Connie Snoek – May Szilvia: Mélységes ég

Fent északon, a Jeges-tenger partjától nem messze volt egy kis sziget, azon pedig egy apró halászfalu. A nyár errefelé hűvös volt és rövid, a tél pedig hosszú és csontkocogtatóan hideg. Az égen piszkos, lilás, barnás, sárgás felhőket kergetett a szél, és a nap csak ritkán bukkant elő. Az emberek többnyire a házak menedékében, a meleg kályhák padkáin ülve pucolták esténként a halat, vagy javítgatták a hálót, és történeteket meséltek arról, milyen lehet a távoli világ. Mert ebből a kis halászfaluból jó ideje senki se utazott semerre, sőt ide se jött senki. Még az erre tévedő vándormadarak is itt ragadtak. Várták a kedvező széljárást, de az soha nem jött, csak a viharos északi szél fodrozta a vizet. Rengeteg különféle madár élt itt, talán még több is, mint ahány ember. Ők is halászatból éltek, sőt, ugyanolyan szorgosak voltak, mint a halászok, ha nem szorgosabbak, a fészkeiket, sőt az utcákat is minden reggel megtisztogatták a portól, lehullott pikkelyektől, gondozták a mohos pázsitot és a pár szál virágot, amely nagy ritkán kihajtott a fű között.

Minden madár közül a legdolgosabb a Sirályházaspár volt. Már nem voltak éppen fiatalok, de mindig azon igyekeztek, hogy még barátságosabbá és szebbé tegyék az életet ezen a kis szigeten. Ha éppen nem dolgoztak, akkor Sirálymama pulóvert kötögetett a meleghez szokott vándormadaraknak, hogy ne fázzanak.

A Sirályházaspár a zord körülmények ellenére is szeretett itt élni, ám volt egy nagy bánatuk: soha nem született fiókájuk. Egy napon Sirálypapa váratlanul így szólt Sirálymamához:

– Mama, ne várj ma este, bemegyek a halászokkal a vásárba.

Tudniillik háromévente egyszer nagy vásárt rendeztek a szárazföldön, ahova most kivételesen néhány halász is elmerészkedett. Sirálymama nagyon csodálkozott, és persze egész este le sem hunyta a szemét az aggodalomtól.

Connie Snoek, holland művész alkotása

Másnap reggel Sirálypapa boldogan lépett be a fészek ajtaján, és óvatosan előhúzott a zsebéből valamit. Egy madártojás volt az. Sirálymama arca felragyogott. Annak is örült, hogy épségben hazajött a párja, s a csillogó héjú tojást is megcsodálta.

– Végre mi is nevelhetünk fiókát – mondta boldogan.

David Pintor – Maros Krisztina: Zordonborz és az álmok

Vasárnap volt. Szürke, lassú léptű vasárnap. Az a fajta, amelyiket legszívesebben átaludnád. Zordonborz is épp így érzett: semmi kedve nem volt felkelni. Egyetlen baj volt csupán: álmodni már jó ideje nem tudott.

Ott feküdt tehát ezen a szürke, lomha vasárnapon, pislogott lustán, a mennyezetet bámulta, és azon morfondírozott, vajon kíváncsisága vagy lustasága lesz-e az erősebb.

A kíváncsiság győzött.

Zordonborz belebújt zöld háziköntösébe, lábára húzta sokat látott fekete csizmáját, a konyhába slattyogott, és egy kopott, pöttyös bödönben vizet tett a tűzhelyre. Dörmögött valamit rőt bajsza alatt vörös macskájának, majd ráncos ropiujjaival matatni kezdett a spájz polcain. Üres lekvárosüvegek, kekszmorzsák, kongó konzervdobozok akadtak a keze közé. Sehol egy ehető falat, nyugtázta sóhajtva. Elzárta a tűzhelycsapot, a bödön forró tartalmát egy bögrébe öntötte, maréknyi kamillavirágot szólt bele, és megindult felfelé a nyikorgó lépcsőfokokon.

David Pintor, spanyol illusztrátor alkotása

– Gyere, Mufurc, nézzük meg a zsákmányt! – szólt oda a macskának, mire Mufurc szemmel láthatóan felélénkült, és dorombolva követte őt a padlásra.

Odafent a langyos félhomályban minden lépésükre egy-egy pormacska lebbent fel a korhadt deszkapadlóról. Mufurc semmiféle rokonságot nem érzett velük: finnyás fintorral kerülgette-pofozta őket a levegőben. Ám ahogy felnézett, megtorpant, tán még a szája is tátva maradt. Gazdája elégedetten vigyorgott. Hatalmas, fekete zsák pöffeszkedett előttük, tekintélyt parancsolón, ellentmondást nem tűrő méltósággal.

Irina Dobrescu – Turbuly Lilla: Kockácska

Pattantyúföldvári Teodórának nem volt könnyű élete. Nem volt könnyű gyermekkora sem. De nem ám az irdatlan hosszú neve nehezítette meg az életét, azon ugyanis az égvilágon senki sem szólította. Hanem az, amiért Kiskockának vagy Kockácskának becézték. Sőt, néha, ha pöttyös blúzt vett fel, egyenesen Dobókockának csúfolták, mert bizony már akkor is eléggé kocka volt szegény: kicsi, kövér és szögletes.

– A nagyanyjától örökölte, Isten nyugosztalja, akárcsak a nevét, a Teodórát – sóhajtozott az anyukája, ha a szomszédok fejcsóválva kérdezgették, vajon talál-e Kockácskára illő ruhát a boltban, és vajon miként szuszakolja bele a kislányt a gyerekkocsiba.

Nem talált, varrt, a gyerekkocsit meg Kockácska apukája ügyesen átalakította, hogy az ő kicsi, kövér és szögletes leánykája is beleférjen. De át kellett alakítani a padot is, amikor iskolás lett, és még mennyi mindent! A karfás szánkóról lekerült a karfa, a biciklinyeregre viszont szélesítőt csavaroztak, hogy a kislány le ne billenjen róla, amikor nyurga és piszkafa vékony húgával vasárnaponként kikerekezett a pár kilométerre lévő tóhoz, ahol sajnos csónakázni sem tudott, mert akárhogy vigyázott a beszállásnál, mindig felborította a csónakot.

Sokat sírt és szomorkodott Kockácska az ő kövér, szögletes kockasága miatt. A kövérséget is bánta, de kövér gyerekből és felnőttből jócskán akadt körülötte, így azt kívánta, ha már nem lehet olyan piszkafa vékony, mint a testvére, lenne legalább szép, gömbölyű kövér, csak ne ilyen szögletes, kocka alakú, mindennek nekiütköző, mindenhonnan kilógó.

Irina Dobrescu, román művész alkotása

De hiába sírt, szomorkodott Kockácska, ahogy az idő telt, ő is gyarapodott széltében és hosszában, ami esetében ugyanaz volt, hiszen jól tudjuk, hogy pont azért kocka a kocka, mert széle-hossza egy.  Nagylány lett belőle, aztán felnőtt, kiskockából nagykocka, csak a neve maradt változatlan: hiába kérte, hogy hívják inkább Teodórának, mindenki csak Kockácskának szólította.

Benny Jackson – Méhes Károly: Többdimenziós mese

Amióta Kitkat a Dimenziógyárban dolgozott, kétségtelen, hogy megváltozott a világhoz való hozzáállása. Ő maga hirdette, akár egy nagy gondolkodó, hogy minden másképp van: például ha a szomszédos üres telek sarkában lévő gödörből nézünk körül, az egészen más, mint ha az iskolaablakon tekintgetünk ki. Az élet bonyolultságát pedig elképesztően szövevényes labirintusrendszerrel ábrázolta.

Ez a változás érvényessé vált a mesékre is. Kitkat kijelentette, ha egyszer egy mesében bármi avagy minden megtörténhet, hát rajta, történjék.

– Olyan mesét gyártsunk – rendelkezett egy nap –, amiben szerepel az

Elvarázsolt Béka meg…

Itt gondolkozóba esett, elvégre valamit valamivel megfelelő módon összepárosítani, nos, tán a legnehezebb tudomány a világon.

– Piroska? – tettem fel a kérdést.

De csak a fejét rázta.

– Micimackó?

Most már összevont szemöldökkel nézett rám, ujját a szája elé tette.

– Pszt!

Hát vártam.

Aztán kibökte.

– A Madárijesztő.

Benny Jackson, perui művész illusztrációja

– Óóó! – kiáltottam fel meglepetten.

– Most mit ózol? Nem jó?

– De, de, pompás!

– Szóval – jelentette ki – ők találkoznak és csinálnak valamit.

Megértettem, hogy a feladat, mindez miként essen meg, rám hárul. De ha mese,

akkor nincs mese, cselekedni kell, azaz mesélni.

Carolina Durán – Böszörményi Gyula: Toki

Régen történt, számtalan napfelkeltével és temérdek holdkerekedéssel ezelőtt, hogy Toki és öccse a mezőn játszott. Kavicsot gyűjtöttek, patakba dobták, virágot szedtek, hajukba tűzték, szelet kergettek és győzni hagyták, csincsillát futattak, majd vállukra rakták, s a fák alatt csendes éneket daloltak, melyhez zenét a fölébük boruló lombok susogtak. A két gyerek víg volt és gondtalan, míg a bokrok közül elő nem bukkant egy hosszú, görbe csőr, majd a csőr után egy fej, s az élénken csillogó madárszempár bölcs nyugalommal pillantott rájuk.

– Nézd, Toki, Íbisz mester jött hozzánk látogatóba! – kiáltott a kisebbik fiúcska, s már szaladt is boldogan, hogy a patakban aprócska békát fogjon, amit majd ajándékba adhat a bölcs madárnak. Mikor a szerrádó íbisz kilépett a levelek takarásából, az idősebb fiú fejet hajtott a szárnyas csodalény előtt.

– Légy üdvözölve a játszóréten, Íbisz mester – mondta. – Ha netán megzavartuk fészked nyugalmát, bocsáss meg nekünk.

– A fészkem messze van innen, és félek, most még távolabbra kell költöztetnem – szólalt meg a nemes madár, ki épp olyan jól beszélt az emberek, mint az állatok és a növények nyelvén.

Toki kisfiú volt még, ám a völgyben lakó mapuchék sámánasszonya már a születése pillanatában megjósolta, hogy szelleme sasként fog szárnyalni, bátorsága szilárdabb lesz a hegyormoknál, és oly sors vár rá, mely nevének tündöklését sosem engedi kihunyni. Így aztán nem csoda, hogy Íbisz mester szavai most nyugtalansággal töltötték el, hisz azonnal kiérezte belőlük: a bölcs madár, ki népe barátja, rossz hírt hoz.

– Hallgatlak, tanító – ült le a fűbe, két kezét ölébe ejtve. – Miféle veszedelem közeleg?

– Veszedelem? – kérdezte Íbisz mester, mint aki nem érti, miről is beszél a kis mapuche. – Tán máris elfeledted mindazt, amire korábban okítottalak?

Carolina Durán, chilei művész alkotása

– Minden szavadra jól emlékszem – felelt Toki. – A világ az utolsó fűszálig, a legapróbb hangyácskától a legzordabb villámokig a barátunk, még akkor is, ha olykor úgy tűnik, van, ami árt nekünk.

Gabriela Granados – Bertóti Johanna: Az öt lehunyt szemű madár

– Mit visztek ott, lehunyt szemű madarak? – kérdezte az öt lehunyt szemű madártól a Nap.

– Visszük a telet messze-messze, a világ végi házba – mondta az első lehunyt szemű madár. – Kibújhatsz a fellegek mögül bátran.

Akkor a Nap a fellegfüggönyt elhúzta maga elől, és büszkén tündökölt a világra.

Az öt lehunyt szemű madár röpült tovább.

– Mit visztek ott, lehunyt szemű madarak? – kérdezték a fák.

– Visszük a telet messze-messze, a világ végi házba – mondta a második lehunyt szemű madár. – Rügyezhettek, virágba borulhattok nyugodtan.

Gabriela Granados, mexikói művész illusztrációja

Akkor a fák rügyeiket bontogatni kezdték, és virágjaikkal beillatosították a világot.

Az öt lehunyt szemű madár pedig röpült tovább.

– Mit visztek ott, lehunyt szemű madarak? – kérdezte a föld.

Ignasi Blanch – Nagy Anikó Johanna: Hanka fátyla

Egyszer régen, egy tengerparti kis faluban élt egy gyönyörű és kedves leány, Hanka. Ugyanebben a faluban, csak épp a másik végében éldegélt Arlen, a jóravaló, délceg termetű halászfiú. Arlen és Hanka igen nagyon szerették egymást. Azt tervezték, nemsokára összeházasodnak.

   Egy napon dúsgazdag kereskedő, Kurszán hajtott át a falun. Arannyal díszített, hatlovas hintója ablakából meglátta Hankát, amint a frissen mosott ruhákat teregette a kertben. A lány szépsége rögtön magával ragadta, és azonnal megfogadta, hogy mindenképpen elveszi feleségül.

   Másnap Kurszán végtelen gazdagságával hencegve még pompásabb, tizenkét lovas hintóval jött a faluba. Megállt Hankáék szegényes háza előtt, és bekopogtatott. A lány szülei szívesen fogadták a vagyonos vendéget, hellyel kínálták, ételt, italt tettek elé. De amikor meghallották, mi járatban van, Hanka apja így szólt:

   – Nagyságos uram, megtisztelő az ajánlatod, de én ebben nem dönthetek. A lányomra bízom, kihez megy feleségül.

   A kereskedő Hankához fordult.

   – Hozzám jössz-e, szép leányom? – kérdezte kevélyen, mert el sem tudta képzelni, hogy bárki nemet mondana neki.

   – Köszönöm a megtiszteltetést, uram, de nem mehetek hozzád – szólt a lány lesütött szemmel. –  Van már kérőm, Arlen. Nem leszek én soha másé, csakis az övé.

   Kurszán hamarjában megszólalni sem tudott a döbbenettől. Dühösen sarkon fordult, beült a hintóba, és elszáguldott.

   Telt, múlt az idő, mindenki régen elfeledte már az esetet.

Ignasi Blanch, katalán művész illusztrációja

   Végre aztán eljött Hanka és Arlen esküvőjének a napja, és a fiú egy hosszú, varázslatosan szép selyemfátyollal ajándékozta meg szerelmét. Régóta gyűjtötte már a pénzt, hogy megvehesse a mesés kelmét. Az egész falu ott nyüzsgött a templomban, az ifjú pár már az oltár előtt állott. Arlen a menyasszonya fejére tette a gyönyörű fátylat, és már épp készültek kimondani a boldogító igent, amikor hirtelen eszeveszett forgószél kerekedett, és mielőtt bárki felocsúdhatott volna az ijedtségből, a menyasszony nyomtalanul eltűnt.