Oldalak

2025. szeptember 18., csütörtök

Gertheis Veronika: Árnika új ruhája

 
    A mezőn vágtam keresztül, úgy gyorsabban odaérek. Balról napraforgók, hasas tányérjukon szotyilakoma, jobbról kukoricás, a csövek orra alatt barnára vénült kukoricabajusz. Az ég tündérszoknyakék. Nem bántam volna, ha legalább felhővel pettyegetett volna az a tündérszoknya, mert hiába indultam olyan korán, amikor a málnafagyi-hajnal beleolvadt a pacsirtaszóba, és lecsöppent a kisszékelyi templom tornyára, onnan pedig egyenesen egy misére igyekvő ájtatos pincebogár hátára, már így is csorgott rólam a verejték.

    De mit tehettem volna, mikor Árnika új ruhát akart varrni? Az új ruhához selyemre volt a szüksége, a selyemhez hernyókra, a hernyók etetéséhez pedig szederfa levelére. A hernyókat szellőfonon megrendelte, a táltosfutár házhoz is hozta, épp egy héttel ezelőtt. Azóta minden áldott hajnalban útra kelek, hogy egy zsáknyi levelet szedjek ezeknek a telhetetlen darálógépeknek.
    Ám ezen a kemenceforró reggelen már az útmenti füvek sóhajtozásából is sejthettem volna, hogy baj lesz.
– Haj, jaj! – lehelte az angolperje.
– Jujujj! – ijedezett a cérnatippan.
    Elhessentettem a szipogásukat, azt hittem, csak a hőségtől reszketnek. Pedig jobban tettem volna, ha fülelek. Ahogy közeledtem a Nagyszederfa felé, úgy sűrűsödött a levegő a nyöszörgéstől. Bal lábam nyomán csattogott a maszlag, jobb lábam nyomán szontyorgott a keserűfű.
– Jaj, már csupa ragacs!
– Juj, mindjárt mi jövünk!
    Én is ragadtam, szememet csípte a veríték, a por az arcomra, hajamra tapadt. Vizemet az utolsó cseppig megittam. Alig vártam, hogy a szederfa árnyékába érjek, és mielőtt munkához látok, heverjek egy fertály órát. Fogyott az út, hátam mögé került a kukoricás, már csak két kanyar, egy cikk és egy cakk. Itt is vagyok, te drága Nagyszederfa, a terebélyes árnyékodban hadd rejtőzzem el a forróság elől! Elnyúltam, mint a béka, hiába szúrtak a száraz füvek, hiába ugrált az ingemre, gatyámra ezer golyóbis ragadós galaj, csak feküdtem, lehunyt szemmel.
    Lángoló arcomra ekkor tűhegynyi hűs cseppek hulltak. Esett volna? Kinyitottam a jobb szemem, a tündérszoknyakékséget sandítottam, de foltnak, pettynek, felhőnek nyoma sem volt rajta. Hát akkor mi csepeg?
– Jaj, a fa! – sipákolt a bogáncs. – Mind felfalják!
    Feltápászkodtam és közelebb léptem egy felém hajló ághoz. Akkor láttam meg a nyüzsgő sokaságot. Nemcsak a levelek, de még az ágak is rikítóan zöldek voltak a népes levéltetű-hadtól. Még ilyet! Hogyan kerültek ide tegnap óta? De nem volt idő tanakodni, cselekedni kellett, mégpedig gyorsan. Ha a tetvek elszívják a fa nedveit, miként lesznek szép levelei, mi ad árnyékot a tikkadt vándornak, és mivel etetem a hernyókat, hogy legyen Árnikának szép selyemruhája?
– A hangyák! – kiáltottam. – Meg kell keresnem a hangyakirálynőt!
    Lélekszakadva cikáztam a mezőn, benéztem minden bokor, minden útilapulevél alá, de a hangyákat semerre sem találtam.
– Elvonultak – libbentette meg a szárnyát egy kis rókalepke. – Azt mondták, eső lesz!
– Eső? Hiszen sehol egy felhő! – kétkedtem.
    Egyszer csak az orromhoz koppant valami. Egy apró, piros labda. Pont elkaptam, mielőtt a leesett és eltűnt volna a fűben. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy a labda pettyes. Éppen hét, fekete pöttye van. Szédülten tántorgott a tenyeremben.
– Mi lelt téged, katica? – kérdeztem.
A kis bogár megkapaszkodott a bőröm redőiben és úgy suttogta:
– Olyan éhes vagyok… három napja nem ettem! – felelte cincogó, sírós hangon.
Az arcom felderült.
– Éppen jókor! Lakomát kapsz ma tőlem! – ujjongtam.
    Tenyeremben a katicával visszanyargaltam a Nagyszederfához. Egy szép kis ágra ültettem, és ő azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Sorra tüntette el a levéltetveket, egyiket a másik után. Az ötödik levélnél megpihent.
– Szólok a testvéreimnek – mondta. – Jut bőven mindenkinek!
    A katica elrepült, és hamarosan egy sereg bogárral tért vissza. Piroslottak a szederfa ágai. A levelek fellélegeztek, és szinte önként hullottak le elém, hogy hernyóeleséget gyűjtsek. Mikor megtelt a zsák, bekötöttem a száját. Elköszöntem a katicáktól, megsimítottam a Nagyszederfa legvastagabb ágát, és fütyörészve hazaindultam.
    A hangyáknak igazuk lett. A tündérszoknya alja szürke lett, mintha leért volna a porba, aztán hamarosan nagy cseppekben eleredt az eső. Az út pora sárrá változott, és én úgy suhantam haza, mintha korcsolyáznék.
Árnika már nagyon várt.
– Bebábozódtak a hernyók! – ujjongott. – Hamarosan szőhetjük a selymet!
Dühödten vetettem a földre a zsákot.
– Hát akkor hiába szedtem a leveleket? Hiába védtem meg a levéltetvektől a Nagyszederfát?
– Dehogy! Meglátod, semmi sem volt hiába – vigasztalt Árnika.
    És úgy is lett. Mikor a selyemgubókból kibújtak a lepkék (mert Árnika így is tudott ám belőlük selymet gombolyítani), pergett a rokka, csattogott a szövőszék és estére ott hullámzott a kertben a tengersok, fényes selyem.
    Árnika kibontotta a zsákot, és a sok szederfalevelet széjjel szórta az anyagon, mindenhová jutott belőle. Ezután a selymet szorosan feltekerte, mint egy óriási palacsintát, a palacsintából csigát hajtogatott és abban a lábosban, amiben a tizenkét Nagyon-testvérnek szokott lecsót főzni, szépen meggőzölte. Mikor aztán kiteregette a selymet, és a sok fonnyadt levelet a szélben lerázta róla, a zöldellő levéllenyomatoktól olyan lett, mintha a Nagyszederfa alá heveredve a lombokat bámultam volna. Csodaszép volt.
    Hát még Árnika milyen szép lett az új, selyemruhájában! Mint egy szederfa! Mint egy erdő! Három napig pörgött egyfolytában, és mégsem szédült el. Aki nem hiszi, másszon fel a Nagyszederfára!


Szerkesztette: Németh Eszter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése