(c)Klesitz Piroska
A hajnal kitessékelte az éjjelt Pestről. Vigye a cókmókját, a háztetők felett pislákoló csillagokat,
azt a nagy kerek, leginkább fényesre nyalt tányérra hasonlatos Holdat, meg a
vonyító kóbor ebeket, szedje össze a tivornyázókat, térjenek haza, és akik
otthon eddig nem tudtak aludni, mert izzó szemmel virrasztottak bajuk felett:
most már ne is próbálkozzanak, hasztalan! Belpesten, a későbbi Dohány utcában,
Tabakgasseban, volt mindkettőből. Lakták tivornyázók és álmatlanok, sőt, a
Schiller-házban, ráadásul egy fedél alatt.
Sándor és Júlia egy átmulatott
éjszaka után éppen beestek az első emeleti bérleményükbe, míg a szomszéd
szobában hősünk, Móricz csüggedten bámult ki az ablakán. Pedig akkor még mit sem
sejtett arról, ami aznap várt rá! Csak azt tudta, hogy éjfél óta képtelen volt
írni. Ekkor már több méltán népszerű regénnyel büszkélkedhetett, mégis ez az
együgyű téma kifogott rajta. Mit írjon a kutyalétről!? Bármi másról szívesebben
fogalmazott volna: a zsidókról, a hétköznapokról, a nagy dolgokról, csak erről
ne! Ez az egyetlen lap hiányzott, a nyitó, és mehetett volna az újság a
nyomdába… Éppen csak beleült a szerkesztői székbe, és ilyen csúnyán csőbe
húzták! Hogyan hagyhatta meggyőzni magát, hogy az ezernyolcszáznegyvenhetes
tizenkettedik lapszámot a bolhazsákoknak szenteljék?! Például egy olyan
díszpéldánynak, ami az utca túloldalán csaholt, és kísérte a nehéz zsákokkal
megrakott szekeret a dohánymester portájához, amiről az utca a nevét kapta.
A
korcs, az a rusnya kuvasz-vizsla keverék, farkát vidáman csóválva szaladt előre
és vissza, terelte az igavonót a célja felé. A ló tűrt, tette egyik lábát a
másik után, de látszott rajta, hogy majd összeroskad a teher alatt. A szekeret
úgy megrakták, hogy kész csoda volt, hogy addig nem borult fel. Különösen, hogy
az előző napi kiadós esőzés sártengerré változtatta a környéket, veszélyesebb
volt keresztülhajtani itt, mint a ferencvárosi Nagyvásártelepi lápvidéken. A
kocsis kis híján bele is hajtott az utolsó métereken egy kátyúba, de végül
észrevette és visszarántotta a gyeplőt, a szekér fékezett, egy zsák így is
legurult, és a tartalma, a csípős illatú dohány, a földre ömlött. Most már
valóban olyan volt a Tabakgasse, mint a mocsár: levél lepte és büdös. A kár
láttán a kocsis olyan cifrát káromkodott, hogy a járdán két hajadon
megszaporázta a lépteit, végül már úgy iszkoltak, mintha csak a sátán kutyája
üldözné őket, pedig még a kocsisé se vett róluk tudomást, versenyt ugatott a
gazdájával.
Móricz megelégelte a ribilliót! Ebben a lármában nemhogy alkotni
volt képtelen, de létezni is! Magára kanyarította a kabátját, papucsát csizmára
cserélte, fejébe nyomta kalapját, elhagyta az otthonát, átsietett az utca másik
oldalára. Nem az emberbaráti szeretet vezérelte, hanem hogy minél hamarabb
visszatérjenek a békés állapotok az utcába, ő meg az íráshoz. Móricz elhagyva
otthonát, megkönnyebbült, mintha megszabadult volna az aznap déli leadási
határidő egyre nyomasztóbb terhétől. Helyette a kocsis mélyen ülő, barna szemei
vizslatták. Móricz elmagyarázta, nem lopni jött, ellenkezőleg, segíteni, a
szomszédban lakik, látta a balesetet, és bár ez nem a Nagy Árvíz, de gondolta,
elkél egy segítő kéz. A kocsis barázdáktól szántott arca megenyhült, egy lapátot
nyomott Móricz kezébe, ő maga pedig gereblyét ragadott. Amíg ő kotorta a
dohányleveleket, addig Móricz lapátra rámolta és tömte a zsákba. Együttes erővel
gyorsan végeztek. Móricz elégedetten törölte le a verejtéket a homlokáról, sőt,
még azt is megengedte, hogy az eb megszaglássza és megnyaldossa a kezét. Bár ne
tette volna! De a valódi hibát ott követte el, hogy hagyta, a kocsis rátukmálja
a pipáját, pedig ki nem állhatta a dohány szagát. Amikor otthon, esténként
összeültek Sándorral, és a lakótársa rágyújtott, Móricz rendszerint kimentette
magát, és átvonult saját lakrészére. Most nem tehette, nem akarta megsérteni az
öreget. Balgán azt hitte, egy pöffentésből nem lehet baja. Nagyobbat nem is
tévedhetett volna!
Éppen csak beleszívott a felé nyújtott pipába, de már bele is
szédült, annyira, hogy azt hitte, menten összerogy. Sietve elköszönt, haza kell
mennie, várja a munkája, mire az öreg úgy meredt rá, mintha nem embert, hanem
egy lápi szellemet látna. Móricz úgy is érezte magát, mintha a teste elhagyná,
vagy fordítva: ő hagyja el a testét, és a lelke pőrén imbolyogna át az út
túloldalára. Aztán iszonyú viszketegség tört rá. Végül az az inger is
elenyészett, ahogy minden más is. Móricz belülről zsugorodott, ezzel egy időben
az utca nőtt. A házak torony méretűvé váltak. Móricz négykézlábra rogyott és úgy
maradt, kezét, lábát, testét vastag szőr borította. Szégyenszemre kutyává
változott!
Szeretett volna ordítani, de csak egy nyüszítésre futotta. Olyan
keservesre, hogy a Schiller-ház ablakaiban fény gyúlt, Móricz lábdobogást
hallott bentről, valaki a lépcsőket koptatta, a ház kapuja feltárult, és
vasalatlan alvóruhájában, felül egy kendőbe burkolva megjelent Júlia. Móricz
örömében majd kiugrott a bőréből, próbálta elbeszélni neki, milyen csúfság érte,
de csak kutyaugatás hagyta el a torkát. Júlia értetlenül tekintett le rá.
- Mit akarhatsz, te, kóbor kutya, éhes vagy, fázol, mi szalasztott téged ide, faggatta. Móricz újból nekifogott, hogy elmondja, mi történt. A csaholása felverte Sándort is, és már Júliával ketten meredtek rá, hogy az, miért csahol ennyit.
- Kusshadj, - pirított rá Sándor, mire felesége megbökte, hogy lehet
ilyen durva, szegény jószágon látszik, szenved, meg aztán nézze a szemét, az
olyan figyelmes, mindent látó, pont, mint Móricznak.
Sándor felnevetett,
butaság! De Júlia erősködött, így van, és nem lehet véletlen, hogy idevetette a
sors ezt az ebet, tartsák meg. Na, még csak az kéne! Tudod mennyire utálja a
kutyákat, bökött az ablak felé Sándor, ahol nem rég még Móricz emberként
tekintett le az utcára. Bolhazsákok, ez a szava járása, tette hozzá Sándor,
előhúzva a pipáját felöltője zsebéből, és elkezdve megtömni. Gyere, menjünk be,
noszogatta párját, de Júlia nem mozdult, mint egy reneszánsz mester által
kifaragott szobor, állt az állat felett. Szóval ennyire komoly a szándék,
állapította meg Sándor, ha így van, nem lehet elviccelni, vagyis, csak azt
lehet, mert tréfának remek, és ha már az, legyen vaskos! Hívjuk Mórnak, nevetett
Sándor, és nagyot pöffentett a pipájából. Az émelyítő dohányszag megszédítette a
kutyát, megpörgette, forgott vele a világ is, aztán mint, amikor lehúzták a
színházban függönyt az előadás után, minden elsötétült előtte.
Újra az
íróasztalánál ült, pennával a hosszú ujjai között. Végignézett magán, nem akart
hinni a szemének, visszakapta emberi voltát, csak egyetlen dolog nem változott:
a papír üresen fehérlett előtte. Kopogtak.
– Mór, sikerült már írnod néhány szót
az ebekről? – kukucskált be Sándor a lakrészébe.
– Nem, kutyául éreztem magam. –
motyogta, de aztán megtalálta a hangját – Ezerszer kértem már, ne hívjál így!
Ahogy te sem Petőfi Sánként, én sem Jókay Mórként leszek híres!
– Meglátjuk! –
kacsintott rá Sándor, azzal a szájába kapta a pipáját és rágyújtott.
Szerkesztette: Czeiner-Szücs Anita, Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése