 |
| (c) Klesitz Piroska |
„Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta. Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak – honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arcok az utcákon? […] Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arcokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság termei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak.” Jókai Mór: Az orosz cárról (1)
A fő-fő hadúr intésére elindult a nagy rokonlátogatás-program, gondosan csomagolt ajándékkészlet lepte el az árufeltöltő polcokat, katonás rendben sorakoztak a csillagszóró-, tűzijáték- és egyéb pirotechnikai kellékek, hogy a szent lelkesülés lángjai loboghassanak fennen, a testvérnép honán keresztül, az anyahon ajándékaként. Hiszen nincs is annál szebb, mint „ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára”(2) – mondja a zarándokének. Olyan ez, mint amikor igaz főpapunk víz alá merül, majd felemelve fejét tűzzel keresztel, hiszen a lángoknak lobogni kell, mi más menthet meg egy nemzetet, egy népet, ha nem a lelkesülés lángjai. S mi más lehetne a testvérszeretet, mint a fejről lecsorduló olaj, mint az égből lecsorduló lángeső. Mi más lehetne szent és üdvösségre kívánatos.
Vegyétek hát figyelembe, hogy nincsen gyász, csak szent öröm, nincs áldozathibáztatás, csak szent áldozat, ahogy nincs félelem, mert a szeretet minden félelmet kiöl. Igen, a szeretet – a testvérszeretet – ölni tanít, amit magán kezd minden életét átadott: ennen magát, ennen magának hívságait, kívánságait öldökli meg, legfőképpen az élni vágyat, ami olly önző tud lenni, hogy nem képes elfogadni a köz, vagyis a hon javát és szent örömét, a lelkesülés lángjait. Amit bár az önféltés démona takar, mégis felemeli belőle az egyesülni vágy, hogy ha életem árán is, testvéremmel egy vagyok, egy lélek olt ki vagy fel bennünk lángot, mely áldozati fénnyel világít meg országot, népet, jövőt. Mit számít hát a vér, ha főpapunk legyőzte a halált, mit számít a testvér- és honfivér, ha egyesülünk a szeretetben, amit elhoz közénk a szerte-láng, a lecsorduló drága szent olaj.
(2) Zsoltárok 133,1-2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése