J.K. Rowling |
Mészöly Ági |
Mínusz egyes kapu
− …fehívjuk továbbá a Mínusz
egyes kapun át távozók figyelmét, hogy a város közterületein TILOS bármiféle
varázstevékenységet folytatni, és lehetőség szerint kerülni kell a muglik
tevékenységének befolyásolását − recsegte a hangosbeszélőn egy kedélyes hang.
− Ezt szeretem Kavarty tanár
úrban − mondta Péternek egy harmadéves − Nem problémázik sokat. Bezzeg a múlt
héten, fél órán keresztül hallgattuk Borzbarát Bernadett nyavajgását a muglik
tiszteletben tartásáról. Érted jön valaki?
− Nem, de nem kell elvinni −
hárította el a meg sem tett ajánlatot jó előre Péter –Bebuszozok a városba, az
éjszakát meg a Rozsdás Csapszegben töltöm… na, itt a Kapu. Menj csak előre, én
ráérek.
A bőbeszédű harmadévest nem
kellett sokat bíztatni. Kicsörtetett a Mínusz Egyes Kapun, és elvegyült a
muglik nyüzsgésében.
A Mínusz Egyes Kapu Pestfort, a
budapesti varázslóiskola Kizárólagos Kijárata volt. Az MMM (Magyar Mágusok
Minisztériuma) a varázslóképző intézetet a könnyű megközelítés és a zsúfoltság
elkerülése végett a Ferihegyi Repülőtér belterületén helyezte el. Az iskolából
távozó varázslók és boszorkányok az említett kapun át jutottak ki a
mágiaszegény övezetekbe, ami több okból is praktikus volt: egyrészt nem
keltettek feltűnést még a legbizarrabb talárok sem, (biztos külföldi,
legyintettek a muglik), másrészt a repteret övező mezőség ideális volt
hoppanálásra és zsupszkulcsok elhelyezésére.
− Harry Péter! − mérte végig a
kapu felé sétáló diákot egy kifogástalan stewardes−ruhába öltözött boszorkány −
Rendben van az eltávozási papírja? Van mugli pénze? És buszjegye? Nehogy megint
vízilóvá változtassa a BKV − ellenőrt! Tudja, még egy gikszer, és repül, mint
egy Airbus!
− Az ilyeneknek köszönheti minden
boszorkány a rossz hírét − gondolta Péter. Nem szerette Elbűvölő Elvirát, akinek
a nevén kívül nem sok köze volt az elbűvöléshez. Számmisztikát tanított, az
ötödévesek legszárazabb tantárgyát, nem szerette a diákokat általában, Pétert
pedig különösen nem állhatta.
A fiú átsétált a kapun, és
elindult az útlevélvizsgálat felé. Mint minden pestforti diáknak, neki is
szabályos útlevele volt − így csak havonta egyszer kellett felejtésátokkal
súlytani a ferihegyi határőröket. Amint kilépett az érkezési várócsarnokba,
meglátta Káplán nénit, legjobb pestforti barátjának anyukáját. Káplán Kálmán
szülei muglik voltak − a legkedvesebb és legviccesebb muglik, akiket Péter
valaha is ismert.
− Csókolom! Mindjárt jön Kálmi −
intett oda neki Péter. – Csak megint megszökött a Kalamajka.
− Szervusz, Petikém! Biztos, hogy
nem akarod nálunk tölteni a hétvégét?
− Biztos, Jolánka néni. Elmegyek
a Rozsdás Csapszegbe, és két nyugodt nap alatt megírom az elmaradt házi
dolgozataimat bájolásból meg mugliismeretből.
− Bevigyünk a városba?
Ez csábító ajánlat volt. Káplánék
Renaultját Jolán néni úgy vezette, mintha a Dakar rali győzelme lenne a tét.
Előzött, bevágott, bőgette a motort, de mindezt hihetetlen biztonsággal tette.
A szentségelő sofőröket direkt erre a célra kifejlesztett bocs − én − csak −
egy – női − vezető − vagyok mosollyal szerelte le, és igazából soha nem
veszélyeztetett senkit, legfeljebb a nagymenők túlzott önbizalmát. Ám Péter
tudta, hogy a fuvar elfogadása egyet jelentene azzal, hogy ezen a hétvégén sem
készülnek el azok a nyamvadt dolgozatok, hiszen Jolán néni meghívná ebédre
(csak megebédelsz nálunk, aztán lesz még időd bőven, rád fér egy kis házi
koszt), ő pedig menthetetlenül ott ragadna náluk vasárnap estig, hiszen
Káplánék tele voltak azzal, ami neki a legjobban hiányzott: családi
szeretettel. Most azonban szorították a határidők, úgy gondolta hát, legjobb
lesz, ha az elején ellenáll a kísértésnek – később úgysem lenne képes rá
− Köszönöm, megyek inkább
busszal, két perc múlva indul, szóval viszontlátásra… − indult a buszmegálló
felé sietve
Az asszony nem erőltette a dolgot tovább: úgy
gondolta, hogy általában jobb nem egrecíroztatni a gyerekeket; és ezért az
alapelvért mind gyerekei, mind azok számos barátai alapvetően hálásak voltak.
− Aztán vigyázz az ellenőrrel!
Inkább pandává változtasd, olyan még úgysincs az állatkertben! − nevetett
utána, aztán visszafordult az érkezési ajtó felé, várta tovább kedvenc
legközépsőbb fiát.
Péternek most már futnia kellett
a busz után. Felugrott, ledobta magát egy ülésre, és egy ideig csak bámult ki
az ablakon. Aztán megpróbált a bájolástanra koncentrálni, vagy legalábbis
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ez a hétvége a körmölés jegyében telik
el.
Mert feltett szándéka volt, hogy
azzal telik.
A Miénkitta Tér felé
A busz tíz perc alatt berobogott vele a Kőbányai
metróvégállomásig. A metró volt Péter kedvenc mugli járműve, persze Káplánék
Renaultja után. Majdnem olyan gyors, mint a hoppanálás, és még a gyerekek is
használhatják − gondolta, miközben kötelességtudóan érvényesítette a jegyét. A
metrón volt bőven hely, leült, maga mellé tette tömött táskáját, és előkotorta
bájitaltankönyvét. Hamarosan azzal a kötelességtudó, ám érdektelen arccal
mélyedt bele, ami világszerte az unott diák jellemzője.
Már jócskán bent jártak az
alagútban, amikor egy ismerős szó ütötte meg a fülét:
− Ne tessék haragudni, nem
tetszik tudni véletlenül, merre van a Miénkitta Tér? − kérdezett egy korabeli
lány egy idősödő urat. A kislány szemmel láthatólag mugli volt. Ha nem az lett
volna, nem kérdezősködik ostobán a metrón a Miénkitta Tér felől − főleg nem
térképpel a kezében. A Miénkitta Tér ugyanis a budapesti mágus − városközpont
volt, ugyanúgy, mint Londonban a Diagon Alley vagy Moszkvában a Ggyeeta Ulica,
mindenféle bonyolult térmágia rejtette, és természetesen nem szerepelt a muglik
térképein.
A lány azonban nemcsak mugli
volt, hanem kétségbeesett is. „Azt mondták, hogy itt van a belvárosban” −
magyarázta az utasoknak, akik akárhogy is szerettek volna, nem tudtak segíteni
neki.
A kocsiban ült egy fiatal,
nagyorrú férfi is. „Öt az egyhez, hogy varázsló” − gondolta Péter. Amikor a
lány hozzá fordult, Péter kíváncsian figyelte, hogy fogja elmagyarázni a
nagyorrú, hogy lehet eljutni a keresett helyre.
− Netessékharagudni −
tesséksziveslennimegmondani − merretaláloma − Miénkittateret? − kérdezte a
lány. Látszott rajta, hogy ezt ma már nagyon nem először kérdezi.
− Azt szeretnéd tudni, mi? −
válaszolt csúfondáros hangon a nagyorrú. − Mind szeretnétek tudni… Mégis mit
képzelsz tulajdonképpen? Kotródj a szemem elől, míg szépen vagyunk!
A lány haja tövéig elpirult, és
mivel épp nyílt a metróajtó, kihátrált, megfordult és szaladni kezdett.
Péter, maga se tudta hogyan,
utána. Csak azt tudta, hogy segíteni akar ennek a kétségbeesett muglinak.
Rohant hát utána. Fel a
mozgólépcsőn, át az aluljárón. Mire Péter felért a villamosmegállóba, a lány
már fenn volt a villamoson. Épphogy fel tudott szállni ő is. A lány a csuklóban
állt, kezében a gyűrött térkép, és könnyezett.
Péternek viszont kezdett inába
szállni a bátorsága. Egyrészt még sosem szólított le lányokat csak úgy, főleg
nem muglikat, főleg nem idegeneket, főleg nem ilyen csinosakat. Másrészt a
mágusvároközpontok megközelíthetősége hétpecsétes titokvolt minden városban a
muglik előtt. Csak élet − halál fontosságú ügyben juthattak oda.
„De neki nagyon fontos lehet”
gondolta Péter. Összeszedte minden bátorságát, és elindult a lány felé, aki
hirtelen elhatározta magát, leugrott a villamosról, és mintha dróton húznák, vágtázott
át a Blaha Lujza téren. Aztán ugyanolyan hirtelen megállt, lerogyott egy padra,
és elkezdett sírni, mint a záporeső.
Péter leült mellé.
− Miért olyan fontos neked a
Miénkitta Tér? – kérdezte tőle.
− Te tudod, hol van? És
segítenél? Gyorsan, minden perc fontos, segítenem kell az öcsémen! Induljunk
arra a térre, azt mondták, hogy ott tudnak ellenvarázslatot… − kapaszkodott
Péterbe a lány.
− Ellenvarázslatot? Mire? Ha azt
akarod, hogy segítsek, el kell mondanod, miről van szó…
− A testvéremről… Ott lakunk,
abban a kupolás házban − mutatott a lány az átellenben lévő épületre. A
legfölső emeleten. Én sem értem igazán, mi történt és hogyan, de hátha te tudsz
segíteni. Ugye, te közülük való vagy?
− Kik közül?
–Akiken látszott, hogy tudják,
hol az a tér. Csak nem mondták el. Volt, amelyik sajnálkozott, volt, amelyik
tagadta, meg olyan is volt, aki…
− Tudom, láttam a nagyorrút…
− Valami titkos társaság vagytok?
Szabadkőművesek? Kommunisták?
− Nem egészen... − Péter
gondolkozott, mit és mennyit áruljon el a lánynak. Aztán úgy gondolta, hogy
keveset mond, de az igaz lesz. − Mágusfélék. Varázslók. A Miénkitta tér a mi
belvárosunk.
− Akkor ott sok a varázsló? Oda
kell vinned! Ott biztos vissza tudják varázsolni a tesómat!
− Valaki átváltoztatta? Mégis,
mivé?
− Nem is tudom. Szóval fönn
lakunk a legfelső emeleten. Ma reggel anyáék lementek Zalába, mi meg ketten
maradtunk a négyéves öcsémmel, azaz fél−öcsémmel, de ez egyáltalán nem fontos.
Akartam neki reggelire csinálni bundáskenyeret, de nem tudtam, hogy kell−e a
tojásba tejet keverni. Átszaladtam a Tyutyi nénihez megkérdezni. Ő a
szomszédunk. A lakásaink között van egy vasajtó, vaslépcső visz fel a kupolába.
Most nyitva volt az ajtó. Gondoltam, biztos a reklámot szerelik a tetőn… Szóval
mire visszamentem, a Fecó már nem volt a lakásban. Na, ez felbitangolt a
kupolába − gondoltam, és már mentem is utána. Ahogy felértem, elém állt egy
furcsa, lefátyolozott szemű alak, és azt mondta, hogy ő egy kupolák, és
véletlenül találkozott a kisfiúval, és ha szeretem azt a gyereket, akkor menjek
rögtön a Miénkitta térre, talán ott tudnak segíteni. Mondtam neki, hogy azonnal
adja vissza a tesómat, de azt mondta, hogy nem láthatom, mert akkor én is
kupolák leszek, és lökdösött kifelé, hogy holnap délig hozzam a varázsvizet, mert
különben nem láthatom többé az öcsémet. Szóval reggel óta járom a várost, és
kérdezősködök, de tíz perce még úgy látszott, hogy egész életemben
kérdezősködhetek... Te tudod, mik azok a kupolákok? − kérdezte végül a lány.
− Fogalmam sincs − felelte Péter.
− De ha valahol, akkor a Miénkitta téren biztosan tudni fogja valaki. Gyerünk!
Kézenfogta a lányt, és lerohant
vele a metróba. Már a Deák tér felé közeledtek, mikor eszébe jutott, hogy még a
lány nevét se tudja.
− Péter vagyok. Harry Péter −
mutatkozott be.
− Kolompár Dóra − mondta a lány,
és elmosolyodott − Messze van az a tér?
− Á, dehogy. Innen, az Erzsébet
térről nyílik.
− Na, ne mondd! Ide járok suliba
–hitetlenkedett Dóra. − Nincs itt semmi extra városközpont, csak ez a szokásos!
− Na, majd akkor jól figyelj!
Már ott is voltak az Erzsébet téren. Péter a szökőkúthoz
sietett, Dóra loholt utána. A kútnál Péter egy pálcát húzott elő a táskájából
(Hú, biztos varázspálca, gondolta Dóra) és háromszor rákoppintott vele a délnek
néző vizitündér orrára. A vizitündér megszólalt:
− Jó napot! A mai jelszó:
Furulyázó Télapó, P−M.
− A francba, utálom a
pacsicsacsikat − bosszankodott Péter − Gondolkozz te is!
− Pikulás Mikulás! − vágta rá
azonnal Dóra, és a jelszóra a víz helyén egy aluljáró lépcsősora jelent meg
Lementek vagy harminc
lépcsőfokot, aztán fel ugyanannyit, és ott, ahol Dóra eddigi ismeretei szerint
a Nemzeti Gödörnek kellett volna lenni, egy nyüzsgő, különös boltokkal
telezsúfolt, macskaköves teret találtak.
− Ne bámészkodj! Gyerünk a
Rozsdás Csapszegbe! − siettette Dórát Péter.
− Megyek... fúú, azok ott baglyok
vagy mik?
Péter nem is válaszolt, csak
bevonszolta maga után a lányt egy füstös fogadóba. Felmásztak a söntés melletti
bárszékékre, Péter a mosogató mellett szöszölő nagydarab varázslóra mutatott:
− Ő Hosszúlépés.
− Ő tudja, kik a kupolákok? −
kérdezte fojtott hangon Dóra.
− Hát, lehet, hogy tudja. De ha
nem is tudja, azt biztosan tudja, hogy ki az, aki segíthet nekünk.
A Kocsma és a vár
− A szokásosat? − kérdezte a varázsló a
pult mögül, majd Péter hümmentésére két nagy korsó illatozó, habos italt tett
eléjük, majd alaposan végigmérte Dórát, és odavetette Péternek:
− Elhiszem, hogy imponálni akarsz
a kisasszonynak, de mégse kéne idehozni, öhmm, nem közülünk valókat.
− Nem azért hoztam, hogy
imponáljak neki! − mondta Péter − Segítségre van szüksége. A testvérét
elrabolta egy kupolák vagy mi, és azt mondta neki, hogy itt talál segítséget,
ha vissza akarja kapni. Tudsz valamit a kupolákokról?
− Nem túl sokat − felelt
Hosszúlépés kissé megenyhülve. – Ők nem kifejezetten mágusok… azt se tudom,
használnak−e mágiát egyáltalán. Az Oroszlánt kéne megkérdeznetek, ő foglalkozik
legtöbbet a muglifélékkel.
− Ő valami hős? − kérdezte Dóra.
− Meghiszem azt! − nevetett a
csapos. – Mellesleg csapos, mint jómagam. Csak épp a muglik között. Még a Sötét
Időkben kitalálta, hogy össze kell fognunk a muglikkal. Míg mások elrejtőztek,
ő kiköltözött a városba, és nyitott egy kocsmát. Egyformán menedéket talált
nála üldözött varázsló és mugli. Még a Sötét Úr is csínján kerülte, nem mert
vele ujjat húzni. Nem csodálom persze, mert bár egyszerű kocsmárosnak tűnik,
olyan barátokkal büszkélkedhet, mint az angol Dumbledore professzor. Mindig
nála száll meg, ha Budapesten jár. Az Oroszlán Kocsmáját a muglik Grinzingi
Borozó néven ismerik. Itt van nem messze, a Váci utcában. Keressétek meg,
biztosan segít nektek − törölgette a pultot Hosszúlépés, míg Péter és Dóra
lekászálódott a bárszékről. − Hagyd a fizetést, Péter, a két Fűszeres Korsó a
cég ajándéka, a mágus − mugli barátság jegyében…
A Grinzingi borozó cseppet sem
hasonlított semmiféle mágusvendéglátóipari üzemegységhez. Olyan volt, mint
bármelyik kocsma a városban. Pedig ez volt a haladó mugli és varázslóifjúság
kedvenc találkahelye.
Péter és Dóra ismét a bárpulthoz
telepedett. A pult mögött éppen nem volt senki.
− Melyik lehet az Oroszlán? −
kérdezte Dóra.
− Talán az ott, annál az
asztalnál, ahol az a szép nő viccet mesél.
A helyiség hátsó részében egy
nagyobb társaság hangoskodott. A figyelem központjában egy feltűnően csinos
szőke nő volt.
− „… és engem? – kérdezi a másik”
− hallotta a poént a két gyerek.
− Tudjátok, kétféle szőke nő van −
mondta egy bozontos hajú férfi. –Az, amelyikről szól a vicc, meg az, amelyik
lelkesen meséli! Egy pillanat, vendégek jöttek…
A bozontos a pult mögé ment és
széles mosollyal köszöntötte Péteréket, majd a szőke nő felé intett:
− Tüneményes. Ha nem lenne ilyen
okos, már rég feleségül vettem volna. Venném én így is, de esze ágában sincs
hozzámjönni… mit adhatok?
− Két pohár narancslét… és némi
segítséget – könyökölt a pultra Péter.
− Milyen ügyben?
− Dóra testvérét elrabolta egy
kupolák…
− Elrabolta? – húzta fel a
szemöldökét a vendéglős. − Nem hinném. A
kupolákok a legjószándékúbb lények a világon. Szerencsétlen véletlenről lehet
szó…
− Kik ezek a kupolákok? És mit
akarnak a testvéremtől? – vágott közbe Dóra.
− Nos − mondta az Oroszlán – a
kupolákok egy szerencsétlen tévedés áldozatai. Élt egy nagyon okos, ámde kissé
bogaras kémiatanár valamikor a századelőn. Feltett szándéka volt, hogy
megjavítja az embereket. Pechjére kezébe került egy bájitaltankönyv, néhányat
mindig találni mugli könyvtárakban. A könyv alapján készített egy főzetet, ami
azt, aki megitta, szeretetteljessé és tökéletesen jóvá változtatta − volna. A
főzet lényege az volt, hogy a jóság úgy töltse el az embert, mint egy betegség.
Semmi más nem maradhat benne, csak jó. A tanár –talán a korabeli spanyolnátha
mintájára − úgy tervezte, hogy a jóság úgy terjed majd, mint egy járvány. Úgy
készítette a bájitalt, hogy „látvány” útján terjedjen: ha valaki meglát egy
elbájolt embert, maga is kerüljön a varázslat hatása alá. El is jött majdnem a
szép új világ, ámde a tanár, aki, mondom, nem volt varázsló, így nem értett
igazán a főzetekhez – egy ilyen bonyolult varázsital összeállítása még egy bájitaltantanárnak
is becsületére válna −, több hibát is elkövetett. Az eredmény tragikus lett.
Szegény ördög, miután megitta − magán próbálta ki természetesen − elkezdett
átváltozni. A teste valószínűtlenné vált, de nem tűnt el teljesen. Olyan lett,
mint valami félig ember, félig kísértet. A szeme viszont gyönyörű lett, mint a
naplemente: narancssárga, bíborszín. A lelke megtelt jósággal, de még egy
cserép virágot sem tudott megöntözni, egy doboz gyufát sem arrébb tenni furcsa
megjelenési formájában. Szerencsétlenségére éppen akkor látogatta meg egy
barátja, aki rányitotta az ajtót, és szintén azonnal elkezdett átváltozni − a
varázsital járványokozó része tehát működött. Mindketten nagyon szenvedtek új
formájukban, és elhatározták, hogy elrejtőznek az emberek elől. Mivel mozogni,
olyanformán, mint egy kísértet, tudtak, felmentek a padlásra és elrejtőztek. Ám
így is továbbterjedt a járvány. Egy tetőfedő és egy menekülő tolvaj lett a
következő áldozat. Rájöttek közben, hogy nem bírják elviselni egymást, azaz
főleg azt, hogy képtelenek segíteni egymáson. Mert nemcsak a fizikai erejük
hiányzik. Jók, de nem türelmesek. Jók, de nem bátrak. Jók, de nem kitartóak. És
mivel a padlás nem volt biztonságos, az éj leple alatt felköltöztek a jóval
nehezebben megközelíthető budapesti kupolákba, mindenki külön − külön. Ekkor
kezdték magukat kupolákoknak nevezni. De így sem szabadultak meg teljesen
egymástól. Valami furcsa telepátia állandóan összeköti őket. Lassan
beletörődtek a helyzetükbe. Rájöttek arra is, hogyha lefátyolozzák a szépséges
szemüket, nem terjesztik tovább a kórt. Pókhálóból készítettek maguknak
fátylat, ez a legsúlyosabb anyag, amit még meg tudnak emelni. De persze még így
is fordultak elő „balesetek” Vagy tíz éve szereztünk tudomást róluk mi,
mágusok. A minisztérium indított egy kutatást az ellenfőzet kikísérletezésére,
de mindeddig semmi eredmény…
− Akkor mégsem tudnak segíteni? −
vágott közbe Dóra.
− Nyugalom, ifjú hölgy −
folytatta a csapos. – A minisztériumi kutatók tényleg nem jutottak semmire, de
a főkupolák, aki lelkiismeret furdalást érzett a többiek miatt, folyamatosan
meditált a dolgon, állítólag rájött valamire. A minisztérium nem hajlandó vele,
dilettánssal együttműködni, én viszont tartom vele a kapcsolatot. Nemrég
küldött egy baglyot, hogy van remény. Állítólag még nem teljesen átalakult
embereken segíthet valaki, aki nagyon szereti őket. Abban egyeztünk meg, hogy
ha valaki ismét elkapja a kupolákságot, és egy hozzátartozója keresi, nem
rejtőznek el előle, mint eddig tették, hanem a Miénkitta térre küldik. Ott
megegyeztem néhány barátommal, hogy kupolákügyben küldjenek hozzám minden
érdeklődőt.
− Miért nem rögtön ebbe a
borozóba? − kérdezte Dóra – El nem tudod képzelni, mennyire reménytelen
vállalkozás egy normális embernek, úgy értem nem mágusnak megtalálni a
Miénkitta teret.
− Mindennek megvan a maga oka. A
főkupolák szerint valamiféle próbákat kell kiállni, ami egy muglinak egyedül
biztos nem sikerülne. Ha viszont a mugli talál egy mágust, aki elvezeti a
Miénkitta térre, akkor már, úgymond talált egy barátot, aki segít neki elvégezni
a feladatokat. Nemde, Péter?
Péternek eszébe jutottak a
dolgozatai, de amint Dórára nézett, rájött, hogy ez nem az a helyzet, amiben
nemet lehet mondani holmi házi feladatra hivatkozva. Így hát szaporán
bólogatott. Oroszlán pedig folytatta:
− El kell mennetek a
főkupolákhoz. Üzenek neki, hogy számítson rátok. Szükségetek lesz továbbá egy
gyors közlekedési eszközre. Mivel Dóra, gondolom nem ért a seprűkhöz,
kölcsönadom a két pár Hétezermérföldes csizmámat. Hétezer mérföldet tehettek
meg vele egyetlen éjszaka alatt. Elküldöm veletek Lórántot, a baglyomat,
szükség lehet rá. Persze tarthatjuk a kapcsolatot mobiltelefonon is, gondolom
Dóra, van telefonod…
− Persze, − mondta a lány, és
elővett egy parányi okost a zsebéből − mondhatod a számot.
− Mágus létedre ilyeneket
használsz? − kérdezte Péter majdnem felelősségre vonó hangon Oroszlánt.
− Tudod, nekem rengeteg mugli
barátom van… − mentegetőzött az, − meg aztán majd meglátod, micsoda kis hasznos
ketyere ez!
Eközben Dóra bepötyögte Oroszlán
számát, majd elgondolkodva azt kérdezte:
− Tudod, miféle próbákat kell
kiállnunk? Sikerült már egyáltalán megcsinálni valakinek?
− Ha jól számolom, ti vagytok az
elsők, akik megpróbálják. Öt éve nem volt már kupolák−fertőzés, akkor pedig még
nem volt semmilyen módszer a megmentésre. A főkupolák szűkszavú üzenete alapján
úgy sejtem, hogy valahogy bizonyítanotok kell a szereteteteket…
− Tudod, mit nem értek? –
kérdezte Péter. − Miért nem ment Dórához oda a testvére, amikor kereste a
kupolában?
− Mert az átváltozás állítólag
valami furcsa, alvásszerű állapotban megy végbe. Szóval: előhozom a csizmákat,
meg megbeszélem a dolgot Lóránttal. Csinálok néhány szendvicset is nektek.
Egyetek addig egy pár gombás rántott palacsintát. Saját specialitásom, biztos
ízleni fog.
Mire Oroszlán a viseltes
bakancsokkal beállított, Péter és Dóra jó néhány rántott palacsintát
eltüntetett. Megittak hozzá két nagy bögre teát, és míg Dóra a
mellékhelyiségben időzött, a csapos kedélyesen ugratta Pétert malac szerencséje
miatt.
− Húsz éve forgolódok a muglik
között, és még sose kérte ilyen csinos kislány tőlem, hogy vigyem el a
Miénkitta térre…
Péter kötelességtudóan
szabadkozott egy keveset, de azzal ő is egyetértett, hogy ritka kedves lány a
Dóra
Mikor a lány csatlakozott a
társasághoz, Oroszlán ismét komolyra fordította a szót.
− Itt vannak a Hétezermérföldes
csizmák. Nem a legújabb divat, de a külcsínnél fontosabb a belbecs. Ha
felveszitek, csak ki kell mondanotok azt a helyet, ahova menni akartok, és
máris hétezer mérföld per órás sebességgel repültök felé. A varázsige se túl
bonyolult: hippelehopp, ott legyek, ahol akarok, plusz a hely lehető
legpontosabb megnevezése. Egyszerű és nagyszerű, nem? Megjegyzem, magyar
találmány, Benedek Elek tanár úr fejlesztése. Szüksége is volt rá, amennyit
Erdélyben utazott. Ha kérhetem, ne nagyon használjátok muglik szeme láttára. Ha
még valami apróságra van szükségetek, küldjétek Lórántot. Péter, nálad van a
pálcád, ugye?
− Nálam van, de nem hinném, hogy
hétfőn különösebben megdicsérnének, ha használnám. Tudod, hogy diákoknak nem
ajánlott mugli területeken a varázshasználat.
− Az iskola miatt ne aggódj.
Tudod, Tűzrőlpattant tanárnő és Zalotay professzor jó barátom. Már tudnak a ma
esti programodról, és mindketten támogatásukról biztosítottak. Tűzrőlpattant
tanárnő még mintha valami határidő−kedvezményt is emlegetett volna… De ideje
indulnotok. A főkupolák már vár benneteket. A csizmákat csak a hídon vegyétek
fel − nem árt kerülni a feltűnést.
− De hova kell mennünk? −
kérdezték.
− Ja, még nem mondtam? A budai
vár nagykupolájában lakik a főkupolák. Hát, ifjúság: fel, fel Budára!
Péter és Dóra egy hatalmas
huppanással érkezett meg a vár kupolájába. Dóra olyan fehér volt, mint a fal,
megviselte az utazás számára szokatlan módja.
− Még mindig jobb, mint
hoppanálni! − bíztatta Péter.
− Az meg mi? – kérdezte Dóra, de
Péternek már nem volt ideje válaszolni. Az egyik gerenda mögül egy furcsa,
majdnem áttetsző, szürke alak lépett eléjük. A szemét pókhálófátyol takarta.
− Ti vagytok a kisfiú rokonai,
ugye? − suttogta, vagy inkább lehelte a szavakat.
− Én vagyok a testvére, illetve a
féltestvére − válaszolt Dóra bátorságot színlelve. – Ő a barátom, Péter.
Varázsló…
− Szükség is lesz a
varázstudományára, neked meg az eszedre és a szívedre – felelt kissé
teátrálisan a főkupolák. − Rövid leszek, mert az idő sürget. Már biztosan
elmondta nektek Oroszlán barátom, hogy a kupolákok jósága határtalan, hiányzik
viszont belőlük a cselekvőképesség. Még magukon sem tudnak segíteni, nemhogy
másokon. Nektek kell tehát segíteni rajtuk. Pontosabban hét kupolákon kell
segítenetek, és ha segítettetek rajtuk, mindannyian adnak nektek egy betűt. A
hét betűből összeáll, legalábbis remélem…
− Hogyhogy reméli? − vágott közbe
Péter.
− Úgy, hogy még sosem próbálta ki
senki ezt a módszert gyakorlatban. De nyolcvan éve a kupolákok
megszabadításának módján töprengek, és ez az első használhatónak tűnő ötletem.
Persze, segített benne néhány barátom is.
Péter már eddig is sejtette, hogy
Oroszlán többet tud a dologról, mint amennyit mutatott. Nem ismert rajta kívül
olyan varázslót, aki szóba állt volna egy önjelölt, botcsinálta mágussal.
− Nos, a hét betűből összeáll egy
szó, amit bele kell suttognotok abba az üvegbe – mutatott egy sima kétdecis
pálinkásüvegre. − Most még egyszerű csapvíz van benne, de a varázsszó hatására
varázsvízzé válik. Ha a kisfiú megissza mielőtt teljesen kupolákká változik,
megfordul a folyamat, és emberke lesz ismét. Most pedig figyeljetek!
A jóságos kupolákok lelkét eszi bánat,
Mindig, mikor valamilyen szenvedést találnak:
és hiába szeretnének segíteni bárkin,
nincsen hozzá tehetségük és ez nekik már kín.
Segíts hát a kupoláknak, segíts, hogy segítsen
Szeretet és okos elme utadon repítsen!
Gágogóknak zsivajától nincsen nyugta egynek −
Miért is lett kupolákja hangos Parlamentnek.
Keress modern kupolát a kies Népligetben,
Egy hiába békítene, acsarkodnak ketten.
Fenn a csillagvizsgálóban sóhajtozva várja
Bús lovag, hogy Cassiopeia legyen a párja.
Dolgoztasd az agyvelődet, ne játszd meg a csacskát,
Heisenbergnek dobozából szedd elő a macskát.
Pécsi porcelánra vágyik egy böhöm nagy állat,
Nyugodttá a kupolák csak túra után válhat.
Önbizalmát elveszté a török fürdő bégje
Holtan hona hírét − nevét ugyan hogyan védje?
Ámult kiáltás töri a bazilika csendjét,
mert a háromfejű rémnek nem lelik a szentjét.
S hogyha minden kupolákon segítettél sorba,
Megkapod a varázsvizet, s futhatsz haza, Dorka
− Versnek nem a legtökéletesebb,
de benne van minden, ami fontos. Értesítem a kupolákokat az érkezésetekről, így
nem történhet, hogy is mondjam, baleset.
− Úgy érti, hogy nem válhatunk mi
is kupolákká?
− Úgy – bólintott a főkupolák. –
Nézzük csak… most van 8 óra. Tizenhárom órát kaptok a feladatok elvégzésére.
Holnap reggel kilencre kell itt lennetek a betűkkel. Akkor kitaláljátok a
varázsszót, és délig bőven lesz még időtök megitatni a varázsvizet a
kisgyerekkel.
− A sorrend fontos? − kérdezte
Péter. – Úgy értem, olyan sorrendben kell csinálni a feladatokat, ahogy a
versben van?
− Nem, ahogy tetszik, a sorrend
tetszőleges. De egy feladattal csak egyszer próbálkozhattok.
− Induljunk már! − türelmetlenkedett
Dóra. – Kezdjük a török fürdővel! Az itt van egy ugrásra, és legalább nem kell
ezt a szörnyű csizmát használni.
− Kezdhetjük a török fürdővel, de
a csizmát mindenképpen használni kell − mondta Péter. – Ugyanis hármunk közül
csak Lórántnak van szárnya, én meg nem szívesen másznék ki a szellőzőnyíláson
mindenféle varázssegítség nélkül…
− Igaza van Péternek − helyeselt
a főkupolák. –Húzd csak vissza a csizmát, kislányom, és induljatok. Sok
szerencsét kívánok!
Dóra visszacibálta edzőcipőjére a
Hétezermérföldes csizmát, majd odaállt Péter mellé, és együtt mondták a
varázsigét:
− Hippelehopp, ott legyek ahol
akarok: a török fürdő kupolákjánál!
Hétpróbások
Dórának sikerült egy kicsit szerencsésebben landolni, mint
az előbb. A medence szélén álltak, alig láttak a gőztől. Péter szemüvege
teljesen bepárásodott.
− Hogy rejtőzhet itt egy kupolák?
− kérdezte Dóra. – Hiszen napközben tele van a helység fürdőzőkkel!
− Nap közben a bal oldali, kisebb
kupolában vagyok – bontakozott ki a ködből egy lefátyolozott szemű alak. –
Örülök, hogy hozzám jöttetek először. Gyertek, bemutatom a feladatot!
− Ali! Ali gyere elő! –
szólongatott valakit a kupolák – Kicsit várni kell, míg összeszedi magát.
Bezzeg mikor ideköltöztem! Nem volt nála kedélyesebb kísértet, lefogadom.
Minden kupolák engem irigyelt. Volt kivel beszélgetnem, még gondolat − sakkot
is játszottunk. Aztán egy éve vagy kettő, egy fürdővendég itt hagyott egy
újságot, amiben a nagy törökországi földrengésről meg az egyébként is nehéz
török gazdasági helyzetről írtak. Ali azóta vigasztalhatatlan, ő, aki a
legbüszkébb arra volt, hogy a hódító Nagy Szulejmán is az ősei között van, most
csak kesereg és kesereg, a török nép szégyenletes pusztulását emlegeti, vagy
jajgat kegyetlenül, vagy napokig nem is látom. Komolyan aggódom érte, de nem
tudok segíteni neki. Ez hát a ti feladatotok: Rendbehozni Ali nemzeti
önérzetét. Nézzétek! Ott jön!
Egy turbános, lógó orrú szellem
lebegett feléjük.
− Szálem alaikum! – köszöntötte
őket elható hangon, − Szóval ti akartok engem megvigasztalni, gyerekek? Nem
lesz könnyű! Ne meséljetek török dicsőségekről, sikerekről, ne a történelmet
emlegessétek! Elegem van a múltból! Olyat mondjatok, vagy inkább mutassatok,
ami most történik!
Dóra és Péter erősen
gondolkoztak. Meglehetősen tanácstalanok voltak mindketten. Pétert külön
bosszantotta, hogy már az első próbánál ilyen tehetetlen, hiszen hiába
varázspálca, egy egész nemzetgazdaságot nem tud rendbevarázsolni. Aztán Dóra
nagyot ugrott:
− Megvan! Megvan! A meccs! El
kéne vinni valahogy a meccsre!
− Miféle meccs? – kérdezte Péter.
− Hát a Galatasaray − Chelsea! Ma
játsszák az Champions League elődöntőjének visszavágóját Isztambulban. Már
idegenben is 2:0−ra nyert a Galatasaray, ha ezt is megnyerik, örömünnep lesz a
városban!
− Micsoda ötlet! Felkapjuk a
csizmákat és egy negyedóra alatt ott vagyunk! Várj csak! Hogy visszük
magunkkal? Nem tud olyan gyorsan utánunk repülni, mint Lóránt, és még az is
lassú lenne, ha… Megvan! Elküldjük Lórántot ide a Gellérthegyre, hogy keressen
egy palackot. Hiszen a szellemek ideális szállítási módja a palack!
Lóránt már indult is. Három perc
sem telt bele, mire visszatért egy enyhén kétes külsejű másfél literes
kóláspalackkal.
Dóra lelkesen magyarázta Alinak a
futballt, és azt, hogy micsoda fantasztikus siker várja ma este a török népet,
hiszen ami jó a focinak, az jó a nemzetnek is.
− Ezt mintha már hallottan volna
itt a fürdőben máskor is… − barátkozott meg egyre jobban az utazás gondolatával
Ali, bár a mocskos műanyagflakon nem igazán nyerte el tetszését.
− Nézd, barátom, igazán nincs
idejük most komfortosabbat keresni − nógatta a kupolák is, mire Ali belebegett
a palackba, és Péter rácsavarozta a tetőt.
− Hát akkor induljatok! –
búcsúzott a kupolák. Remélem egy boldog, büszke Alival tértek vissza.
Dóra és Péter megfogta egymás
kezét. Péter dzsekijének belső zsebében lapult a palack.
− Mehetünk? − kérdezte a fiú.
Dóra egy kissé aggodalmasan
bólintott.
− Akkor?
− Hippelehopp, ott legyek ahol
akarok, az isztambuli futballstadion lelátóján! − kiáltották.
− Lehetőleg a török szurkolók
között! − tette hozzá Dóra
Két óra múlva kicsit megszeppenve
tért vissza a két gyerek. Lóránt és a kupolák már nagyon várták őket.
− Végre itt vagytok – örvendezett
a kupolák. − Mi van − kérdezte megszeppent arcukat látván, − csak nem kaptak ki
a törökök?
− Á, nyertek 3:1 − re − mondta
Péter.
− Nagy fiesta volt − tette hozzá
lehangoltan Dóra
− Akkor?
− Hát… szóval Ali nem jött
vissza. Azt mondta, hogy soha halálában nem szórakozott ilyen jól, és hogy te
biztos megérted őt, hogy ott marad. A stadion kísértete lesz ezután, és a
vécékben ijesztgeti majd az ellenfél játékosait, meg a bírókat… ne haragudj.
Próbáltuk rávenni, de hajthatatlan volt. Amikor meg a varázspálcámhoz nyúltam
volna, eltűnt a tömegben – a két gyerek aggódva várta a kupolák válaszát.
− Nos, ha nem jött vissza, akkor
biztosan jól érzi magát, s akkor nekem sincs miért sajnálnom őt. Lehet, hogy
egy kicsit magányosabb leszek, de hát ilyen a kupolák élete – ha ez annak
minősül egyáltalán. Az igazat megvallva kicsit idegesített is néha már… és sakkban
is mindig ugyanazt a taktikát követte…
− Tehát sikerült a próba? Megadod
a betűt? − kérdezte Dóra.
− Áá.
− Hogyhogy? Miért nem?
− Jaj, dehogynem! Mondom: Á! Ezt
a betűt kapjátok tőlem, és köszönöm, hogy segítettetek Alin. De most már
uzsgyi! Mindjárt kilenc óra!
A két gyerek hálálkodott egy sort
a kupoláknak, majd megfogták egymás kezét. Dóra nehezen viselte a száguldást a
levegőben.
− Most hova?
− A Parlamentbe!
Kimondták a varázsigét és egy
szemvillanás alatt eltűntek. Lóránt szárnyával búcsút intett a kupoláknak, és ő
is elrepült az Országház felé
− Na, végre hogy itt vagytok!
Mentsétek meg a fuldoklót, aki a hazugságok tengerén hányódik immáron hatvan
éve!
− Hogy? − lepődtek meg a
parlamenti kupolák teátrális bemutatkozásától a gyerekek.
− Jaj, de nehéz a felfogásotok…
Hát nem azért jöttetek, hogy segítsetek rajtam? Nem tudjátok, hogy mi,
kupolákok rendkívül érzékenyek vagyunk a negatív gondolatokra? Szenvedünk a
rosszakarattól, hazugságtól, tiszteletlenségtől…
Dóra kezdte érteni, mitől érzi
rosszul magát a kupolák a kupolaterem felső szomszédságában.
− És bár a negatív gondolatok
elszállnak, a nyomuk itt marad. Nézzetek körül! Teljesen tele van a kupola szerkezete
homállyal! Ez itt az anyaggá váló hazugság, nyereségvágy és…
− És a jó szándék? − kérdezte
Dóra – Az is van azért néha, nem?
− Van, persze hogy van, bár
lehetne több is, de a jó gondolatok könnyűek és elszállnak. Csak a rosszak
ragadnak fel ide. Tehát: takarítsátok ki a kupolámat, és máris mondom a betűt.
− Seprű, lapát kellene legalább –
gondolkodott hangosan Dóra. − Az Oroszlán kocsmájából hozhatnánk is…
− Hozunk bizony! − kurjantott
Péter. − De nem ám lapátot! Hanem Falókákat! Induljunk! Vagyis küldjük inkább
Lórántot. − Nézett az újabb utazás gondolatától cseppet sem lelkes lányra
szánakozva.
− Küldjük, persze, de mi az a
Falóka?
− Egy mágikus lény. Akkora, mint
egy görény, és rossz gondolatokkal táplálkozik. Minden máguskocsmában tartanak
belőlük egy párat – tudod, a kocsmát sokan használják búfelejtőnek, aztán
ezekkel tisztítják ki a helységek auráját. Lefogadom, hogy a Grinzingiben is
van néhány példány. Van tollad? Valahogy nem találom a pennám, pedig a meccs
elején még a zsebemben volt. Írok Oroszlánnak!
− Írni? Amikor itt a telefon?
Lóránt csak repüljön, én meg odaszólok, hogy küldje azokat az izéket − mondta
Dóra és már hívta is Oroszlánt.
− Halló? Dóra vagyok. Igen, eddig
minden oké, nem, nem volt nagyon szomorú. Kellene valami Falóka vagy mi. Sok,
nagyon sok, szinte tapintani lehet... jaj, az nagyon jó lesz … biztos fog neki
örülni… köszi, viszhall!
− Küld két Falókát neked az
Oroszlán! − fordult Dóra örömmel a kupolákhoz, míg Lóránt lomha
szárnycsapásokkal elrepült az Erzsébet híd felé. − Meg is tarthatod őket, mert
neki van másik kettő.
− Nagyszerű lesz, ha meglesz, de
hiszem, ha látom. Annyi szép ígéretet hallottam én már ehelyt, hogy ugye nem
haragszotok, ha csak akkor adom a betűt, ha itt vannak azok az állatkák.
− Persze, persze − mondta Péter.
Nem akart alkudozni a fancsali kupolákkal.
Egy ideig zavartan álldigáltak,
aztán, mivel látták, hogy a kupoláknak esze ágában sincs beszélgetni velük,
leültek két gerendára.
− Ahhoz képest, hogy a foci egy
unalmas mugli játék, egész jók kiugráltad a zsebedből a tolladat! − nézett
Péterre kaján vigyorral a lány.
− Nem toll volt, hanem penna! −
morgott Péter. Aztán békülékenyebb hangon megjegyezte: − Egyébként tényleg elég
jó volt… de azért szívesen elvinnélek egy kviddics − bajnokira, hogy legyen
fogalmad arról, mi is az a csapatjáték.
Közben visszatért Lóránt, karmai
közt két szőrmókkal. A Falókák úgy néztek ki, mint két kisnövésű, angolkóros
perzsamacska. Amint a bagoly letette őket, szimatolni kezdtek, majd nekiestek a
homálynak és Dóra rögtön megértette, miért is az a nevük, ami. Olyan mohón
falták a rossz gondolatokat, hogy a kupolák, félretéve savanyú tartózkodását,
elégedetten kurjantott:
− Nagyszerű! Hihetetlen! Már mondom
is a betűt: S. S, mint siessetek! Vészesen fogy az idő!
− Mi legyen a következő?
− Menjünk a Bazilikába!
− Hippelehopp, ott legyek ahol
akarok, legyek a bazilikai kupoláknál!
A Szent István Bazilika
kupolákjának életét a sárkányölő szent, György lovag keserítette meg. Miután
Dóra és Péter megérkezett, a kupolák rögvest a tárgyra tért.
− A bazilika területén található
egy kép, melyből, ismeretlen okok miatt folyton engedély nélkül eltávozik a
nevezett személy. Általában a többi képben bukkan fel, ahol a képek szereplőit
elmélyülésükben és áhítatukban hőstetteinek emlegetésével zavarja, pihenésüket
– és az enyémet is − megakadályozza. A nevezett személy a Bazilika nyitva
tartását mindig helyén tölti, a lebukás elkerülése végett. Az önök feladata
tehát, hogy próbálják helyhez kötni a csavargó szentet. Kérdés?
− Ön, izé, katona? –kérdezte
meglepetten Péter.
− Nem kérem, én rendőrtiszt
vagyok, azaz voltam. Egy veszélyes bűnöző üldözése közben lettem kupolákká.
Megjegyzem, az akció annyiban sikeres volt, hogy az elkövető is kupolákká lett,
így az ügyet részemről lezártnak tekintem. Kérdés?
A gyerekeknek egyelőre nem volt
több kérdésük. Péter magyarázott Dórának:
− Valószínűleg egy
mágusfestményről van szó. A mágusfestményekről elkóborolnak a szereplők, de
tudok olyan varázslatot, ami maradásra kényszeríti őket. Csak vissza kéne
csalogatni valahogy…
Dóra a Rendőrkupolákhoz fordult:
− Mit gondol, hol lehet most? És
mivel lehetne visszacsalni?
− Jelenleg Szent Margit keretében
tartózkodik, és fogalmam sincs, mivel lehetne visszahívni onnan. Kedvenc
időtöltése ugyanis saját hősiességének felemlegetése kellemes fiatal hölgyek
előtt.
− Csakugyan? Akkor van egy
ötletem − mondta Dóra, és sutyorogva magyarázott valamit Péternek.
− Megmutatná nekünk a keretet? −
Kérte Péter a kupolákot. Az szívélyesen levezette őket a templomba, és az egyik
mellékhajóban megmutatta a keretet, melyben egy lefejezett sárkány és egy lovag
hűlt helye volt látható. Péter a varázspálcáját kézbe véve elbújt egy oszlop
mögött, Dóra pedig sikítozni kezdett:
− Segítség! Segítség!! Feléledt!
Rám vicsorog azzal a fertelmes szájával! Lovag! Szent György lovag!
− Mi az? Mi történt? Kit kell
megmenteni?
− Én vagyok az, Árpádházi Szent
Erzsébet, a szomszéd képről. Feléledt a sárkány! Mindjárt elszökik a képről!
− Megyek, Felséges Asszony! −
kiáltott a lovag, és abban a pillanatban már a keretben is volt. Meglátta a
levágott fejű dögöt, és nem értette a dolgot. Meglehetősen bamba arccal bámult
Szent Erzsébet képe felé. Péter ezt a pillanatot használta ki:
− Technoch − o’ rapido! −
hangzott az ottmarasztalóátok, és a lovag már csak a szemeit tudta
felháborodottan forgatni.
− G! G, mint gratulálok!
Tökéletes terv, pontos kivitelezés! És micsoda jó céllövő a fiatalember! Ha
megunná a varázslószakmát, csak szóljon! Van némi ismeretségem belügyi vonalon!
− kacsintott volna Péterre a Rendőrkupolák, ha nem lett volna a szemén a
pókhálófátyol – Nos, siessenek, hisz egy óra múlt már, és még négy feladat
hátra van.
Péter és Dóra hálálkodott egy
sort a kupoláknak, amit az röviden elhárított.
− Ugyan, mindannyian azt
szeretnénk, ha a kisgyerek hazakerülne. Végeztünk. Lelépni!
− Most hova?
− A böhöm nagy állat csak az
elefánt lehet. És az elefántháznak is van kupolája − mondta Dóra.
− És ezek szerint kupolákja is!
Meglepetésükre az elefántház
kupolákját az elefántház melletti padon találták.
− Öhmmm. Jó estét! − köszöntötték
zavartan. Aztán Dóra kifakadt:
− Hogy képzeli, hogy itt ül a
padon? És ha meglátja valaki? Nem fél, hogy…
− Nyugalom, kislány, lassan a
testtel! − felelt kedvesen a kupolák. − Negyven éve lakom itt, az állatkertben.
Minden éjjel kijövök a szabadba, mert képtelen vagyok elviselni a bezártságot.
Az éjjeliőr szokásait jól ismerem, és egyébként is a szememen van a háló.
− Tényleg, látnak valamit ettől a
hálótól? − kérdezte Péter.
− Látunk annyit, amennyi kell −
felelte melankolikusan a kupolák. – No, de lássuk a feladatot. Itt van ez a boldogtalan
elefánt. Mióta megtudta, hogy a háza teteje Zsolnay − porcelánnal van fedve,
azóta Pécsre akar menni, a Zsolnay Múzeumba. Minden éjjel sóhajtozik nekem...
többek között ezért is ülök itt. Próbáltatok már egy sóhajtozó elefánt mellett
aludni? El kell vinnetek őt Pécsre, meg visszahozni. Lehetőleg persze úgy, hogy
a rács meg a múzeum épségben maradjon.
− Nem nagy szám − mondta Péter.
Bement az elefánthoz, mondott neki néhány szót, majd elővette a botját és
egészen kicsivé varázsolta. Az elefánt kimászott a rácsok között, és beugrott
Péter zsebébe. Aztán a két gyerek egyszerre kiáltotta:
− Hippelehopp, ott legyek ahol
akarok, a pécsi Zsolnay Múzeumban!
A múzeumban Péter elővette az
elefántot, és óvatosan a padlóra tette.
Egy órát kapsz, hogy körülnézz –
mondta neki. − Várj, kicsit nagyobbra varázsollak, hogy felérd a tárlókat.
A körülbelül egyméteres elefánt
boldogan nézelődött a múzeumban, Péter és Dóra pedig − kultúra ide vagy oda −
leültek a földre, egymásnak vetették a hátukat és pihentek.
Már majdnem eltelt az egy óra,
amikor iszonyatos csörömpölés hallatszott, aztán szirénavijjogás. Rémülten
futottak a csörömpölés irányába. Az elefánt kétségbeesetten állt egy apróra
tört padlóváza és egy felborított tárló között. Egyik lábáról a másikra állt,
az egész állat egy agyra nőtt bocsánatkérés volt.
− Most mi lesz? – kérdezte Dóra.
− Mindjárt visszacsinálom! Csak
előbb, pajtás, téged teszlek ártalmatlanná. – mondta Péter az elefántnak, és
újra tízcentissé varázsolta, aztán a romokra szegezte a varázspálcát, és:
− Inversito!
A cserepek kavarogtak egy
darabig, aztán újra összeálltak. Péter büszkén nézett Dórára, és azt akarta
mondani, hogy „na, mit szólsz”, de ehelyett azt mondta:
− Bújjunk el, itt a rendőrség!
Egy pillanat alatt egy földi érő
függöny mögött voltak.
− Húzzuk el a csíkot! – suttogta
Péter.
− Nem lehet! − mondta Dóra − Az
elefántot is bevarázsoltad a tárlóba!
Az elkövetkező két és fél órát
Péter és Dóra egy földig érő függöny mögött töltötték, és hallgatták, hogy a
nyomozók a riasztás okát és annak nyomait keresik. Egyszer egy rendőrkutya
megszaglászta őket, de mire a gazdáját riasztotta volna, Péter ráküldött egy
felejtésátkot. Az elefánt pedig próbált úgy viselkedni a Tárlóban, mintha
teljesen porcelánból lenne.
Két és fél óra múltán a rendőrök
és a teremőr megegyeztek abban, hogy biztosan a riasztó hibásodott meg és
elhagyták a múzeumot. A gyerekek kimásztak a függöny mögül, Péter kivarázsolta
az elefántot a tárlóból, és már hangzott is a „hippelehopp”.
Mire visszaértek az Állatkertbe,
már derengett az ég alja.
− Csak nem történt valami baj?
–kérdezte a kupolák.
− Csak baj történt! –felelt Dóra.
− Megmondaná a betűt? Rohannunk kéne. Majd az elefánt elmeséli, mi történt.
− Tőlem egy „A” − t kaptok.
Minden jót, sok sikert!
Harry Péter és Dóra megfogták
egymás kezét, és indultak tovább.
A Planetárium kupolákja a
folyosón türelmetlenül várta őket.
− Végre, végre itt vagytok! Egy
percig sem bírom tovább! Még egy kupolákhoz is méltatlan a helyzet, amibe
miattuk kerültem! Kénytelen voltam a kupolából átköltözni a takarítószer rakár
eldugott sarkába! Menjetek, és mondjátok meg nekik, hogy azonnal hagyják abba.
− Mit? Kik? − kérdezték a
gyerekek, mikor végre szóhoz jutottak.
− A veszekedést, ordibálást,
acsarkodást, amit Castor és Pollux, azaz az Ikrek művelnek. Amikor ugyanis az
emberek kiteszik a lábukat a Planetáriumból, megelevenedik az összes csillagkép.
Beszélgettünk, elmélkedtünk éjhosszat. Aztán egyszer az ikrek valami semmiségen
összekaptak, és azóta tőlük hangos éjjelenként az épület. Amennyire szerették
egymást előtte, annyira utálják most. Senki sem tudja csillapítani őket. Még én
jártam a legjobban a raktárral; a többiek nem tudnak elmozdulni a helyükről,
kénytelenek éjszámra őket hallgatni. Figyeljetek csak!
Tényleg, ahogy a kupolák
elhallgatott, a nagyteremből gúnyos hangot hallottak.
− …még hogy Tündareosz..? Jól
tudod, hogy ki volt az én apám!
Dóra mélységesen felháborodott.
Ő, aki nem mindig volt mintatestvér, illetve mintaféltestvér, soha nem
csúfolódott Fecóval azon, hogy az ő apja csak egy atomfizikus. A legjobb fej
atomfizikus, aki csak létezik, de mégsem berepülő pilóta, mint Apa volt!
Berontott a terembe, felpattant a programozóasztalra, és – ami önmagában sem
volt kis teljesítmény – túlkiabálta az ikreket:
− Mi az, hogy az én apám ez meg
az én apám az? Nektek még sose mondta senki, hogy a származás nem érdem, hanem
állapot? Mit gondoltok, büszke most rátok bármelyiktek apja? Az anyukátokról ne
is beszéljünk! Szegény Léda! A szíve szakadna, ha hallaná, mit művelnek a fiai.
A görög hősök, példái az önfeláldozásnak és a testvéri szeretetnek, mondhatom!
Megérdemelnétek, hogy, hogy… örökre elválasszanak titeket!
A két hős leesett állal nézte a
hozzájuk képest pöttöm lányt. Sem életükben, sem azóta, soha nem mert velük
senki így beszélni.
− Háát, izé, lehet, hogy tényleg
nem szép, amit művelünk. − mondta Castor. − Én részemről hajlandó lennék
abbahagyni, ha Pollux bocsánatot kérne azért a… Azért a sértésért.
− Miféle sértésért? − kérdezte
Dóra
− Háát, arra már nem emlékszem.
− Bravó. Ordibáltok,
megkeserítitek a lakótársaitok mindenéjeit, és már azt sem tudjátok, miért!
− Én sem emlékszem már, mit
mondtam, de tudom, hogy csak viccnek szántam. De asszem nem volt jó vicc.
Szóval bocs.
A testvérek megkönnyebbülten
nyújtottak kezet egymásnak. Valószínűleg nekik is elegük volt már magukból, de
a fene nagy hősi büszkeségük nem engedte, hogy békejobbot nyújtsanak. Az összes
csillagkép és a kupolák örömujjongott ezerrel, Péter meg odafordult Dórához:
− Ki se néztem belőled, hogy
ilyen mérges is tudsz lenni.
− Az apaszidásra allergiás
vagyok. Tudod, az én apám vadászpilóta volt, ötéves voltam, amikor… amikor a
baleset történt. Anya férje, a Gábor jó fej meg minden, majdnem olyan, mintha a
saját apám lenne. De tudod, hogy mondják a reklámban is: ami majdnem az, az nem
az.
Dórán látszott, hogy nem sok kéne
hozzá, hogy elsírja magát. Péter tudta, hogy ilyenkor az a legjobb, ha nem
vigasztalják az embert. Bátortalanul megsimogatta a lány haját.
− Gyere, kérjük el a betűt a
kupoláktól!
A kupolák az általános örömünnep
közepette majd megfeledkezett a gyerekekről. Hálálkodott egy sort Dórának, sok
sikert kívánt ő is, és egy K betűt adott nekik, majd ismét csatlakozott a
vigadalomhoz.
− És most? − kérdezte Péter.
–Bele kell húznunk, mindjárt fél hat. Milyen feladatok vannak még?
− Hát van a csillagvizsgáló, meg
az a macska…
− Macska valami dobozban… kinek a
dobozában?
− Heisenbergnek.
− Az meg ki?
− Atomfizikus. Volt egy
gondolatkísérlete, ami magáról a kísérletezésről szólt. Azaz arról, hogy ha
kísérletezünk, már befolyásoljuk valahogy a valóságot…
− Honnan tudsz te ilyeneket? −
ámult Péter
− Á, nem nagy szám… tudod, a
Gábor atomfizikát tanít a Műegyetemen. Hogy én mekkora ökör vagyok! Eddig
fogalmam se volt, hol keressük Heisenberg macskáját. Most jut csak eszembe,
hogy az egyetemen van egy atomreaktor, és annak is van kupolája. Hol máshol
lehetne, mint ott?
− Akkor? Mehetünk?
Az egyetemi atomlabor ismerős
terep volt Dórának. Sokszor járt már itt, a nevelőapja munkahelyén.
− Nem hittem volna, hogy itt is
vannak kupolákok. − súgta Péternek.
− Vannak bizony, vagyunk mi már
mindenfelé! − bújt elő a kupolák. –Rengeteg olyan helyen is előfordulunk, ahol
a kupola nem nyújt igazi védettséget. Hagyománytiszteletből ragaszkodunk a kupolákhoz,
azt hiszem. De térjünk a tárgyra!
A kupolák nem véletlenül volt a
reaktor kupolákja. Érthetően és sugárzó lelkesedéssel magyarázta el Heisenberg
gondolatkísérletét a macskával.
− Mindaddig nem tudjuk, hogy
szegény állat él − e, holt − e, míg ki nem nyitottuk a dobozt. Nos, a múlt
héten Schönhertz − kupa volt a villanykaros kollégiumban. Tudjátok, ez három
nap, amíg a meglett egyetemisták úgy viselkedhetnek, mint az óvodások.
Mindenféle feladatot kapnak, most pedig az volt az egyik elmés feladat, hogy
valósítsák meg a kísérletet a gyakorlatban. Az egyik csapatnak ez sajnos túl
jól sikerült. Tessék, nézzétek − mutatott a kupolák egy papundekli dobozra,
amire fura szerkentyűk voltak erősítve. − És most jön a ti feladatotok:
szedjétek ki a macskát, nemhogy élve, de úgy hogy ne is kockáztassátok az
életét! Nem bátorításképpen mondom, de egy hete ezen agyal az egész tanári kar…
− De hát ez lehetetlen! Éppen az
a lényege az egésznek! Nem ér lehetetlen feladatot adni! Méghogy jóságos
kupolák! Direkt olyan feladatot ad, ami lehetetlen! − méltatlankodott Dóra
− Ne sértegess. A kupolákok
igenis jók, minden teremtményt szeretnek. Az általános szeretet nem tesz
különbséget macska és gyerek között − szabadkozott a kupolák.
Dóra morgott valamit az egyetemes
szeretetről. Aztán inkább gondolkodni kezdett:
− Amikor a macskát bezárják,
biztos, hogy él. Azt, hogy adott időn belül a sugárzó anyag bocsát − e ki
részecskét, tehát a macska megdöglik − e, csak akkor tudjuk meg, ha kinyitjuk a
dobozt. A sugárzó anyag csak akkor biztos, hogy nem bocsát ki részecskét, ha az
adott időintervallum nulla...
Péter közbevágott:
− Tudok egy varázslatot, ami a
tér bizonyos részében megállítja az időt. Ha megállítanánk a dobozban az időt,
amikor a macskát bezárják, biztosan nem szabadulna el egy részecske sem a
kísérlet folyamán. Csak sajnos…
− Csak sajnos? − Dóra ismét
kezdte elveszteni a már−már megtalált reményt.
− Sajnos ahhoz vissza kéne menni
az időben. És én azt, hát, még nem tanultam.
− És ha megkérnétek valakit? −
kérdezte a kupolák.
− Az szabályos? − kérdeztek
vissza.
− Hát... nem kifejezetten… de nem
akarom, hogy gonosznak tartsatok − nézett a kupolák enyhe bűntudattal Dórára.
Dóra már tárcsázta is Oroszlán
számát, aki alig tíz perc múlva már meg is érkezett. Miután elmondták a
tervüket, Oroszlán elővett egy üvegcsét, a tartalmát egy kortyra felhajtotta,
és szó szerint atomjaira oszlott.
A következő óra feszült
várakozással telt. Péter és Dóra a fáradtságtól és az izgalomtól még arra is
képtelen volt, hogy beszélgessen. Péter elkezdett a reaktorhoz tartozó
irodákban kódorogni. Egyszer csak izgatottan hívta Dórát.
–Nézd, mit találtam!
Egy asztalon egy kisfiú és Dóra
fényképe állt.
− Jé! Ez a Gábor asztala! Nem is
tudtam, hogy az én képem is kint van. Úgy látszik, amikor tudja, hogy jövök,
elteszi. De vajon miért?
− Biztos nem akarja, hogy
képmutatónak tartsd − vélekedett Péter.
− Gyerekek! Visszatért a
varázsló! − hívta őket a Dóra kiborulása óta feltűnően segítőkész kupolák.
− Minden rendben − mondta az
Oroszlán – Persze nem volt könnyű hozzáférni, de végül is sikerült. Kivehetitek
a macskát!
Péter kinyitotta a dobozt, és a
macska, aki kiváló egészségnek örvendett, lelkesen ugrott az Oroszlán karjaiba.
− Ha nem baj, elviszem magammal.
Úgyis sok az egér a pincében, Lóránt nem bír velük. Apropó, hol van Lóránt?
− Hű, őt aztán jól elhagytuk!
− Az Állatkertben még megvolt.
− Az Állatkertben? Biztos
ottmaradt a baglyoknál. Kitűnő madár a Lóránt, csak sajnos olyan pletykás, mint
egy vénasszony. De most már siessetek. Alig másfél órátok maradt az utolsó
feladatra.
− És a betű? − kérdezte Dóra a
kupolákot.
− C. C, mint cica.
Péter és Dóra megfogták egymás
kezét, és már mondták is a varázsigét:
− Hippelehopp, ott legyek, ahol
akarok, az Uránia Csillagvizsgáló kupolákjánál!
− Ez lesz a szerelmes kupolák.
–mondta Péter – Kíváncsi vagyok, mi lesz a kívánsága. Talán azt akarja, hogy
hozunk össze egy randevút neki a csillagképpel!
− Végül is a Planetáriumban
protekciónk van − nevetett Dóra – Nemrég pedig mintha azt hallottam volna, hogy
a kupolákok szeretete megkülönböztetés nélkül áramlik szerteszét!
− Ha viccelődtök, szóba se álljunk
akár − hallatszott egy sértődött hang.
Dórának most tűnt csak fel, hogy
eddig az összes kupolák férfiféle volt. Ez viszont kimondottan asszonyforma.
Péter nyomban illedelmesen bocsánatot kért, a kupolák pedig kiengesztelődve
folytatta:
− Nem én vagyok szerelmes, hanem
Gál úr, az egyik csillagász. Minden nap kora hajnalig itt ül a számítógép
előtt, és valami fórumon vagy min beszélget meg levelezik ezzel a lánnyal. Még
a rendes nevét se tudja, csak a számítógépeset: cassiopeia. Csillagász létére nem
csoda, hogy belehabarodott. Múlt héten már telefonon is beszéltek. És az a lány
ma délre idejön, megnézni a csillagvizsgálót meg Tamáska, akarom mondani Gál úr
munkahelyét, de ez a szegény fiú annyira nem ért a nőkhöz, még annyi esze se
volt, hogy egy kicsit kipofozza az irodát… Én szívesen rendbe raknám, de
tudjátok, nálunk kupolákoknál nem megy az olyan könnyen. Na, ragadjatok seprűt −
lapátot, aztán uccu!
Dóra már indult volna a
partvisért, ám Péter megállította:
− Idefigyuzz!
A varázspálcával nagy köröket írt
le:
− Higénicus! Csilivillusz!
Fleuvericus!
− Ez igen! − tapsolt elismerően a
kupolák. Az iroda és az egész csillagvizsgáló ragyogott, Tamáska, azaz Gál úr
asztalán pedig egy hatalmas csokor rózsa illatozott, átadásra készen.
− Az utolsó betűtök egy „A”.
Induljatok vissza a főkupolákhoz! Siessetek, mindjárt fél kilenc, és még a
varázsszót is össze kell állítanotok!
A rendőr és a szőke nő
Két perccel később már a Várban, a főkupoláknál voltak. A
vén kupolák szemmel láthatólag örült a viszontlátásnak.
− Pont időben érkeztetek! És
mindenki meg volt veletek elégedve. Nos, lássuk, milyen betűket kaptatok?
Dóra elővette a papírt, amire a
betűket jegyezte.
− Á, S, G, A, K, C, A.
− Nosza, alkossatok belőle
értelmes szót!
Nézték, nézték a betűket majd
egyszerre kiáltottak:
− Ágacska! – mondta Péter
− Kacagás! – mondta Dóra
− Szívem szerint inkább Dóra
szavát javasolnám: mondta a főkupolák – Hozzátok ide azt az üveget! Úgy,
tekerjétek le a tetejét, igen, és suttogjátok bele a varázsszót!
Áhítatosan suttogták az üvegbe,
hogy “kacagás”, aztán, a kupolák utasításait követve visszacsavarták a tetejét.
és jól összerázták.
− Készen is volnánk. Indulhattok
a kisfiúhoz! Minden jót! Adjátok át üdvözletemet Oroszlán barátomnak!
Dóra hálálkodott egy sort a
főkupoláknak, nagy örömében még egy puszit is nyomott oda, ahol az arcát
sejtette.
− Hippelehopp, ott legyek, ahol
akarok, legyek rögtön a Kisfecónál!
A Hétezermérföldes csizma már
repítette is őket. De az utazásnak fél másodpercen belül vége szakadt. Péterék
hatalmasat bucskázva értek földet a Tabán füvén.
− Jól vagy, nem ütötted meg
magad? − kérdezte Péter.
− Semmi bajom –tápászkodott fel
Dóra. − Mi a fene történhetett?
− Fogalmam sincs. Gyere,
próbáljuk meg újra.
Megint elmondták a varázsigét, de
semmi nem történt. Álltak az ormótlan csizmákban, meg se moccantak. Dóra már
tárcsázott is
− Szia, én vagyok, Dóra. Valami
gáz van a csizmákkal, nem mozdulnak. …Mi, lemerültek? …aha... jó... bevisszük
őket a borozóba.
− Azt mondta, hogy lemerült
bennük a delejakkumulátor. Szálljunk fel a buszra, és vigyük vissza a
Grinzngibe.
Lesétáltak a 78−as megállójához,
és várták a buszt. Közben Dóra azon gondolkodott, vajon valóság−e az egész,
vagy álmodik (eddig nemigen ért rá gondolkodni ezen), Péter pedig azon, milyen
kifogásokkal áll majd elő hétfőn a suliban, mikor a házi feladatait kérik a
tanárok.
Mikor beértek a borozóba, az
Oroszlán két nagy bögre habos kávét tolt eléjük. Alaposan megdicsérte őket,
Dóra pedig vagy harmincszor elmondta, hogy „nagyon, nagyon köszönöm”.
Visszaadták a Hétezermérföldeseket, és megsimogatták Lórántot, aki időközben
hazatért a rokonságtól. Búcsúzóul az Oroszlán megígértette velük, hogy máskor
is eljönnek. Aztán a szép délelőtti napsütésben kisétáltak a Ferenciek terére.
Felnéztek a Klotild − palota kupoláira, és sokatmondóan összemosolyogtak. Aztán
jött a 7−es busz, felszálltak és gondolataikba merülve rázkolódtak a Blaha
Lujza tér felé. Már a leszálláshoz készülődtek, amikor egy mogorva hang
hallatszott a hátuk mögül:
− Jegyeket, bérleteket
szíveskedjenek ellenőrzésre átadni.
Péterben meghűlt a vér. Naná,
hogy nem lyukasztott
− Mi már úgyis leszállnánk! −
próbálkozott
− Ne higgyétek, hogy ezzel
megússzátok! − mosolygott vészjóslóan az ellenőr − Tudjátok mit! Leszállunk
együtt, aztán majd… megbeszéljük.
Ahogy a busz ajtaja kinyílt Péter
oldalba lökte Dórát:
− Sipirc!
És már ugrottak is, egyenest egy
háromajtós − szekrénnyi rendőr karjaiba.
− Hová, hová íly sietve? −
kérdezte a rendőr valahonnan a magasból. Péterék szerencsétlenségére az ellenőr
válaszolt helyettük:
− Meg akartak lépni a büntetés
elől!
− Csakugyan? No, hát a legjobb
helyre szaladtatok! Mutassátok az igazolványotokat!
− Sajnos éppen otthonfelejtettük…
− magyarázkodott Péter
− És pénz sincs sajnos nálunk −
mondta Dóra, − de bediktáljuk az adatainkat, és anyuék majd befizetik a
csekket.
− Ezzel az ócska trükkel engem
nem húztok a csőbe! − mordult rá az ellenőr. – Kétezer − hatszáz forint a
helyszíni birság, vagy mentek a biztos úrral az őrszobára.
− Talán van nálam annyi… − mondta
Péter, és a zsebe felé nyúlt. Tudta, hogy csak egy ezres van a tárcájában,
igazából a varázspálcát akarta elővenni. De a rendőr résen volt, és mielőtt
Péter annyit mondhatott volna, ”kukk”, már a kezében is volt a pálca.
− Erőszakot alkalmaznánk hatósági
közeg ellen? – vigyorgott csúfondárosan − ezzel a botocskával akár fel is
nyársalhatnál!
„És még mennyi mindent
csinálhatnék, lenne csak a kezemben” gondolta a fiú keserűen.
− Na, mi van még a zsebeitekben,
lássuk. Lássuk… nini, egy üveg pálinka… nem túlzás ez egy kicsit? Hány évesek
vagytok, tizenöt? Na, majd az őrszobán szépen elbeszélgetünk a szüleitekkel.
Dóra már éppen azon volt, hogy
bármennyire is reménytelen nekiesik a rendőrnek, megpróbálja elvenni az üveget
és elszaladni, amikor egy csengő hang szólalt meg a hátuk mögött
− Péterkém! Megtaláltad a
mutatópálcámat! Jaj de ügyes vagy, köszönöm, szabad, Biztos, Úr? Köszönöm, a
kedvenc mutatópálcám, tudja! Kárpáti Hajnalka vagyok, a gyerekek
földrajztanárnője − csicsergett a grinzingibeli szőke nő megállíthatatlanul,
közben kivette a meglepett rendőr kezéből a varázspálcát.
− Tudják, a Margitszigeten
voltunk tanulmányi kiránduláson, én meg elhagytam valahol a mutatópálcámat.
Olyan feledékeny vagyok időnként, hiába, öregszem ugye. – fordult az ellenőrhöz
Az ellenőr úgy bámulta a nőt,
mint aki most lát effélét először életében, bár, meg kell hagyni ilyen nőt még
Pesten is ritkán látni.
− Magácska, öreg? − hebegte. –
Ugyan, hova is gondol… mindannyian elfelejtünk időnként ezt − azt, nem olyan
nagy tragédia.
Ő maga például elfelejtett
pislogni, olyan figyelmesen nézte a szőke nő dekoltázsát.
− Hát ti meg valami rossz fát
tettetek a tűzre? − kérdezte a nő a gyerekeket
− Elfelejtettünk lyukasztani −
vigyorgott kajánul Péter.
− Ó, hát az, ahogy az ellenőr úr
is bölcsen megjegyezte, nem olyan nagy tragédia, ugye, drága ellenőr úr −
rebegtette bájosan a pilláit a nő.
Az ellenőr zavartan motyogott
valamit, és amire a nő felajánlotta, hogy kifizeti a büntetést, már szó sem
volt büntetésről. A nő pedig tovább csacsogott:
− Olyan szívesen beszélgetnék még
az urakkal, hisz olyan ritkán találni ilyen kedves, intelligens embereket, de
sietnünk kell az iskolába, úgy kértem el őket a testnevelő kollégától,
viszontlátásra, Biztos Úr, viszontlátásra, Kalauz Úr, gyertek, gyerekek!
− Tanárnő, a víz! − kezdett magához
térni Dóra is.
− Ideadná a vízmintánkat? − kapta
ki a „tanárnő” a rendőr kezéből a pálinkásüveget. − Vegyelemezni visszük,
margitszigeti termálvíz, de most már tényleg mennünk kell, minden jót!
A szőke nő kézen fogta a
gyerekeket, és leviharzott velük az aluljáróba. Már Dóráék kapualjában jártak a
túloldalon, mikor a rendőr megszólalt:
− Álljunk csak meg! Hiszen ma
nincs is tanítás!
A varázsvíz
Legnagyobb meglepetésükre a kupolák a vasajtóban várta őket.
− Csakhogy itt vagytok! Hozzátok
gyorsan a varázsvizet, már alig van benne ember!
elrohantak a kupolába. Kisfecó
egy gerendán ült, maga elé meredt. A szeme pókhálóval takarva.
− Már muszáj voltam ráadni…
Hajtotta le fejét a kupolák.
Dóra a gyerek kezébe nyomta az
üveget:
− Idd meg, gyorsan, öcsi!!
Kisfecó a szájához emelte az
üveget, de kezeiben már nem volt elég erő ahhoz, hogy megtartsa. Elejtette, a
pálinkásüveg összetört a betonon, és a varázsvíz szanaszét folyt. Péter
dermedten állt, Dóra sikítozni kezdett:
− Nem, ez nem lehet, oda van
minden, mi lesz veled öcsi, mit mondok anyuéknak, Péter, Péter, varázsold
vissza, Jaj, mi lesz a tesómmal! –és kétségbeesetten ölelgette az öccsét.
− Az üveget össze tudom
forrasztani, de olyan varázslatot, amivel a vizet összeszedhetném, nem tudok.
–mondta a fiú csendesen. Dóra összeroskadt és zokogott. A szőke nőnek ekkor
eszébe jutott valami. Megrázta Dóra vállát és a szemébe nézett:
− Ugye ez egy teljesen normális
pálinkásüveg volt? − kérdezte
A lány bólintott.
− És teljesen normális víz volt
benne?
Újabb bólintás.
− Akkor most szépen lemész a
konyhátokba, és hozol egy pohár teljesen normális vizet.
Dóra, mint egy alvajáró indult
lefelé a vaslépcsőn. Félúton járhatott, mikor leesett neki a tantusz.
− Tényleg! A varázsszó a lényeg! −
és rohant lefele.
− Zseniális tetszik lenni! −
mondta Péter.
− Zseniális vagyok, vénasszony
nem lesz szíves tegezni, vagy nyakon váglak, édes fiam – kacsintott a szőke nő.
– Hajnalka vagyok. Tényleg.
Közben Dóra visszaért a vízzel.
Péterrel a pohár fölé hajoltak, és belesuttogták: ”KACAGÁS”. Aztán Hajnalka
elkérte tőlük a vizet, a már pehelykönnyű Kisfecót az ölébe vette, és
megitatta, ahogy a nagyon beteg kisgyerekeket szokás. Aztán felhajtotta a pókhálófátylat,
és halkan szólongatni kezdte a gyereket. Kisfecó kinyitotta a szemét, és Dóra
megnyugodva látta, hogy az éppolyan szép barna amilyen volt.
− Aludnia kéne − mondta Hajnalka.
− Menjünk, fektessük le aztán igyunk egy teát a nagy ijedtségre.
Elindultak lefelé. Dóra
visszanézett a kupolákra, aki így szólt:
− Azt hiszem, el kéne költöznöm… −
és szomorúan integetett.
− Köszönöm − mondta Dóra és
behúzta maga után az ajtót. Aztán újra kinyitotta.
− Kupolák, hé, kupolák! Nincs
kedved inni egy teát velünk? Illetve ott lenni, ahogy teázunk?
Az északi szárny
Néhány órai alvás után Kisfecó újra birtokában volt régi
energiájának és rosszaságának. Folyamatosan Hajnalka nyakán lógott, és alig
hagyta a nagyokat szóhoz jutni. Rövid kupoláksága már nem volt neki több mint
egy rossz álom.
A kupolák meglepően jó
társaságnak bizonyult. Kiderült róla, hogy villanyszerelő volt régen, és egyike
a legrégebbi kupolákoknak. Rengeteget tudott a város történetéről, és igen
élvezetesen adta elő a régi dolgokat. Dórával megegyeztek, hogy időnként
meglátogatják egymást.
Három óra felé Péter rémülten
ugrott talpra.
− Magasságos Kupolák! Egy óra
múlva Pestfortban kell lennem!
− Elkísérünk − ajánlotta Dóra.
A társaság szedelőzködni kezdett.
A kupolák visszatért a kupolába, Hajnalka pedig a Grinzingibe tartott, hogy
beszámoljon a fejleményekről az Oroszlánnak.
− Kérdezhetek tőled valamit? –
állította meg a szőke nőt búcsúzóul Péter. − Honnan tudtad, hogy az új
varázsvíz hatni fog?
− Nem tudtam. Csak azt tudtam,
hogy nem holmi folyadék, hanem a cselekvő szeretet gyógyíthatja meg a Fecót.
Annak pedig a varázsszó is csak a jelképe volt…
Dóra és Péter Kisfecóval
kibuszoztak a reptérre. Útközben nagyokat hallgattak, az sem jutott el a tudatukig,
mit karattyol a kisfiú. A szabadtéri repülőmúzeumnál szálltak le. Bementek a
skanzenbe, ahol Kisfecó diadalmasan megostromolt és elfoglalt egy repülőkitoló −
autót.
− Hol van itt az iskolátok?
–kérdezte Dóra.
− Hát, megmutatni nem tudom…
olyan ez is, mint a Miénkitta Tér. Ha a Tu−154−es északra néző szárnyán
belelépsz a levegőbe és kimondod a jelszót, a sulihoz vezető sétaúton találod
magad. De ez csak a bejárat, a kijárat a reptéren belül van. Hát, mennem kell.
Elkísértek?
− Aha.
Felmásztak a Tu−154−esre, Péter
az utastérben megnyomott egy, a többihez képest feltűnően fényes stewardesshívó
gombot, és egy hang azt mondta.
− Jelszó: Török tisztviselőre
utazó köztisztviselő, B;V.
− Jaj, már megint pacsicsacsi!
− Bégre hajtó végrehajtó – vágta rá
Dóra. Vigyorogva összeölelkeztek.
− Akkor viszlát jövő héten, az
Oroszlánnál! − búcsúzott Péter, és kikászálódott a szárnyra.
− Viszlát! − mondta Dóra, lement
a szárny alá és figyelte, ahogy barátja belelép a semmibe és eltűnik.
− Dócaaa, gyele, nézzük meg a
helikoffelt is! − rángatta a dzsekijét Fecó.
− Megyek már! –indult a lány,
aztán megtorpant és fülelt. Egy rikácsoló női hangot hallott.
− ...és nehogy azt higgye, Harry
Péter, hogy az iskolavezetés elnézi, hogy a mugli barátnőjével kísérteti ki
magát az Északi Szárnyra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése