 |
| (c) Bódi Kati |
Az idő ballagott, ráért, hajnal volt, nem sietett. Kecses, nyújtózó léptekkel, magába merülten, mígnem
megtorpant a templomhoz vezető ösvénynél.
Az esőtől megcsuszamlott löszfalban a falu lakóinak lába természetes ösvényt vájt, a fák készségesen
nyújtották gyökereiket támasztéknak. Az idő résnyire szűkült szemmel nézte a lábak nyomát.
Varázslattól súlyos léptek voltak legfelül, a felbukó vörös korong igézetét hordozták magukban. A kilá-
tótól tartottak visszafelé, a varázskertbe, a diófa alatt álló házba, amelynek falai átitatódtak az állandóság biztonságával, menedéket adó melegével.
Lekonyult az idő füle-farka, hiszen látta a léptek nyomán az elmúlást, a feledést. Ha a löszfal megcsu-
szamlik, a fák gyökerei nem lesznek elegek a porladó ősi csontokon épült falu megtartására, s végül mégis elveszik, ami az emberöltők viharai közepette megmaradt. Lépcső kellene, időtéglákból épült lépcső,
nyújtózott egyet az ösvény alján. Itt lehetne az első tégla, gondolta, majd hátát púposítva, egyenesítve
nagyot nyújtózott, és lustán, kecsesen felsétált. Itt lehetne az utolsó tégla.
Leült, újra résnyire húzta a szemét, és méricskélni kezdte a távolságot, oldalra hajtott fejjel, az ugrás
ígéretével feszülő, de még üléshez húzott lábain. Hány tégla kell egy lépcsőhöz? Egy téglában mennyi
az emlék? Miben mérjük az időt? Téglában? Órában? Feledésben vagy emlékezésben? A boldog vagy a boldogtalan órák számítanak-e megfelelő mértéknek? Vagy egy egész emberöltő?
De vajon melyik ember élete? A három nap alatt gyermekágyi lázban elhunyt anyáé és csecsemőé, vagy
az asztalosé, aki matuzsálemi kort ért meg és végigharcolt két világháborút?
Kinek az emlékével mérjük? A diófáéval, aki áll, és minden pillanat hosszúra nyúlik, hiszen a fűszál
növekedését, a levelek bomlását és a dió érlelését elsietni vagy elhalasztani nem lehet?
Vagy a kőművesinas emlékeiben, aki hetedhét országot bejárt, három mesternél is tanult, s úgy jött
vissza a falujába, hogy mennyasszonyának se a nevét, se az orcáját nem feledte, pedig hetedhét országon
szebbnél szebb lányokat látott, de egynek a mosolyában sem volt meg az otthoni meleg, a téli, fűtött kemencepadka, a ringó bölcsőben egészséges gyermek ígérete?
Az idő ült, lehunyta szemét és figyelt. Ki tudja, meddig ült ott a templomdomb ösvényének tetején,
de mire újra kinyitotta macskamézes szemét, lépcső vezetett az ösvény aljára.
Utolsó téglája a siető huszonegyedik század elnagyolt, sűrített vásznú moziját kínálta, ahol a tartalmas
beszélgetések és sűrű hallgatások számára nem volt hely. Instant kávé, műcukor és műfogsor, műanyag
körmök és szabályozott fogak csikorgásának téglája volt ez. Az idő még nyújtózni sem tette rá puha,
párnás, kissé elmacskásodott lábait.
A következő téglában már kedvét lelte. Libbenő szoknyák, táncos léptek, esküvőre hívott a harangszó.
Boldogság és békényi emberség léptéke volt ez. Keresztelő lábnyomát viselte a következő tégla, temetését
a negyedik. Ismétlődő sorsok, puha léptekkel ballagott az idő.
Nagydarab, három másikat is kitevő téglára lett figyelmes. A falut meg kell tartani. Bármi áron. Kezet
nyújtott az a három a bolthajtásban. Harckocsik dübörögtek, a falu elöljárója leszegett fejjel állt a sorban.
Más lépett elő helyette: Herr Oberleutnant, kérem, ebben a faluban sok a németajkú, mint látja, mink itt
kérem, Herr Oberleutnant, német érzelműek vagyunk. A harckocsik kivonultak. Kisvártatva megérkeztek
az előzőeket üldözők, a falu elöljárója és a német ajkúak hallgattak. Kilépett a sorból a kommunista párt
tagja: Sztarski jitenant, itt kérem, nincsenek németek, itt magyarok vannak és mindenki a kommunista
párt tagja!
Jöttek-mentek a hadseregek és főhadnagyok, a három elöljáróból mindig az lépett ki, akire éppen szükség volt. A falut megtartották, haja szála sem görbült senkinek.
Az idő hosszan elnyúlt a téglán, még dorombolt is, annyira tetszett neki, amit látott.
A következő tégla az iskolamesteré volt, aki soha, egy tanulót se pálcázott, minek tette volna, szeretettel és féltő szóval oktatta hosszú évekig betűvetésre, olvasásra, számolásra a falu apraja-nagyját.
De ott volt a három lánytestvér téglája is, akik köré odagyűltek a lányok, s bizony még nagymama
korukban is megnevettették az unokáikat, feltartóztathatatlan, fogatlan kacagásukkal. Sőt, amikor senki
nem figyelt, lehömbölögtek a domboldalon.
A gyümölcstermesztők téglája mellett ott piroslott a boltosé. Még lejjebb az ónyaöntő nénié, aki szinte
minden bajnak a nevét eltalálta. De ott volt a doktoré, s az iskolaalapítóé, a drótostóté is.
A régi templom meglazult téglái közül is ott volt néhány a lépcsőbe ágyazva.
Összefogództak a téglák, emlékhabarcs, álomkavics, szenteltvíz, áldás tartotta össze minden darabját.
Szerelmes és utolsó halálsóhajok, halotti ének, lakodalmi tánc lebegett felette, s valami elhaló, finom
trombitaszót vitt a szél.
Ballagott az idő puha, macskányi léptekkel a templomdomb alján. Bajszán megrezdült a történelem.
 |
| (c)Fodor Veronika |
Szerkesztette: Komjáthy Nessi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése