| Móra Ferenc |
 |
| Sohonyai Edit |
Akkoriban kicsi kis leányka
voltam: búzavirág szemű, nevetős szájú: a legapróbb a mi poros utcánkban. Nem
is hívtak másként, csak Kabócának. Nyár volt,
én pedig ha tehettem, kiszöktem a rétre, hogy a juhász körül
tébláboljak, vagy megmártsam apró lábamat a patakban. Jóanyám és a testvéreim
persze kerestek, de én nem hagytam magam, mert sokkal érdekesebb volt a
szalmabálák tetején táncolni, mint otthon üldögélni a kertvégében, az öreg
bodzafa alatt.
Aratáskor, a legnagyobb munka
idején édes szülém rábízott a harmadik szomszédra: Hebebe nénire. Hebebe néni
formára olyan volt, mint egy boszorkány: a feje még a legnagyobb forróságban is
bekötve fekete nagykendővel, s nagy, varacskos orra, és előre kunkorodó álla
igencsak csúffá varázsolta az ábrázatját. Amin ezer volt a ránc, és ha
elmosolyintotta magát, bár ne tette volna, mert alig volt foga, de ami még
látszott, arra is fekete félholdat vásott az idő. Szólani sem tudott, ha
beszélni akart, akkor csak annyit mondott mindenre: ”hebebe”. De jószívű volt,
és engem igen nagyon szeretett. Ha a fiúk kint métáztak a ház előtt, s én
közibük szaladtam, hogy elrontsam a játékukat, és ezért meglegyintettek, akkor
Hebebe néni kis suhogós vesszővel a kezében kiabálta a fiúknak:
„Hebebe! Hebebe!” – és messzire
zavarta őket, nehogy bántsanak. De ugyanúgy figyelt, ha szökni akartam, bizony
leemelt a kerítés tetejéről, és lágyan, dorgáló hangon mondogatta:
„Hebebe, hebebe!”
Egy napon bátyáim hírt hoztak,
hogy megellett a mezőn a fekete birka, és foltos lett a kisbáránya, tehát igen
erős elhatározást éreztem, én már pedig azt a foltos kisbárányt megnézem
magamnak, ha a világ összes Hebebe nénije is az utamat állja, akkor is. Addig
térültem-fordultam, amíg kióvakodtam a kiskapun, de bizony nem tudtam túljárni
Hebebe néni eszén, mert alig haladtam három háznyit, már elibém toppant.
„Hebebe!” – mondta haragosan, és
nyújtotta a kezét, hogy megfogja szurtos markomat. Méregbe gurultam. A mai
napig nem tudom, milyen pokolbéli mélységekből tört elő belőlem a sóhaj, amit
aztán Hebebe néni szeme közé mondtam:
„Hogy miért nem tud már az ilyen
ronda banya végleg kinyúvadni…?!”
Hebebe néni szeme mindjárt
teleszaladt könnyel, úgy kiáltotta:
„Hebebe?!” – aztán meg egyre
fájdalmasabban – „Hebebe! Hebebe!”
A hangját még akkor is hallottam,
amikor berohantam az udvarunkba, és a pajta mellett összegömbörödtem olyan
gombócformán, mint a kis pele, ha téli álomra készül. Kicsi voltam ugyan, de
tudtam, hogy valami nagy rosszaságot tettem.
Éppen akkor jött haza az
édesanyám, a hátán egy nagy zsákot cipelt. Letette, és megtörölte karjával a
homlokát, amikor meglátott engem:
„Hát téged Hebebe néni csak így
elengedett?”
„Jobb nekem itthon!” – mondtam.
Eltelt a nap, játékkal, házunk
udvarán. Csendes voltam, és nem kívánkoztam a rétre, hogy megnézzem a foltos
kisbárányt. Amikor éjszaka már együtt feküdtünk testvéreimmel az ágyban,
édesanyám megkérdezte:
„Mi van Kabóca, mi bánt? Talán
rossz fát tettél a tűzre, Hebebe néninél?”
„Nem! Én jó vagyok!” – motyogtam,
és arcomat belefúrtam a párnába. Ebben a pillanatban hatalmasat zördült az
ablak, mindannyian megijedtünk hallatára.
„Hát ez meg micsoda?” – kérdezte
apám, felkelt az ágyból, mécsest gyújtott, kiment a ház elé, aztán visszajött. –
„Talán a bagók! Mert, hogy odakünn egy
teremtett lélek sincs!”
Elaludtunk. Másnap reggel a
szomszédasszony hozta a hírt: Hebebe néni az éjjel meghalt.
„Csak sírt, zokogott szegény
pára, de a nénéi sem tudták meg tőle, hogy mi bántja. Mondogatta, hogy „Hebebe,
hebebe!” De hát ki értette azt meg? Megszakadt a szíve, az már bizonyos.”
Nekem sem kellett több, búnak
eresztettem a fejem. Hebebe néni miattam halt meg! Én bántottam meg annyira,
én, Kabóca! A halálát kívántam, és most tényleg meghalt! De nem szóltam róla
senkinek, csak csöndesen játszottam csutababámmal a sarokban.
Estére kelve anyám lefürösztött a
kisteknőben, és láttam, hogy figyeli a szomorú ábrázatomat.
„Sajnálod Hebebe nénit?”
Bólintottam, hogy igen.
„Talán bántottad?” – nézett rám
olyan pillantással, mintha a szívemet vizsgálná éppen.
„Nem!” – hazudtam, mert nem
tudtam kimondani az én nagy bűnömet mégsem.
Ebben a pillanatban akkorát
dördült az ablak, hogy összerezzentünk, mindketten.
Anyám kinézett rajta, de senkit
sem látott. Aztán visszafordult, és kutató pillantását megint reám vetette:
„Turpiskodsz, te leány! Gyere,
imádkozzunk Hebebe néni lelki üdvéért, mert nem tud nyugodni az árva!”
Befektetett az ágyba, és
elmondtunk egy imát Hebebe néni lelki üdvéért, hogy meg tudjon nyugodni az
árva, de én viszont nagyon nehezen aludtam azon az estén el.
Másnap anyám azt mondta nekem:
„Felveszed szépen az ünneplő
ruhádat, és elmegyünk: most lesz Hebebe néni temetése. Jössz velem!”
Nehéz volt a léptem, bár fogtam
anyám kezét, s út közben csak az égi madarakat néztem, ahogy szabadon és
könnyen szállnak, fel-fel, még talán a felhőkön is túl. Nemigen jártam én addig
a temetőben: megszeppenve haladtam a mohaverte öreg sírkeresztek mellett, az
egyenes úton, a nagy akácok irányába, melyek árnyas lombja alatt a ravatalozó
állott. Már ott voltak a nénék, fekete ruhában, énekelve, körbefogták a Szent
Mihály lovát, melyen kiterítve, nyitott koporsóban feküdt Hebebe néni. Keze
imára hajtogatva, ujjai között olvasó.
„Miért hoztál ide, édesanyám?” –
kérdeztem, mert féltem a gyászolók közelébe menni. Féltem Hebebe nénitől.
„Látnod kell még utoljára,
mielőtt alászáll…” – mondta anyám. – „Búcsúzz el tőle illendően! Tudod, hogy
nagyon szeretett téged!”
„Éppen ez az! Szeretett engem! És
ha megzörgeti a koporsót úgy, mint már két estén is az ablakot? És mindenki
tudni fogja, hogy én voltam az…” – gondoltam magamban.
Kicsi voltam, de igyekeztem magam
még kisebbre húzni, úgy mentem jóanyám nyomában, mint az árnyék. Beálltunk a
gyászolók közé, és én a fekete szoknyák takarásából egyszeriben kiláttam:
tekintetem éppen Hebebe néni arcára esett. Mozdulatlan volt és jöttömre nem
zörgött sehol sem. Oldalról tűzött az alkonyi napsugár, és megvilágította őt:
de az az arc! Mintha nem is az övé lett volna, mert kisimult, nyoma sem volt
rajta az ezer ráncnak, az orra pedig kicsi, szinte gyerekorr, és az a fény…
„Hebebe néni milyen szép!” –
gondoltam, és körülnéztem, hogy miért nem futnak össze a világ csudájára az
emberek, nézni ezt a ragyogó tüneményt! De az asszonyok csak énekeltek,
imádkoztak, és könnyeztek is, mintha nem is ugyanazt látták volna, amit én. Nem
is emlékszem én másra a temetésből, csak Hebebe néni arcára. Azt láttam magam
előtt még akkor is, amikor a göröngyök ott kopogtak a koporsó fedelén. Aztán
anyám kézen fogott, és hazavezetett, pedig én még maradtam volna...
Hebebe néni pedig nem jött többé,
hogy zörögjön az ablakon, de az arca elkísért egész életemben.
Én pedig a következő évben
iskolába mentem, és tanulásra adtam a fejemet. Meg sem álltam egészen az
egyetemig, amíg papírt nem adtak arról, hogy doktorasszony vagyok. Sérült
gyerekekkel foglalkoztam: hogy felemeljék azt, amit nem tudnak felemelni,
kimondják azt, amit nem tudnak kimondani, és mozdítsák azt, amit nem bírnak
mozdítani… mert soha nem feledtem azt a kiskoromban látott csodát: lehet
valakinek bármilyen rút is az ábrázata és sérült a teste, ha belül a végső
igazság angyali szép.
És nem bírtam elmesélni ezt a
történetet idestova 80 éve senkinek sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése