Apró kocka volt. Papírféle
anyagból lehetett, teljesen szabályos oldalakkal. Furcsa minták jelentek meg
rajta attól függően, hogy a Nap milyen szögből sütött rá. Feltűntek, kicsit
kidomborodtak, ahogy a fény játszott az oldalakon, majd belesimultak a
felületbe újra. Még nem sikerült kétszer ugyanazt a mintát megfigyelniük. Három
napja találtak rá, azóta nézegették messziről. A tengerparton feküdt, a sós
homokban.
− Talán a víz
mosta partra − találgattak, majd egyből el is vetették az ötletet, hiszen a
tenger még teliholdnál, dagálykor sem emelkedett odáig, ahol a kocka hevert.
Hozzáérni nem
mertek − az idősebbek tanításai szerint minden idegentől és újtól félni kell. Megdobálták
messziről kavicsokkal, piszkálták hosszú fűszálakkal, de képtelenek voltak
eltalálni. Kerestek vékony botokat, hátha meg tudják bökdösni: eredménytelenül.
Szórtak rá homokot: mintha ott sem lett volna. Minden kísérlet után közelebb
merészkedtek egy kicsit, míg végül már csak egy kéznyújtásnyira voltak. Hozzászoktak
a jelenlétéhez. Titok volt, csak az övék.
Aznap
naplementekor is ott ültek a homokban. Érezték, hogy valami történni fog, és
nem akarták elszalasztani. Nézték, hogyan csillannak és emelkednek ki az ábrák
a kocka felületéből, majd süllyednek vissza újra.
Egyikük
hirtelen kinyújtotta a kezét és megérintette. Visszarándult, mintha fájdalmas
lett volna, pedig csak a meglepetés ijesztette meg. Érezte a tárgyat, nem a
semmit tapintotta. Egy pillanatig semmi nem történt, majd az ábrák egyszerre
felizzottak és kiemelkedtek, a kocka a rajta lévő jelek geometriája mentén szép
lassan darabjaira esett, a darabok pedig belesimultak a homokba és eltűntek.
Majoros Nóra illusztrációja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése