Smelka Sándor: Tanikával a réten

 

Bódi Kati illusztrációival

– Gyere Tanika, kimegyünk a mezőre és elsétálunk a Nagyszederfához, közben megmutatom neked a virágokat és a füveket.
Tanika lelkesen ugrálni kezdett majd bugrálni majd ugrabugrálni és megkérdezte:
– Te ismered a virágokat meg a füveket?
– Naná, Tanika! Bízhatsz bennem, gyere!
– Az mi?
– Settenke. A kicsi fajtából.
– És az?
– Réti gyomronc. Minden állat kerüli, mert gyomorrontást okoz.

– Az a zöld mi?
– Fű.
– És az?
– Fű.
– És az?
– Az pláne.
– És az?
– Az alacsony fű, az magas fű, az száraz fű az pedig félig lelegelt fű.
– Fű, de sok fű van. – ámult Tanika.
– Ugye, Tanika, csak kérdezz, ha nem tudsz valamit!
– Az a lilavirágos mi?
– Lila imola.
– És az?
– Kövi imola.
– Az?
– Kovács Imola. Mellette pedig Varga Aranka.

– Tényleg?!
– Ajaj! Nekem elhiheted. Az pedig ott fészkes lebbencs.
– És az?
– Fészkes fene. Fenék rendjébe tartozik. Az különbözteti meg a Fészkes rossebtől, hogy a rosseb somogyi és nem harap, hanem inkább csíp.
– És ez?
– Ordenália. Inváziós faj. Az Osztrák-Magyar Monarchia Trágária nevű tartományából való. Erről a növényről szól az kis dalocska, amit Lehár Ferenc Krumplihámozók című nagyoperettjének második felvonásából hallhatunk Hauptbahnhof hercegtől: Ó, drága Ordenáliám, ha beletűzlek a bajszomba…”
– Tényleg?! Nem füllentesz?
Szomorúan Tanika szemébe néztem, majd kijelentettem:

– Úgy jussunk el a Nagyszederfához, ahogy füllentek.
– Az mi?
– Suhancszőr. Meg ne kérdezd, miért! Az ott legénylepény, mellette meg a betyársuhatag, a feltűnő kék virágaival.
– Az nem kökény?
– Ó milyen buta vagy! Az betyársuhatag, ha mondom.
– És az a hosszúkás?
– Réti kityóje! Inváziós faj, a dzsungelből érkezett hozzánk, az ottani bennszülöttek mindig összetévesztették az anakondával. Innen ered a neve is: Kígyó-e?, ami szláv közvetítéssel kityóje formában honosult meg nálunk.
– Azta…
– Na, Tanika mit szólsz?!
– Azt, hogy egy szavad se igaz.
– Nos, ebben igazad van. Valójában nem ismerem a virágokat, növényeket, kivéve talán azokat, melyek ehetők.
– Sebaj. Attól még rossz ember nem lehetsz. Egyébként mi az a kityóje?
– Ősi, archaikus kelta kifejezés a Hallstatti kultúrából, utoljára háromezer éve használta az ember a Pécs közeli Jakab-hegyen, egy csütörtök délután. Azt jelenti: Ó, te ökör!!!!
Tanika felnevetett:
– Ezt is most találtad ki, ugye?
– Igen… – mondtam, majd leroskadtam egy kityóje bokor tövébe – és ha őszinte akarok lenni, az égtájakat se ismerem, így igen kevés esélye van annak, hogy eljussunk a Nagyszederfához.
– És most mi lesz?
– Majd belep minket a lösz. Tízezer év múlva. De addig szívesen mesélek az itt élő állatokról.
Tanika szeplői kigyulladtak az örömtől. Leült mellém egy Kovács Imola árnyékába.
– Alig várom! – mondta.
Már jó előre vigyorgott.


Szerkesztette: Németh Eszter