 |
| (c)Ficzere Kyrú |
Egy nap Tanika és Zsanika annyira összevesztek valamin, de annyira, hogy mindketten felmásztak a Nagyszederfára, de úgy ám, hogy a lehető legtávolabb üljenek egymástól. Tanika egy déli ág, Zsanika egy északi ág legvégén gubbasztott, mint két vén varjú.
„Na, majd, aztán, majd aztán”, fortyogott az egyik. „Hej, de majd aztán, na, aztán majd”, dohogott a másik. Eközben egymást lesték a válluk felett. Tanika félhangosan meg is jegyezte – Zsanikának szánta: „Ingyom-bingyom!” (Lázár Ervin ihlette meséknél illik népiesnek lenni.) Nem sokat váratott a válasz: „Ripityom!”, morogta Zsanika, de úgy, hogy a másik jól hallja.
Hű, lett erre ám sértődés! Ilyet mondani! Az életbe nem szólok hozzá, határozta el Tanika!
Hallgatólagosan ebben maradtak.
Meleg volt, és egymás nélkül lassan csordogált a délután.
Tanika unalmában szedett néhány szedret, és mielőtt majszolni kezdte, átfutott az agyán: adni kéne Zsanikának is. Na, de egy ripityom után! Soha!
A fa másik felén Zsanika is szedrezni kezdett, az első falatnál ő is azt gondolta: Tanika de örülne a szedernek! De ugye érthető: egy ingyom-bingyom sértés után, nehéz szedret ajándékozni a másiknak. Még mit nem!
Így falatozgattak egymagukban. Telt-múlt a rémisztően hosszú délután, és amikor Tanika látott egy ugráló nyulat, majdnem odakiáltott Zsanikának, nézd mi fut ott! De nem! Még csak az kéne! Amikor Zsanika látott egy héját vitorlázni a bálákkal megrakott mező felett, éppen hogy oda nem rikkantott Tanikának: nézd, micsoda madár! De mindennek van határa. Ingyom-bingyom!?
Ekkor valami történt. A Nagyszederfa északi ágán valami hullámzás futott végig, és ez a hullámzás megemelte Zsanikát, aki így közelebb került törzshöz. Ugyanez történt a déli ágon Tanikával is. Nagyon csodálkoztak a történteken, és mindketten azt gondolták, vissza kéne mászni az ág végére, oda ahol eddig gubbasztottak, de ekkor már valahogy nem volt olyan fontos. Lusták voltak már? Vagy valami más történt bennünk?
Most már egy kissé közelebb unatkoztak, szedreztek másikhoz. Néha-néha már egymásra is pillantottak, és amikor találkozott a tekintetük morcosan elnéztek a másik irányba.
Nincs melege Tanikának, aggódott ekkor Zsanika, árnyékban ül egyáltalán ez a hettyempity? Ám csak egy pillanatra gondolta ezt, mert megint eszébe jutott a délelőtt, meg még ez az izé… mit is mondott. Már nem tudta.
Van Zsanikának vize, gondolta Tanika, még a végén leszédül arról az ágról? De aztán eszébe jutott a ripityom. Szédüljön csak, engem nem érdekel.
A Nagyszederfa leveleit szél rázta meg, és az ágak hullámozni kezdtek és ezek a hullámok egyre közelebb vitték egymáshoz Tanikát és Zsanikát. Végül ott ültek közvetlen egymás mellett. Markukban szeder piroslott, szemükben mosoly bujkált. Észre sem vették – mert olyan természetes volt –, amikor Zsanika Tanika markából vette a szedret, Tanika meg Zsanikájéból. Ugyanaz a gyümölcs, mégis mennyivel édesebb a másik kezéből.
Hiába, ez a vén, göcsörtös, Istent látott szederfa mégis csak tud valamit.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése