Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy rét, a réten egy kis üreg, az
üregben pedig egy nyuszicsalád hét kicsi nyúlgyerekkel. Ezek a kisnyuszik
reggeltől estig a réten fogóztak, bukfenceztek és legelészték a margarétákat.
Egy szép nyári délutánon is éppen a fűben hemperegtek, amikor hirtelen eleredt
az eső. Olyan hirtelen, hogy a Nap elfelejtett elbújni a felhők mögé és tovább
sütött, miközben potyogtak a kövér esőcseppek.
A kisnyulak felvették a nyúlcipőt és nekiiramodtak, hogy bebújjanak a
nyusziüregbe, amikor a legkisebb nyúl vidáman felrikkantott. Ezt rikkantotta: –
Odassatok! Szivárvány!
Az égen gyönyörű, hétszínű szivárvány ívelt át a rét egyik szélétől a
másikig. Megálltak a nyuszik, szájtátva bámultak az égre. Az eső szépen a
szájukba csepegett.
– Én felmászom a tetejére! – kurjantotta a legkisebb nyúl, és már
szökdécselt is a rét széle felé, ahol a szivárvány földet ért. A többiek nagy
nyuszivihogással a nyomába eredtek.
Jó sokáig tartott, mire odaértek, nagyon sok margarétát kellett
átugrálni, de megérte. A szivárvány közelről még gyönyörűbb volt. Ragyogott a
hét színes sáv egymás mellett. A nyúlgyerekek visongva, tülekedve kezdtek
fölfelé kapaszkodni. Végül mindegyiküknek jutott egy–egy színes
szivárvány-ösvény. Az első nyuszi a piros sávon indult el fölfelé, a második a
narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken,
a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán.
Elég csúszós volt a szivárvány, nehezen haladtak. Mire fölértek a
tetejére, úgy kifáradtak, hogy a hátukra hemperedve csak lihegtek egy darabig.
Amint erőre kaptak, felemelték a fejüket és körülkémleltek. Nagyon magasan voltak.
A nyuszik sosem gondolták volna, hogy ilyen óriási a rét, ahol laknak. Innen
fentről elláttak egész az erdőig. Látták az óriás fenyőket, a szelíd
tölgyfákat, a kicsi bokrokat az erdőszélen és a margarétával teleszórt rétet.
Meg akarták nézni a nyusziodújukat is, de alig találták meg a kis odút a sok fű
között. Végül az egyik nyuszigyerek mégis észrevette.
– Ott van! – mutatta izgatottan a többieknek. – Gyerünk haza!
Ebben meg is egyeztek, és mivel a szivárvány pont olyan volt, mint egy
nagy csúszda, úgy döntöttek, hogy lecsúsznak. Az egyik kisnyuszi a piros sávon
csúszott le, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön,
az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán. Sikongatva
siklottak lefelé, és közben a szivárvány úgy összemaszatolta őket, hogy végül
hét színes nyuszi hemperedett a fűre a szivárvány lábánál. Az egyik tetőtől
talpig piros volt, a másik narancssárga, a harmadik citromsárga, a negyedik
zöld, az ötödik világoskék, a hatodik sötétkék, a hetedik lila. Egy kis ideig
csak hahotáztak egymásra mutogatva, azután elindultak hazafelé.
Mire a nyúlodúhoz értek már esteledett. Nyuszimama az odú bejáratánál
ugrándozott fel – alá, és aggódva nézelődött mindenfelé. Nem tudta, hová lettek
a nyúlgyerekei. Egyszer csak a magas fűben felbukkant hét kis kerek fej, hosszú
fülekkel.
– A formájuk nyusziféle – gondolta a nyúlmama, – de az én
gyerekecskéim rendes szürkésbarna színűek.
Ám addigra már köréje sereglettek és egymás szavába vágva meséltek a
szivárványról, meg az esőről, az erdőről, ami nagyon messze volt, és a csúszdázásról.
Nyuszimama jót nevetett, aztán kihozott egy dézsa meleg vizet és megfürösztötte
nyuszigyerekeit. A végén a fűre öntötte a vizet.
Attól a naptól kezdve pedig a nyúlüreg körül csupa színes fűszál nőtt – nem csak zöld, hanem piros, narancs,
kék és lila is.
Ez a legaranyosabb rajzfilm, amit ma reggel vetítettek az agyamban! :-D
VálaszTörlésVezérmondatommá teszem: sok margarétát kellett átugrálni, míg elérjük a szivárványt.
Szívből gratulálok ehhez a remek kollaborációhoz!
Lakner Zsuzsa