Smelka Sándor: Tanika és Zsanika a Nagyszederfán

(c)Ficzere Kyrú

    Egy nap Tanika és Zsanika annyira összevesztek valamin, de annyira, hogy mindketten felmásztak a Nagyszederfára, de úgy ám, hogy a lehető legtávolabb üljenek egymástól. Tanika egy déli ág, Zsanika egy északi ág legvégén gubbasztott, mint két vén varjú.
    „Na, majd, aztán, majd aztán”, fortyogott az egyik. „Hej, de majd aztán, na, aztán majd”, dohogott a másik. Eközben egymást lesték a válluk felett. Tanika félhangosan meg is jegyezte – Zsanikának szánta: „Ingyom-bingyom!” (Lázár Ervin ihlette meséknél illik népiesnek lenni.) Nem sokat váratott a válasz: „Ripityom!”, morogta Zsanika, de úgy, hogy a másik jól hallja.
Hű, lett erre ám sértődés! Ilyet mondani! Az életbe nem szólok hozzá, határozta el Tanika!
Hallgatólagosan ebben maradtak.
Meleg volt, és egymás nélkül lassan csordogált a délután.
    Tanika unalmában szedett néhány szedret, és mielőtt majszolni kezdte, átfutott az agyán: adni kéne Zsanikának is. Na, de egy ripityom után! Soha!

Bertóti Johanna: Bozót

 

(c)Póth Rebeka

Cirkalmas indák – kis katonák –

mind fittyet hánynak a szigornak. 

Hallgatok vadrózsahahotát,

fák, füvek fény felé ugornak.

Borostyán fut fel a magasba,

tapad a falra, míg van hova.

Bájosan burjánzik alatta 

lilálló, sárgálló csormolya.

Hatásos zöldellés, hajtások,

fatörzsön vonások, kopások,

alkonyat csendeket továbblop,

szavakkal cirógatsz bogáncsot.

***

Sárga csend, hallgatag hahoták,

lila fény – alkonyathatások.

Szavakban ugráló katonák

fatörzsön cirkalmas vonások.

Rózsánk a nincstelen magasba

bogáncsot cirógat, bájolván.

Zöld szigort futtat a falakra

felfelé lopódzó borostyán.

Vadul a csormolyahajtásom,

hol fittyet hányok a kopásnak.

Fű-fához tapadva burjánzom,

lentjeim mind továbbindáznak.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lukács Kis Panka: Takonyfa

(c)Egri Mónika

 

    Az úgy volt, hogy a Pisti takonyfát ültetett a nagypapájával a kertjükbe. A Pisti egész nyáron ezzel hencegett, hogy ők takonyfát ültettek, és az milyen szép zöld, és mekkora lombkoronája van, milyen jó alatta üldögélni, és így tovább, és így tovább. Én ezt nem is értettem. Takonyfa?! Az meg mi a búbánat?! Tölgyfáról, körtefáról, fenyőfáról már hallottam. No de takonyfáról még sosem. Úgy tudom a takony az orrban lakik, és néha ki kell fújni. Szerintem takonyfa nem létezik. A Pisti meg váltig állította, hogy igenis van takonyfa. Ráadásul a Pisti annyira idegesítően hangosan is beszélt egész nyáron, hogy attól már a fejem is megfájdult. Pedig ő a legjobb barátom már a bölcsi óta. A nyár után nagycsoportosok leszünk, mert hatévesek vagyunk. 

Várfalvy Emőke: Kisszékelyi versrecept búskomorságra

 

(c)Szomor Anita

Cickafarkvirágtól virulnak a hölgyek,

bodzavirág-szörptől az élet is könnyebb,

kákics levelétől boldogabb a gyomrod,

orbáncfű-teától elfutnak a gondok,

kis ezerjófűtől nagy étvágyad lehet,

s ha azt érzed, téged épp senki sem szeret,

heverj egy órát a Nagyszederfa alatt,

s arra kelsz majd, meglásd, hogy szereted magad.

Szerk.: Miklya Zsolt

Lovranits Júlia Villő: Eső Kőbányán

(c)Takács Viktória

− Kapitány úr, süllyed a kert! – mennydörögte a reggelbe egy öblös férfihang. 
− Hűha, Berzsián! Még megfúlnak a koboldjaim! – mászott elő egy vörös lobonc a takarók alól. 
    Klopédia sebtében magára kapta a kanárisárga gumicsizmát, és fürdőköpenyesen, nagy, szivárványszínű esernyőjével kiviharzott az esőbe. 
    Szó, ami szó, szomorú látványt nyújtott odakint a világ!
    A koboldok tánctere valóságos tengerré lett. A süngarázst és a békamenedéket elöntötte a víz. A poszméhek kis kaptárja óceánjáró hajóvá változott. A szegény sünök a farakás tetejére kapaszkodtak. Még a cinegék is aggódva kémleltek lefelé a cseresznyefán függő odújukból. 
    Na és a koboldok! Uram fia! Klopédia koboldjai nem jutottak el a cseresznyefáig, olyan hirtelen szakadt le az ég. Egy termetes rozmaring ágaiba kapaszkodtak reményveszetten, mi közben csapkodta őket az eső. 
    Ebben a válságos pillanatban megjelent a teraszon egy szál gatyában Berzsián, végignézett a rommá ázott mindenségen, és elkiáltotta magát:
− Azt a fűzfán fütyülő réz…!

Smelka Sándor: Kisszékelyi virágének

 

(c) Kleman Ágnes

Hej, üstökös gyöngyike,

haj, pusztai csenkesz!

Szoktatnom kell lelkemet

a tolnai csendhez.

Hej, bóbitás küllőrojt,

haj, mezei zsálya!

Ha bús lennél, megvigasztal

szép virágok tánca.

Hej, vetési gomborka,

kisvirágú csűdfű!

Hadd vesszek el közöttetek,

mint egy kicsiny gyűszű.

Szerk.: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Árnika új ruhája

 

    A mezőn vágtam keresztül, úgy gyorsabban odaérek. Balról napraforgók, hasas tányérjukon szotyilakoma, jobbról kukoricás, a csövek orra alatt barnára vénült kukoricabajusz. Az ég tündérszoknyakék. Nem bántam volna, ha legalább felhővel pettyegetett volna az a tündérszoknya, mert hiába indultam olyan korán, amikor a málnafagyi-hajnal beleolvadt a pacsirtaszóba, és lecsöppent a kisszékelyi templom tornyára, onnan pedig egyenesen egy misére igyekvő ájtatos pincebogár hátára, már így is csorgott rólam a verejték.

    De mit tehettem volna, mikor Árnika új ruhát akart varrni? Az új ruhához selyemre volt a szüksége, a selyemhez hernyókra, a hernyók etetéséhez pedig szederfa levelére. A hernyókat szellőfonon megrendelte, a táltosfutár házhoz is hozta, épp egy héttel ezelőtt. Azóta minden áldott hajnalban útra kelek, hogy egy zsáknyi levelet szedjek ezeknek a telhetetlen darálógépeknek.
    Ám ezen a kemenceforró reggelen már az útmenti füvek sóhajtozásából is sejthettem volna, hogy baj lesz.
– Haj, jaj! – lehelte az angolperje.
– Jujujj! – ijedezett a cérnatippan.
    Elhessentettem a szipogásukat, azt hittem, csak a hőségtől reszketnek. Pedig jobban tettem volna, ha fülelek. Ahogy közeledtem a Nagyszederfa felé, úgy sűrűsödött a levegő a nyöszörgéstől. Bal lábam nyomán csattogott a maszlag, jobb lábam nyomán szontyorgott a keserűfű.
– Jaj, már csupa ragacs!
– Juj, mindjárt mi jövünk!
    Én is ragadtam, szememet csípte a veríték, a por az arcomra, hajamra tapadt. Vizemet az utolsó cseppig megittam. Alig vártam, hogy a szederfa árnyékába érjek, és mielőtt munkához látok, heverjek egy fertály órát. Fogyott az út, hátam mögé került a kukoricás, már csak két kanyar, egy cikk és egy cakk. Itt is vagyok, te drága Nagyszederfa, a terebélyes árnyékodban hadd rejtőzzem el a forróság elől! Elnyúltam, mint a béka, hiába szúrtak a száraz füvek, hiába ugrált az ingemre, gatyámra ezer golyóbis ragadós galaj, csak feküdtem, lehunyt szemmel.
    Lángoló arcomra ekkor tűhegynyi hűs cseppek hulltak. Esett volna? Kinyitottam a jobb szemem, a tündérszoknyakékséget sandítottam, de foltnak, pettynek, felhőnek nyoma sem volt rajta. Hát akkor mi csepeg?
– Jaj, a fa! – sipákolt a bogáncs. – Mind felfalják!
    Feltápászkodtam és közelebb léptem egy felém hajló ághoz. Akkor láttam meg a nyüzsgő sokaságot. Nemcsak a levelek, de még az ágak is rikítóan zöldek voltak a népes levéltetű-hadtól. Még ilyet! Hogyan kerültek ide tegnap óta? De nem volt idő tanakodni, cselekedni kellett, mégpedig gyorsan. Ha a tetvek elszívják a fa nedveit, miként lesznek szép levelei, mi ad árnyékot a tikkadt vándornak, és mivel etetem a hernyókat, hogy legyen Árnikának szép selyemruhája?
– A hangyák! – kiáltottam. – Meg kell keresnem a hangyakirálynőt!
    Lélekszakadva cikáztam a mezőn, benéztem minden bokor, minden útilapulevél alá, de a hangyákat semerre sem találtam.
– Elvonultak – libbentette meg a szárnyát egy kis rókalepke. – Azt mondták, eső lesz!
– Eső? Hiszen sehol egy felhő! – kétkedtem.
    Egyszer csak az orromhoz koppant valami. Egy apró, piros labda. Pont elkaptam, mielőtt a leesett és eltűnt volna a fűben. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy a labda pettyes. Éppen hét, fekete pöttye van. Szédülten tántorgott a tenyeremben.
– Mi lelt téged, katica? – kérdeztem.
A kis bogár megkapaszkodott a bőröm redőiben és úgy suttogta:
– Olyan éhes vagyok… három napja nem ettem! – felelte cincogó, sírós hangon.
Az arcom felderült.
– Éppen jókor! Lakomát kapsz ma tőlem! – ujjongtam.
    Tenyeremben a katicával visszanyargaltam a Nagyszederfához. Egy szép kis ágra ültettem, és ő azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Sorra tüntette el a levéltetveket, egyiket a másik után. Az ötödik levélnél megpihent.
– Szólok a testvéreimnek – mondta. – Jut bőven mindenkinek!
    A katica elrepült, és hamarosan egy sereg bogárral tért vissza. Piroslottak a szederfa ágai. A levelek fellélegeztek, és szinte önként hullottak le elém, hogy hernyóeleséget gyűjtsek. Mikor megtelt a zsák, bekötöttem a száját. Elköszöntem a katicáktól, megsimítottam a Nagyszederfa legvastagabb ágát, és fütyörészve hazaindultam.
    A hangyáknak igazuk lett. A tündérszoknya alja szürke lett, mintha leért volna a porba, aztán hamarosan nagy cseppekben eleredt az eső. Az út pora sárrá változott, és én úgy suhantam haza, mintha korcsolyáznék.
Árnika már nagyon várt.
– Bebábozódtak a hernyók! – ujjongott. – Hamarosan szőhetjük a selymet!
Dühödten vetettem a földre a zsákot.
– Hát akkor hiába szedtem a leveleket? Hiába védtem meg a levéltetvektől a Nagyszederfát?
– Dehogy! Meglátod, semmi sem volt hiába – vigasztalt Árnika.
    És úgy is lett. Mikor a selyemgubókból kibújtak a lepkék (mert Árnika így is tudott ám belőlük selymet gombolyítani), pergett a rokka, csattogott a szövőszék és estére ott hullámzott a kertben a tengersok, fényes selyem.
    Árnika kibontotta a zsákot, és a sok szederfalevelet széjjel szórta az anyagon, mindenhová jutott belőle. Ezután a selymet szorosan feltekerte, mint egy óriási palacsintát, a palacsintából csigát hajtogatott és abban a lábosban, amiben a tizenkét Nagyon-testvérnek szokott lecsót főzni, szépen meggőzölte. Mikor aztán kiteregette a selymet, és a sok fonnyadt levelet a szélben lerázta róla, a zöldellő levéllenyomatoktól olyan lett, mintha a Nagyszederfa alá heveredve a lombokat bámultam volna. Csodaszép volt.
    Hát még Árnika milyen szép lett az új, selyemruhájában! Mint egy szederfa! Mint egy erdő! Három napig pörgött egyfolytában, és mégsem szédült el. Aki nem hiszi, másszon fel a Nagyszederfára!


Szerkesztette: Németh Eszter

Czeiner-Szücs Anita: Árnika versek

(c)Szalma Edit

Árnika ária

Árnika, árnika,
árdeli mágia.
Árnika, árnika,
fűbeli ária.
Árnika, árnika,
gyógyul a szél fia.
Árnika, árnika,
nincs mire várnia.

 

Játsszuk azt!

Árnika, Árnika,
ládika, kis cica,
Árnika, Árnika,
állj fel a sámlira!

Árnika, Árnika,
karmol a kis cica.
Árnika, Árnika,
bújj el a sufniba!
Sutty!

Kereslek

Szél fújt át bóbitád felett,
és te azt üzented, keress.

„Keress szép, sárga ruhában,
keress lombfordító nyárban!”

Árnikám, kérted, s kereslek, 
napsugárban tán megleslek.

Bogarászok fehér felhőn,
nyári égben, édes szellőn.

Kereslek én kopár hegyen,
napnyugaton, napkeleten.

Itt sem, ott sem, sehol sem vagy,
de a szívem sírni sem hagy.

Könny folyik a tenyeremre,
ott teremsz te, kedvesem, te!

Sárga ruhád elém libben,
nálam boldogabb ma nincsen.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.

Várfalvy Emőke: Kákicsfelcser és az imolák

(c) Paulovkin Boglárka

    A kisszékelyi növénydoktor sosem unatkozott. Délelőttönként a helyi nagyobbacska kertek és kisgazdaságok tulajdonosainak segített jól tartani a növényeket. Ha a levéltetvek háborút indítottak a szilvafák, rózsák, vagy a paprikapalánták ellen, egy apró dobozban katicalárvákat rendelt, amik pompás hétpettyesekké fejlődve rendszabályozták a falánk tetűfalkákat. 
    Egy levélről tudta, milyen betegségben szenved a fa, bokor, lágyszárú, gyógyszer-e a friss csalánból pár hét alatt mocsárbűzösre rothasztott permet vagy máshoz kell-e nyúlni, hogy a bánatosan lógó levelek, a sárguló hajtások vagy a kornyadozó palánták új erőre kapjanak. 
    Odafigyelt, hogy a kertekben minden növény jó társaságban legyen. Így senki sem lepődött meg, amikor a paradicsompalánták mellé bársonyvirág magokat szórt, hiszen el is magyarázta: a sárgafejű virágok szemet gyönyörködtetőek és jól tűrik az egyre szárazabb nyarakat, sőt az egész szezonban távot tartják a férgeket és a betegséget okozó gombákat a veteményestől. A növénydoktor az ifjú természetbarátok tudását művelte, ha a kerti és mezei növények szolgálata engedte.
    Évről évre egyre több gyerek visszhangozta: csak az nevez gaznak egy növényt, akinek nem elég gazdag a tudása, hogy megtalálja a minden fűben, fában ott lapuló orvosságot. Ő tanította meg azt is a gyerekeknek, hogy a kutyabenge és minden olyan növény, aminek a nevében kutya vagy farkas van, mérgező, a mocsári medvetalpat és a bürköt gyakorlatlan szemmel könnyű összekeverni, ami akár tragédiához is vezethet. 
    A gyerekek minél tovább jártak hozzá, annál lelkesebben versengtek, az ő tudásuk olyan gazdag, hogy a legkisebb fűszálban is felismerik a csodát és sosem tévesztenék össze például az angolperjét a tarackbúzával. Vagy a kerti árvacsalánt a pesztercével. 
    Senki sem tudta biztosan, honnan van a fiatal doktor végtelen tudása, ami Tolnától Baranyáig híressé tette a Horváth András nevet. Persze Kisszékelyben alig hívták így, a legtöbben azon a néven szólították, amit Ervin bácsi adott neki, mikor kezdő növényorvos korában elhívta rendszeres sétáira. 
    Minden szerdán és szombat délután, napnyugta előtt két órával. Sosem maradhatott ki a löszmélyút, szombatonként pedig fontos volt útba ejteni a Babaszót, hogy a borszőlőn és a pántlikakörtén rajta tarthassák a szemüket. Kákicsfelcsernek keresztelte, mivel a kákicsról köztudomású, hogy bár szerény, még a legrosszabb földet is képes türelmes és kitartó munkával termővé fordítani. 
    Bár a két férfi sosem vitt magával társaságot, Kisszékelyben sokan tudni vélték, milyen mesébe illő dolgok történtek a séták alatt:
    Hogyan győzték meg a honvágyban szenvedő selyemkórót, ha már selyem se lett belőle és hazamenni se tud, telepedjen át az Alföldre és állja útját az egyre szemtelenebbül pöffeszkedő Sivatagnak. 
    Réteses Mónika azt mesélte, hogy egyik sétán az Ervin bácsi meg a doktor legalább egy órát suttogtak a budai imolával, az útszéli imolával és a sáfrányos imolával. Másnap három vándor tündér érkezett Kisszékelybe. Egy kalapos feketehajú: a Dorka, egy cserfes, virágbogárszemű, a Zsófia és egy sáfránycopfos, égszemű, a Rebeka. Bár nem maradtak soká, annyit kacagtak a dombteteji kilátóban a vadnyulak ugrándozását lesve, hogy nevetésükből születtek a gyurgyókák. 
    Hogy ebből mennyi az igazság s mennyi a mese, nem tudom, de legutóbb úgy hallottam, mikor Ervin bácsi egy nap séta helyett az égi létra felé indult, a gyurgyókák olyan különös koncertet rendeztek a Tamási Éva kertje mellett, hogy a nagy napra bebodorított felhők nem esőcseppeket, hanem virágszirmokat sírtak. A növénydoktor szerint volt köztük a budai imola elegánsan rendezett szirmaiból, az útszéli imola borzas kis virágaiból és a sáfrányos imola boldogsárga pamacsaiból is bőven.

Szerkesztette: Németh Eszter

Miklya Zsolt: Lándzsahad

 

(c)Szegedi Csilla

Lábszáron mennyi dárda koppan!

Lándzsafű hegye.

Ködben a tábor. Támadásnak

nincs még ideje.

Sugárnyílvessző, íj az égen,

hajnal fényszöge.

Ködből a tábor ébredőben,

harmat cseppöle.

Hol volt, hol nem, a pára felszáll,

levélél feszül.

Pajzsbogárhát levélsátorból

indaágra ül.

Lándzsafűszárból puska hajlik,

lövedék felel.

Talált. Koppan. A pajzsbogárhát

fű közt süllyed el.

Sebaj, a sereg kész, bogárpajzs

villan mindenütt.

Fénybe mártva a lándzsaerdő,

milyen jó együtt!

Lábszáron mennyi dárda koppan!

Mennyi lándzsahegy!

Bogárpajzs-, levéltábor reszkess! 

Fűszár hadba megy. 

Németh Eszter: A nagy lecsóháború

 

(c)Petrovits Olga Zsuzsanna

Tanakodtak. Töprenkedtek. Tébláboltak. Tétováztak.
Végül Zsondolkodó megelégelte a dolgot és Pöszkének szegezte a kérdést:
– Elkezdjük?
– Kezdjük el! – nézett rá komoly tekintettel Pöszke.
    Azzal elkezdték. Hogy mit? A nagy lecsófőzést!
    Egy mély tálban már ott várt a gondosan hosszú, kisujjnyi csíkokra vágott paprika, mert az kérem egyáltalán nem mindegy, milyen vastag és mennyire széles csíkokra vágjuk a paprikát, ahogy az sem mindegy, milyen húsú a paprika, mennyire sárga, meg a többi.
    A nagy lecsófőzés előtti pénteken, amikor is Nagyszer főzte a lecsót és Manóra meg Katibó vágták a hozzávalókat, Manóra azt találta mondani:
– Tegyünk bele ilyet is – és egy zöld paprikára mutatott. – Hogy legyen egy kis színe.
Ebben a szent pillanatban Pöszke elhagyta a helységet, szívesen kilépett volna egy pillanatra a sztratoszférán túlra, mert ehhez a levegővételhez igazi mélység kellett, de pont nem volt nála szkafander.    Szerencsére azon kezdett el gondolkodni: a sztratoszféra meg a szkafander is hasonlóképp kezdődik, már azon túl, hogy a sztratoszféra szkafander nélkül szar ügy.
Mire azonban dűlőre jutott volna a dologgal, Nagyszer már el is kezdte a lecsófőzést. Vagyis a főzést, mert amit műveltek, az nem volt lecsó. 
    Először is nem tettek bele paprikaport. Igaz, a paprikaporból csak és kizárólag az eredeti kalocsai a jó. Pöszkének eszébe jutott Csikorka néni:
– Az ángyuk térdit, hogy a kékestetői gyopárkára hullott dér fagyassza beléjük az excrementumot, téglaport kevertek az édesnemes szegedi paprikába! Látni a színéről, ide nézz, kislányom! S nem szégyellik ráírni, hogy kínai! 
    A kifakadás óta Cindrót bácsi inkább átgyalogol a horgason Simonék tornyáig, igazi, hamisítatlan kalocsai paprikát venni. Időnként Pöszke és Palkó is elkísérik. Pöszke, mert mindenlébenkétkanál, Palkó, mert vadász és erdész akar lenni, különben is szeret a nagyapjával. Meg Pöszkével.

Németh Eszter: mert...

 

(c) Bechtel Helga

(Paulnak)

mert bizonytalan voltál és mégis

mert azóta boldog mosolyú lettél

mert tenyérmeleggel bőrömhöz érsz

mert lopva szemléltél a vizespoháron át

mert szemlesütök pillantásodra

mert leírhatatlan színű a szemed

mert elolvasod ezt a verset

mert ez egy rossz vers és mégis örülsz

mert rólad szól ahogy nem amiért

mert haragodban szomorú ponty a szád

mert álmodban átölelsz

mert lehúzod a takarót és ráfekszel

mert takarótolvaj szerinted én vagyok

mert lettben vagy idősíkokon át

mert a hajnal csipásan kócos

mert itt a kertben álmomba lopakodnak a fák

mert ringató lombjuk karodba idéz

mert susogásuk mélye altatóhangod mormoló

mert halk lábujjakon oson a növények árnya

mert hajnallá válik a sötétpuha

mert lassú a vágy épül gyertyaláng kereng

mert pilláid alá bújik a ragyogás

mert lényed trombitavirág

mert vége nincs

mert…

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Miklya Zsolt: Kuksoló

 

(c)Szegedi Csilla

„Mint egy penészvirág.”

Penészvirág.

Fakó szirmait eltakarta.

Fészkére szállt a köd,

cseppekben ült a harmat.

Hószín felhője mit akarhat?

Penészvirág.

Sápadt arcára szállt a bánat.

Fészkében hűlt hely,

mohó vákuuma egyre támad.

Tűnök és múlok utánad.

Smelka Sándor: Tanikával a réten

 

Bódi Kati illusztrációival

– Gyere Tanika, kimegyünk a mezőre és elsétálunk a Nagyszederfához, közben megmutatom neked a virágokat és a füveket.
Tanika lelkesen ugrálni kezdett majd bugrálni majd ugrabugrálni és megkérdezte:
– Te ismered a virágokat meg a füveket?
– Naná, Tanika! Bízhatsz bennem, gyere!
– Az mi?
– Settenke. A kicsi fajtából.
– És az?
– Réti gyomronc. Minden állat kerüli, mert gyomorrontást okoz.

– Az a zöld mi?
– Fű.
– És az?
– Fű.
– És az?
– Az pláne.
– És az?
– Az alacsony fű, az magas fű, az száraz fű az pedig félig lelegelt fű.
– Fű, de sok fű van. – ámult Tanika.
– Ugye, Tanika, csak kérdezz, ha nem tudsz valamit!
– Az a lilavirágos mi?
– Lila imola.
– És az?
– Kövi imola.
– Az?
– Kovács Imola. Mellette pedig Varga Aranka.

– Tényleg?!
– Ajaj! Nekem elhiheted. Az pedig ott fészkes lebbencs.
– És az?
– Fészkes fene. Fenék rendjébe tartozik. Az különbözteti meg a Fészkes rossebtől, hogy a rosseb somogyi és nem harap, hanem inkább csíp.
– És ez?
– Ordenália. Inváziós faj. Az Osztrák-Magyar Monarchia Trágária nevű tartományából való. Erről a növényről szól az kis dalocska, amit Lehár Ferenc Krumplihámozók című nagyoperettjének második felvonásából hallhatunk Hauptbahnhof hercegtől: Ó, drága Ordenáliám, ha beletűzlek a bajszomba…”
– Tényleg?! Nem füllentesz?
Szomorúan Tanika szemébe néztem, majd kijelentettem:

– Úgy jussunk el a Nagyszederfához, ahogy füllentek.
– Az mi?
– Suhancszőr. Meg ne kérdezd, miért! Az ott legénylepény, mellette meg a betyársuhatag, a feltűnő kék virágaival.
– Az nem kökény?
– Ó milyen buta vagy! Az betyársuhatag, ha mondom.
– És az a hosszúkás?
– Réti kityóje! Inváziós faj, a dzsungelből érkezett hozzánk, az ottani bennszülöttek mindig összetévesztették az anakondával. Innen ered a neve is: Kígyó-e?, ami szláv közvetítéssel kityóje formában honosult meg nálunk.
– Azta…
– Na, Tanika mit szólsz?!
– Azt, hogy egy szavad se igaz.
– Nos, ebben igazad van. Valójában nem ismerem a virágokat, növényeket, kivéve talán azokat, melyek ehetők.
– Sebaj. Attól még rossz ember nem lehetsz. Egyébként mi az a kityóje?
– Ősi, archaikus kelta kifejezés a Hallstatti kultúrából, utoljára háromezer éve használta az ember a Pécs közeli Jakab-hegyen, egy csütörtök délután. Azt jelenti: Ó, te ökör!!!!
Tanika felnevetett:
– Ezt is most találtad ki, ugye?
– Igen… – mondtam, majd leroskadtam egy kityóje bokor tövébe – és ha őszinte akarok lenni, az égtájakat se ismerem, így igen kevés esélye van annak, hogy eljussunk a Nagyszederfához.
– És most mi lesz?
– Majd belep minket a lösz. Tízezer év múlva. De addig szívesen mesélek az itt élő állatokról.
Tanika szeplői kigyulladtak az örömtől. Leült mellém egy Kovács Imola árnyékába.
– Alig várom! – mondta.
Már jó előre vigyorgott.


Szerkesztette: Németh Eszter