 |
| (c) Takács Viktória |
Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, lompos farkú nyúlgyerek született.
Két testvérkéjének hagyományos pom-pom virított a hátsóján, de Frici fenekén hosszú, bolyhos nyúl-
farok csücsült. Mintha egy rókáé lenne, csak a színe volt világosbarna.
Az anyja és az apja hosszan nézegette, csóválták a fejüket, de így is szerették különleges csemetéjüket.
Frici azonban nem csak a külsejét tekintve különbözött a többiektől. Még a nyulak között is túl ijedősnek számított. Összerezdült a szellősuhogástól, a hulló falevéltől, a varjúkárogástól, a szajkókacagástól, de leginkább a saját árnyékától félt. Akárhányszor hátat fordított a fényesen ragyogó napnak, nagyokat dobbantott nyúllábával, vadul kalapált a szíve, és menekülőre fogta, mert bizony mindannyiszor azt hitte, róka árnyéka vetül rá. Amikor rádöbbent, hogy önmagát látta, szégyenkezve elbújt a bozótba.
– A frászt hozod ránk, Frici! – kiáltották ilyenkor a testvérkéi rosszallóan, és lassan már egyáltalán
nem is játszottak vele.
– Rókafarkú nyúl, az vagyok – ostorozta magát ilyenkor a különös nyúlgyerek.
Nyúlmama sóhajtozva ölelgette Fricit, de nyúlpapa nem vett tudomást az egyre növekvő problémáról,
inkább fütyörészve ugrándozott minél messzebb az odútól és friss pitypangot szedett a vacsorához.
Ahogy nőttek a nyúlgyerekek, úgy nőtt Frici lompos farkincája is. Jól jött persze, amikor beköszöntött
a tél, mert a kisnyúl sosem fázott, akkor sem, ha a testvérei nem bújtak mellé.
Egy fagyos, téli délután, amikor az árnyak úgy nyújtóztak az erdőben, mint kopogtató szellemek karjai,
Frici legkisebb testvérkéje kiszökött az odúból és elcsatangolt a fák között. Épp, amikor felfedezték, hogy
nem teljes a létszám, bukfencezett be a kisnyúl az odúba, és így kiáltott:
– Róka! Jön a róka!
Most aztán tényleg kitört a pánik a meleg fészekben. Ha felfedezi őket a róka, az bizony nem megy el,
míg el nem kapja valamelyik tapsifülest. Nyúlmama pityergett. Nyúlpapa mérges volt. Egy darabig magában fortyogott, aztán kirobbant belőle a szidalmazás.
– Ugyan, minek kellett kiszöknöd? Most aztán ránk hoztad a bajt. Megmondtam, hogy Fricit kivéve
mindenkinek tilos egyedül kimenni.
– Ő miért mehet ki? – kérdezte félénken a lehordott nyuszika.
– Mert az ő farka rémisztő. Szürkületben még a róka sem tudná, kivel van dolga.
Frici eddig rémülten reszketett az odú mélyén, de nyúlpapa szavai szöget ütöttek a fejébe. Lehetséges,
hogy nem csak ő maga ijed meg az árnyékától? Talán még egy rókát is elkergethetne a lompos farkával?
Tán egy óra is eltelt, a vörös bundás ravaszdi még mindig kitartóan ült az odú közelében, amikor Frici
elhatározásra jutott. Néhány szem dércsípte csipkebogyót talált az üreg mélyén, amiket összenyomott és piros levükkel kenegette a farkincáját, amíg vörös nem lett a színe. Az odú szájához óvakodott és ki-
lógatta lompos rókafarkát.
– Én voltam itt előbb, hordd el az irhád! – morgott a nyúl a lehető legmélyebb hangon, amit csak elő
tudott csalni magából. – Nem hallottad? Tűnés! – tette hozzá minden erejét beleadva.
A fa mellett üldögélő öreg róka először nem hitt a szemének, de amikor ráripakodott a szemmel látha-
tóan jóval nagyobb állat, jobbnak látta odébbállni.
Amikor Frici visszatért a többiek közé, dermedt csend fogadta. – Elment? – kérdezte megilletődve
nyúlmama.
Frici csendben bólogatott, csak a farka vége remegett egy kicsikét. Innentől kezdve azonban soha többé
nem félt. Nem csak a rókát ijesztette el, hanem az annál nagyobb ellenségeket is. Akár farkas jött, akár
medve, nem kellett félni a családjának.
Az üreg mélyén sok kis nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése