytetőn, a család takaros kis falusi házában nevelte három szép gyermekét. Dália, Viola és Rezeda királykisasszonyt reggelente madárkórus ébresztette, a tóban pedig (a békákon kívül) az aranyhal lakott, akit sosem fogtak ki, mert bizony jól meg kell gondolni azt a három kívánságot.

Dália arról álmodozott, hogy jön majd egy gazdag királyfi, akivel együtt helyreállítják a dicsőséges királyságot, és felépítik a régi várat. A kacsalábon forgást nehéz volt ugyan elképzelni, sem a vadkacsák, sem a baromfiudvar totyogó lakói nem tűntek alkalmasnak ekkora feladatra, de Dália kitartóan rajzolta a fantasztikus terveket, és bújta a könyveket ősei történetéről.

Viola mindig vidám volt, szerette az ünnepségeket. Születésnapok, vendégségek alkalmával szép ruhákba öltözött, feldíszítette a házat is, ajándékokat készített, énekelt, táncolt, elbűvölt mindenkit a szépségével és kedvességével. Várta a daliás, bátor herceget, akinek oldalán tündökölhet, és azon gondolkodott, ha eljön majd az ideje, miféle próbatételekkel válassza ki az igazit a sok kérő közül.

Rezeda nem volt olyan okos és becsvágyó mint Dália, nem akart versenyre kelni Viola szépségével sem. Szeretett álmodozni, és biztos volt benne, hogy olyan csodák várnak rá, amilyenek a mesék legkisebb királylányaira. Voltak láthatatlan, elvarázsolt barátai, beszélgetett az állatokkal, csodálta a színpompás virágokat, és az egyszerű gyomokat, órákig képes volt bámulni a felhőket, az esőt, vagy éjszaka a csillagokat. És persze ő is várta a hozzá illő királyfit.

Csakhogy a királyfiak inkább nővérei körül legyeskedtek, ő meg még kicsi volt. Azután, ahogy telt az idő, valahogy megváltozott minden. Dália és Viola a városban tanultak, a királyfiak is eltünedeztek, nem nagyon akartak sárkányokkal küzdeni, meg próbatételeket kiállni, inkább focizni jártak, esetleg horgászni. Rezeda aggódott is, nehogy kifogják az aranyhalat.

Aztán egyik nyáron megjelent egy királyfi. A szomszédos öreg király unokája volt, és a városban élt. Egyáltalán nem ismeri a természetet, nem volt jó fociban sem, ezért a többiek alig játszottak vele. Rezeda próbálta felnyitni a szemét, de a fiú nem láttott se királyi udvart, se tündéreket, se manókat.

Azért az szép volt tőle, amikor egy elvarázsolt macska miatt a többi gyerek kinevette Rezedát, a fiú megvédte őt, sőt még a veszélyes erdőbe is elkísérte. A kis királylány remélte, hogy találkoznak legalább egy sárkánnyal, és akkor a királyfi majd megküzdhet vele. De csak az öreg Varádics anyó házát találták meg, aki étellel és itallal kínálta őket. És felismerte Rezeda királykisasszonyt, sőt azt is tudta, hogy a fiú egy királyfi. Mielőtt hazaengedte volna őket, azt mondta:

– Ha csodákra vágytok, itt bármi megtörténhet. De csak akkor gyertek ide, ha hisztek a mesékben.

A kislány attól kezdve sokszor meglátogatta az öregasszonyt, aki megtanította minden tudományára.

Mire Rezeda felnőtt, megváltozott a világ. Nem jöttek királyfik, a lányoknak is el kellett menni szerencsét próbálni. Nővérei az Óperenciás-tengeren és az Üveghegyen túl keresték boldogulásukat, a legkisebb királylány pedig álruhát öltve beköltözött a városba. Reménykedett, hogy megtalálja a királyfit, de azt sem tudta, merre keresse. Nem érezte jól magát. Az emberek rohantak, sosem értek rá, már a gyerekek se ismerték a meséket, senki sem sejtette, hogy egy királylány él közöttük. Csak néhány kóbor kutya és macska volt a barátja, no meg a madarak, akik néha hírt hoztak otthonról. Egyszer azzal a szomorú hírrel érkezett egy varjú, hogy Varádics néni beteg. Rezeda egyre többször látogatta meg, ápolta őt, és gondoskodott az állatairól is. Végül oda is költözött, és amikor eljött az ideje, Varádics anyó rábízta minden kincsét, a gyógynövényeket, a könyveket, és a mesék összes varázslatát.

Azután Rezeda élt a házban. Nem volt magányos: állatok, virágok, fák és a patak vette körül, ismerte a tündéreket és erdei manókat. Senki emberfia nem fedezte fel ezt a különleges helyet, hiszen a varázslat úgy szólt, hogy csak az jöhet ide, aki hisz a mesékben. Sok idő telt el, Rezeda megöregedett, de még mindig bízott abban, hogy jön majd egyszer valaki, aki felismeri őt.

Bogit és Petit korán ébresztették a madarak. És még valami. Finom almás süti illata áradt a házikó nyitott ajtaja felől. Bent, az asztalon a süti mellett gőzölgő mentatea. Nagyapa és egy mosolygós öregasszony integetett a gyerekek felé.

– Gyertek, reggelizzetek ti is!

Bogi futás közben vette észre, hogy már nem is fáj a lába. Peti még mindig nem értette, mi történik. Aztán, ahogy beleharaptak a süteménybe és kortyoltak egyet a teából, egyszer csak megváltozott minden. A házikó megnőtt, falai fényesen ragyogtak, madarak szálltak be az ablakon, kinyíltak a virágok. Apró, színes lények bújtak elő mindenhonnan, az öreg macska meghajolt és emberi hangon köszöntötte Petit és Bogit. Nagyapa egészen megfiatalodott, mellette pedig ott állt a szép és kedves Rezeda, a királykisasszony.