2013. augusztus 12., hétfő

Simon Réka Zsuzsanna: Zengazég Benő és az iskola


                                              

                                                          
Astrid Lindgren
Astrid Lindgren


Simon Réka Zsuzsanna

Zengazég Benő kilencéves múlt, és egy fehérre meszelt házban lakott az apukájával. Az apukáját kilenc éve alatt nem sokszor látta, mert az apukája, Zengazég Tóbiás, volt a világ második, néha pedig a világ első számú detektívje. Gonosz bűnözők után futkosott reggel, délben, este. Csak éjszaka járt haza aludni. Az anyukáját még annyiszor sem látta, mint az apukáját, mert az anyukája, Zengazég Ambrózia, világhírű cirkuszi mutatványos volt. Egy kék elefánt hátán járta a világot. Egyszer még képeslapot is küldött valahonnan a világvégéről.
Benő így legtöbbször egyedül volt otthon, de ezt a legkevésbé bánta, mert így éppen akkor tarthatott magának szülinapi zsúrt, amikor éppen akart. S hogy mikor akart? Ha esett, ha fújt, minden szombaton.
Benő legalább annyira szerette az iskolát, mint amennyire utálta a büntetéseket. Ha pedig iskolába ment, akkor a büntetéseket sem tudta megúszni. Ha óra közben sokat kotyogott, a mindent eltakaró barna cserépkályha mögötti sarokba kellett beállnia. Ha a mellette ülő kislányt csipkedéssel szerette volna szóra bírni, a legutolsó padban kellett végigkuksolnia a napot. Ha a szünetben ismételten a tanító néni lábára lépett, hiába hajtogatta kedvesen: – Tessék nyugodtan visszalépni! –, a tanító néni elküldte házi feladatot ellenőrizni.
Benőnek sosem fűlt a foga a korán keléshez. Nem is értette, miért nem lehet este iskolába járni. Csengetés előtt valahogy sosem sikerült a nagykapuhoz érkeznie.
Egyik május végi reggelen pontosan 15 percet késett.
– Elkéstünk, már megint elkéstünk! – fújtatott az órájára mutogatva a kapus bácsi.
– Ööö, nemnem, öö nem, nem csörgött a vekker! – dadogta Benő.
– No, ha nem csörgött, akkor most tilos bemenned az osztályba! Itt ülsz velem, amíg az első óra letelik. Aztán majd átadlak szépen a tanító néninek.
– De az első óra énekóra, a kedvencem. Tetszik tudni, jót tesz a lelki fejlődésemnek, ha dalolok  – mondta Benő, és arra gondolt, ez a nap is jól kezdődik.
– A fejlődésednek az tenne jót, ha végre benőne a fejed lágya, Zengazég Benő! Vegyél  magadnak egy új csergőórát, mert aki mától kezdve késik, annak annyi. Itt marad velem a kapusszobában!
Benő megkopogtatta a feje tetejét. Nincs benőve a feje lágya? Ezt még soha nem mondta neki senki. És ha lágy a feje, új csergőóra kell hozzá, hogy benőjön? – morfondírozott magában.
Megszólalt a telefon. A kapus bácsi igeneket és nemeket kiabált a kagylóba.
– Nehogy elmozdulj innen, hallod, mindjárt visszajövök! Tilos bármihez is hozzányúlni!
– Jól van, na, nem kell ilyen mérgesnek lenni! Értem én!  – bólogatott Benő miközben a falon zsúfolódó, régi tanárbácsis és tanár nénis képeket bámulta. A kapus bácsi elviharzott, Benő a falhoz lépett. A táskájából kikotort egy vastag filctollat, és a falon függő komor tekintetű fejek mindegyikére  piros vigyort kanyarított.  No, ez így már sokkal jobb, gondolta. Alaposan körbenézett. Borítékkupacok, megsárgult könyvek, szakadt papírdobozok, poros rovargyűjtemények, joghurtos dobozokban palánták, bakelit lemezek tornyosultak mindenhol. Micsoda fejetlenség, mennyi felesleges kacat egy ilyen pici szobában. A kapus bácsi igen elfoglalt ember lehet. Ha segít rendet rakni, akkor talán mégiscsak bemehet énekórára. Hozzá is látott a munkának.
Felbontott borítékok, teleirkált papírfecnik, megsárgult lapok szemétbe. Sárga könyvek polcokról dobozokba. Dobozok asztal alá. Lámpa, asztal, polcok ingujjal letörölve. Hopp, üres vázába virág kellene. Egyik lába a széken, a másik már az asztalon. Egy kattintás, ablak kinyitva. Egy ugrás, és máris a virágoskertben termett. Öt árvácska elég is lesz. Letépte a virágokat, de eszébe jutott, a vázában nincs víz. Meglátta a kerti locsolótömlőt. Tömlő vége bal kézbe, virágok jobb kézbe, egyik lábbal dobbantott, másik lábbal lépett, és már bent is volt a kapusszobában. Az árvácskákat az asztalra tette, a locsolótömlő végét a vázához emelte, egy tekerés és a víz kibuggyant, aztán zúgott, spriccelt, söpört mindent, ami az útjába került. Tekergőzött mint egy táncoló kígyó. Először a bakelit lemezek kaptak vizet, majd a poros rovargyűjtemények, majd a palánták hada pottyant a földre, majd a virágváza. Benő ide- oda ugrált, hogy megfogja a bőszült locsolótömlőt. És akkor nyílt az ajtó. Mintha a tömlő épp erre várt volna, elrugaszkodott, célzott, és egyenesen a kapus bácsi arcába zúdította a vizet.
A kapus bácsi nyelt egy nagyot, kinyújtotta a bal karját és nyakon csípte a locsolótömlőt. Egy csavarás, víz elzárva.
– Ő, izé, bocsánat, ugye mondtam, hogy a lelki fejlődésemnek jót tesz a dalolás. Akkor most inkább bemegyek énekórára – mondta Benő. Felkapta a táskáját és eliszkolt.
A kapus bácsi pár percig nem tudott szóhoz jutni, aztán egyszer csak, mintha valaki azt ordította volna:  –  Hogyaztazengőbongólekvárostintahalát! Már megint Zengazég, Zengazég!
Benő kicsit vizesen, de mosolyogva lépett be az osztályba.

– Elkéstél Benő! – mondta a tanító néni szelíden.
– Tanító néni, a bűnözők elfogása nem kecmec. Aki ilyesmire adja a fejét, az az iskolából elkésik. Tegnap éjjel titkos bevetésen voltam az apukámmal. Húsz ádáz csokirablót fogtunk és csuktunk dutyiba! Mindig azt tetszik mondani, jobb később, mint soha. Hát, tessék, itt vagyok.
A tanító néni Benőhöz lépett. Megsimogatta a fejét és arra kérte, üljön le, mert már elkezdődött a második óra, a rajzóra.
Benő hadilábon állt a képzőművészettel. Úgy vélte, a felnőttek derékba akarják törni a kreativitását. Miért kell mindig papírra rajzolni, amikor a falon és a bútorokon sokkal jobban mutatnak a körző hegyével karcolt firkák.  Szakadt táskájából, amit bevallása szerint anyja vett meg a nagy Houdini hagyatékából, előkotorta az ecseteit, a festéket. A padtárástól vizet is kapott.
– A mai rajzóránk témája a lakásunk. Rajzold le, Benő, az egyik szobátokat. Mi van benne, hogy néz ki – magyarázta a tanító néni.
Benő lapot kért és munkához is látott. Öt perc alatt kész is volt.
– Pszt, na, pszt! – intett a tanító néni felé.
– Ha valamit szeretnél mondani, tudod, mit kell tenned, ugye, Benő?
– Jól van, na, ha ez megnyugtatja a tanító nénit, jelentkezem, csak jöjjön már ide! – nézett a tanító nénire Benő és mindkét karját a magasba emelte.
A tanító néni Benő padjához lépett.
Benő felemelte a lapot.
– Tessék, befejeztem – mondta elégedetten.
– Benő, nem lehetsz még kész, hisz nem rajzoltál a lapra csak egy asztalt.
– És? A lakásban nincs más csak egy asztal.
– Hogyhogy nincs? Nemrég jártam nálatok, és be volt rendezve a lakásotok.
– Azóta mindent eladtunk. A bútorok árából vettük anyukámnak a kék elefántot, amivel a világot járja és a Houdini- táskám sem adták ingyen. A földön alszunk, de az nagyon egészséges. Apa szerint egyenes gerincű leszek a földön alvástól. Tanító néni, nekem most sajnos mennem kell. Halaszthatatlan dolgom akadt, de holnap majd jövök újra. Ne tessék keseregni! Itt ez a joghurtdobozos palánta – nyújtotta a tanító néni felé Benő az ajándékát, és már vágtatott is lefelé a lépcsőkön.
A tanító néni nem haragudott, és nem is kesergett. Sosem haragudott Benőre. És Benő ezt az első iskolai naptól fogva tudta. Ezért is rohant most el csergőórát venni. Mert ideje, hogy benőjön a feje lágya.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése