Miklya Luzsányi Mónika: A senkisék

Michael Ende

Hurut, a vén házi sárkány megint átbucskázott a fején repülés közben.

– Ezerszer megmondtam már, hogy ne csinálj ilyet – zsémbelt vele a hátán ülő Szignáldi Szigfrid Szilárd –, még a végén lezuhanok.

– Bocsánat – válaszolta kissé rekedten a vén házi sárkány. – A köhögés ellen nincs jobb orvosság, mint egy kis bucskázás. És tudod, amióta belélegeztem a Tokádó vulkán füstjét, megint előjött az asztmám.

Szignáldi Szigfrid Szilárd megadóan bólogatott. Mit is tehetett volna mást? Már vagy harmincadszorra hallotta Hurut asztmájának a történetét.

– Mondd csak, Hurut, mikor érünk oda a senkisékhez?

– Már oda is értünk. Nézz csak le!

Szigfrid lenézett.

– Nem látok semmit.

– Na, ugye – húzta ki magát Hurut, amitől Szigfrid megint megingott a nyergében –, mondtam én!

– Mit mondtál?

– Hogy megérkeztünk.

– Dehogy érkeztünk meg – kezdte elveszíteni a türelmét Szigfrid. – Sehol sem vagyunk.

– Hát éppen azért érkeztünk meg. Mit gondolsz, a senkisék laknak valahol? Sehol sem laknak! És most éppen Seholsem fölött szállunk el.

– De ha itt laknak, akkor miért nem landolunk végre?

– Ugyan, ne türelmetlenkedj, Szigfrid – próbálta nyugtatni kis barátját a vén házi sárkány –, nem olyan egyszerű leszállópályát találni Seholsemben. Majd meglátod hamarosan magad is. Nemhogy leszállópályát, de egy talpalatnyi biztonságos földdarabot is nehéz találni errefelé.

Szigfrid Szilárd csak legyintett, pedig hosszú utazásaik során megtanulhatta volna, hogy érdemes Hurutra hallgatnia. Mert a vén házi sárkány már sok mindenről hallott, még több mindent látott, és még annál is többet élt át. De ez egy másik történet, amit lehet, hogy egyszer majd elmesélek nektek.

Ám abban a pillanatban, ahogy Szigfrid Szilárd Seholsem földjére tette a lábát, azonnal megtapasztalta, hogy vén házi sárkány igazat beszélt. Valójában nem is föld volt a talpa alatt. Egy löszös homokparton állt, valami mélységes szakadék szélén. A talaj kérge szilárd volt ugyan, de Szigfrid Szilárd érezte, hogy a vékony fedőréteg alatt lassan mállani kezd a homok. Gyorsan arrébb is lépett, hogy biztonságosabb talajt fogjon a lába.

– Ez az! Szedd a lábad gyorsan! – biztatta Hurut, aki fölötte lebegett. Tudta jól ugyanis a sárkány, hogy a súlya alatt azonnal beomlik a laza homokpad, s mindketten lezuhannak a végtelen semmibe. – Igyekezz! Ugrálj! Csak úgy menekülsz meg!

„Éééén? Igyekezzek? Meg ugráljak?” – hüledezett magában Szigfrid, mert bizony sok mindenről híres volt a suliban, de a mozgásáról nem. Mert valljuk be: Szignáldi Szigfrid Szilárd túlsúlyos volt egy kicsit. Meg ixszlábú. De most mit volt mit tenni, gyorsan kellett szednie az ixszlábait. Így haladtak a szakadt parton órákon át. Szigfrid Szilárd igazság szerint többször megpróbálta rábeszélni a sárkányt, hogy hadd üljön fel a hátára. Akkor talán nem kellene ugrándoznia.

– Nem lehet – válaszolta Hurut –, ha meg akarod találni a senkiséket, akkor gyalog kell végigmenned a parton. A senkisék olyan tünékenyek, hogy nem vennéd észre őket a hátamról.

– Oké – egyezett bele Szigfrid –, de akkor hadd menjek beljebb egy kicsit – és lenézett a szakadékba, aminek a szélén egyensúlyozott. Nem látott semmit sem. És ez volt a legfélelmetesebb.

– Nem lehet – rázta a fejét Hurut –, a senkisék a Semmise-szakadék szélén ülnek. Lógatják a lábukat a semmibe. Vagy álldogálnak. És nem csinálnak semmit. Csak úgy tudod megmenteni őket, ha végigjárod a szakadék szélét.

– Jó, jó – válaszolta kicsit lihegve Szigfrid Szilárd, mert elég gyorsan kellett kapkodnia a lábát ahhoz, hogy ki ne fusson alóla a homokpart –, de nem bírom már túl sokáig.

Nem is kellett. Alig ugrott kettőt vagy hármat, meglátott egy áttetsző, szürke kis lényt, aki a szakadék szélén állt. Maga elé bámult, a Semmise-szakadék mélyét kémlelte szomorúan.

– Semmise – motyogta maga elé. – Nem látok semmit se. Nem történik semmi se… – A homok minden szavával egyre gyorsabban pergett ki alóla. – Nem érek semmit se. Nem vagyok senki se…

– Vigyázz! – kiáltott Szigfrid Szilárd a senkisére. – Belezuhansz a szakadékba.

De a senkise mintha meg se hallotta volna. Csak mondta tovább a mondókáját, és a homok csak pergett, pergett ki a talpa alól.

– Énekelj! – kiáltotta Hurut Szigfrid Szilárdnak. – Énekelj!

– De mit énekeljek? Fahangom van.

– Mindegy! Bármit! Csak énekelj!

És Szignáldi Szigfrid Szilárd énekelni kezdett. Nem volt valami szép ének. Mondhatjuk azt is, hogy kifejezetten hamisan énekelt. Mert, mint tudjuk, Szigfrid Szilárdnak botfüle és fahangja volt.

De az énekszóra odafordította a fejét a senkise:

– Régen én is énekeltem… – szólt rezignáltan, s mintha a homok lassabban pergett volna a talpa alól.

– Igen? – lelkendezett Szilárd. – És most is tudsz énekelni?

– Ááááá, dehogy – legyintett a senkise. – Nem énekeltem már vagy kétszáz éve. Régen nagy énekes voltam. De ma már… Nem vagyok én már senki se… – és a homok újra csak peregni kezdett a talpa alól. Annyira, hogy Szigfrid Szilárd kénytelen volt arrébb ugrani.

– Régen táncoltam is… – tette hozzá a senkise, ahogy összehúzott szemmel Szigfrid ugrándozását figyelte. Majd kicsit zavartan nézett körbe, mintha keresne valakit. – Mint ahogy a népemből mindenki táncolt és énekelt. De most már nem énekel és nem táncol itt vagy kétszáz éve senki se – legyintett újra, és a homokpad repedezni kezdett a talpa alatt.

„Mindjárt belezuhan! – villant Szigfrid Szilárd agyába a gondolat, de nem sokáig tudott gondolkodni, mert az ő lába alatt is megingott a talaj. – És vele együtt én is!”

– Jaj! – nyögte bánatosan a senkise felé. – Segíts nekem! Mindjárt lezuhanok!

– Hát táncolj – vetette oda a senkise –, úgy, mint az előbb. Itt már csak az segít.

„Táncolni? Éééén? Inkább a halál” – hüledezett magában Szigfrid, de azért ugrott egyet- kettőt. Nem éppen kecsesen. Mondjuk, mint egy medve. Vagy mint egy rozsomák. Rengett alatta a homokpad.

– Nem megy ez nekem! Minden lépésemmel csak rontok a helyzetemen – jajgatott a fiú. S valóban: a homokpad egyre vészjóslóbban ingott a talpa alatt.

– Táncolj, Szigfrid! Táncolj! – próbálta biztatni Hurut a magasból. – Próbáld ritmusra! És énekelj!

De Szigfridnek mindenhez volt kedve, csak énekelni meg táncolni nem. Közel állt hozzá, hogy belezuhanjon a szakadékba.

– Segíts nekem! – kiáltotta utolsó kétségbeesésében a senkise felé. – Mutasd meg, hogy kell végigmenni ezen a szakadt parton.

A senkise hátrafordult. Lemondóan legyintett:

– Én??? Ugyan… Nem vagyok én…

– Tudom, tudom – vágott közbe Szigfrid Szilárd türelmetlenül –, nem vagy te senki se. De azért megpróbálhatnád.

A senkise megfordult. Nézte a fiú esetlen ugrálását.

– Ha nagyon akarod… Figyelj – tett néhány tünékeny lépést Szigfrid előtt. – Csak könnyedén. Mintha nem lenne a lábad alatt semmi se.

Megragadta Szigfrid Szilárd kezét, és két tánclépéssel elrángatta az omladozó parttól. Így táncolták végig együtt a Semmise-szakadék szélét. És volt néhány senkise, aki csatlakozott hozzájuk. Nem tömegével. Nem sokan. De az a néhány kis szürke lény úgy megfényesedett, mire kijutottak Seholsem földjéről, hogy ők mutatták azután az utat Szignáldi Szigfrid Szilárdnak és hűséges társának, Hurutnak, végig a kalandokkal teli úton Fantázia széles világában.