Lukács-Kis Panka: Reggel

Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, tégla a múltba.
Cirmosan nyújtózó napsugár, derengő árnyak a hajnali ködben.
Álmosan ébredő lelkem csöndje mesét sző szivárványos időbe.
Ránézek. Látom, nyújtózik, háta görbül, szeme szűkül.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Körbefon, rám ül, lélekúton halad.
Harangszó sejlik a fák közt. Álmosan baktat.
Rám néz, tekintete kérdez. Nincs válaszom, álom a lélek.
Ránk borul a reggel csendje. Madárdal hallik, félküllős lüttyő cserreg.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Nem érti, én sem. Honnan s hova lépdel.
Csillagpázsiton sétál, zajong a lélek.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, lépcső tovább.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Ballagó idő

(c) Bódi Kati

    Az idő ballagott, ráért, hajnal volt, nem sietett. Kecses, nyújtózó léptekkel, magába merülten, mígnem
megtorpant a templomhoz vezető ösvénynél.
    Az esőtől megcsuszamlott löszfalban a falu lakóinak lába természetes ösvényt vájt, a fák készségesen
nyújtották gyökereiket támasztéknak. Az idő résnyire szűkült szemmel nézte a lábak nyomát.
    Varázslattól súlyos léptek voltak legfelül, a felbukó vörös korong igézetét hordozták magukban. A kilá-
tótól tartottak visszafelé, a varázskertbe, a diófa alatt álló házba, amelynek falai átitatódtak az állandóság biztonságával, menedéket adó melegével.
    Lekonyult az idő füle-farka, hiszen látta a léptek nyomán az elmúlást, a feledést. Ha a löszfal megcsu-
szamlik, a fák gyökerei nem lesznek elegek a porladó ősi csontokon épült falu megtartására, s végül mégis elveszik, ami az emberöltők viharai közepette megmaradt. Lépcső kellene, időtéglákból épült lépcső,
nyújtózott egyet az ösvény alján. Itt lehetne az első tégla, gondolta, majd hátát púposítva, egyenesítve
nagyot nyújtózott, és lustán, kecsesen felsétált. Itt lehetne az utolsó tégla.
    Leült, újra résnyire húzta a szemét, és méricskélni kezdte a távolságot, oldalra hajtott fejjel, az ugrás
ígéretével feszülő, de még üléshez húzott lábain. Hány tégla kell egy lépcsőhöz? Egy téglában mennyi
az emlék? Miben mérjük az időt? Téglában? Órában? Feledésben vagy emlékezésben? A boldog vagy a boldogtalan órák számítanak-e megfelelő mértéknek? Vagy egy egész emberöltő?
    De vajon melyik ember élete? A három nap alatt gyermekágyi lázban elhunyt anyáé és csecsemőé, vagy
az asztalosé, aki matuzsálemi kort ért meg és végigharcolt két világháborút?
    Kinek az emlékével mérjük? A diófáéval, aki áll, és minden pillanat hosszúra nyúlik, hiszen a fűszál
növekedését, a levelek bomlását és a dió érlelését elsietni vagy elhalasztani nem lehet?
    Vagy a kőművesinas emlékeiben, aki hetedhét országot bejárt, három mesternél is tanult, s úgy jött
vissza a falujába, hogy mennyasszonyának se a nevét, se az orcáját nem feledte, pedig hetedhét országon
szebbnél szebb lányokat látott, de egynek a mosolyában sem volt meg az otthoni meleg, a téli, fűtött kemencepadka, a ringó bölcsőben egészséges gyermek ígérete?
    Az idő ült, lehunyta szemét és figyelt. Ki tudja, meddig ült ott a templomdomb ösvényének tetején,
de mire újra kinyitotta macskamézes szemét, lépcső vezetett az ösvény aljára.
    Utolsó téglája a siető huszonegyedik század elnagyolt, sűrített vásznú moziját kínálta, ahol a tartalmas
beszélgetések és sűrű hallgatások számára nem volt hely. Instant kávé, műcukor és műfogsor, műanyag
körmök és szabályozott fogak csikorgásának téglája volt ez. Az idő még nyújtózni sem tette rá puha,
párnás, kissé elmacskásodott lábait.
    A következő téglában már kedvét lelte. Libbenő szoknyák, táncos léptek, esküvőre hívott a harangszó.
Boldogság és békényi emberség léptéke volt ez. Keresztelő lábnyomát viselte a következő tégla, temetését
a negyedik. Ismétlődő sorsok, puha léptekkel ballagott az idő.
    Nagydarab, három másikat is kitevő téglára lett figyelmes. A falut meg kell tartani. Bármi áron. Kezet
nyújtott az a három a bolthajtásban. Harckocsik dübörögtek, a falu elöljárója leszegett fejjel állt a sorban.
Más lépett elő helyette: Herr Oberleutnant, kérem, ebben a faluban sok a németajkú, mint látja, mink itt
kérem, Herr Oberleutnant, német érzelműek vagyunk. A harckocsik kivonultak. Kisvártatva megérkeztek
az előzőeket üldözők, a falu elöljárója és a német ajkúak hallgattak. Kilépett a sorból a kommunista párt
tagja: Sztarski jitenant, itt kérem, nincsenek németek, itt magyarok vannak és mindenki a kommunista
párt tagja!
    Jöttek-mentek a hadseregek és főhadnagyok, a három elöljáróból mindig az lépett ki, akire éppen szükség volt. A falut megtartották, haja szála sem görbült senkinek.
    Az idő hosszan elnyúlt a téglán, még dorombolt is, annyira tetszett neki, amit látott.
    A következő tégla az iskolamesteré volt, aki soha, egy tanulót se pálcázott, minek tette volna, szeretettel és féltő szóval oktatta hosszú évekig betűvetésre, olvasásra, számolásra a falu apraja-nagyját.
De ott volt a három lánytestvér téglája is, akik köré odagyűltek a lányok, s bizony még nagymama
korukban is megnevettették az unokáikat, feltartóztathatatlan, fogatlan kacagásukkal. Sőt, amikor senki
nem figyelt, lehömbölögtek a domboldalon.
    A gyümölcstermesztők téglája mellett ott piroslott a boltosé. Még lejjebb az ónyaöntő nénié, aki szinte
minden bajnak a nevét eltalálta. De ott volt a doktoré, s az iskolaalapítóé, a drótostóté is.
A régi templom meglazult téglái közül is ott volt néhány a lépcsőbe ágyazva.
    Összefogództak a téglák, emlékhabarcs, álomkavics, szenteltvíz, áldás tartotta össze minden darabját.
Szerelmes és utolsó halálsóhajok, halotti ének, lakodalmi tánc lebegett felette, s valami elhaló, finom
trombitaszót vitt a szél.
    Ballagott az idő puha, macskányi léptekkel a templomdomb alján. Bajszán megrezdült a történelem.

(c)Fodor Veronika

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Nagy Izabella: Csontok lábai alatt

(c) Klesitz Piroska

a minap hajnalban
a főverőér melletti kiserdőben
tetten értem a nagy kaszást
aki aratni szokott éjjelente
tetten értem ahogy üvegfalat húz körém
azt hitte nem veszem észre
utánozhatatlan sunyi trükkjeit
üvegfalat húzott fel éppen
vigyorgott szeme alján a fekete táska
és vigyorgott sárga fogai körül a szája széle is
én pedig azon az órán
amikor aludni szoktam rendesen
véletlenül meglestem ténykedését.
nocsak! meglepve gondoltam a tényre
hogy pirkadatkor üvegfal épül
ilyenkor már szólnak a madarak
és a kín végre elapad aznapra.
aztán csak figyeltem
mit hoz az üvegfal
már elillant az ügyködő
de egy macska is volt még velem
a puha talajon nesztelen mászkált
míg észre nem vette hogy a szövet
alatt fehér csontok állják útját
mint az üvegfal bennem
őt a csontok a lába alatt.
és tetten értem az erdőmélyben
a napfelkelte reggelen
tetten értem az üvegfal előtt a macskát
rám mosolygott én vissza
ennyi volt
egy gyengéden surranó mosoly közte és köztem
köztem és közte megcsillant a reggelfény az üvegen
nyújtózott az üres csontok felett
lehúnyta lustán a szemét
elengedte bajuszán a ciccenést
rózsaszín orrán a szagot.

Nem történt semmi több
ott a főverőér melletti kiserdőben
nem történt semmi különös
csak szél libbent és átjutott
csontjaim közt a pázsiton
az ég felé.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt: Szikomor, a holdszövő oroszlán

(c) Szegedi Csilla

Van egy macskaféle emlős
jó barátom, szingli, nem nős,
egyedül maradt a jámbor,
nem félős, bár nem is bátor,
magának való a lelkem.
Amikor én megismertem,
éppen lepkékre vadászott,
egyik után fára mászott,
ahol hernyó-állapotban
találta meg, leste, hogy van
ilyen csúf testbe bezárva
egy holdszövő lepke szárnya.
Ő a szavanna királya
lehetne, ha arra járna,
amerre az oroszlánok,
címzetes állatkirályok.
Nem él meg a királyságból,
állatkísérő a jámbor,
sivatagon és szavannán
nem maradhatsz vele bambán,
kalauzol árkon-bokron,
elidőzhetsz egy fűcsokron,
s ahol a datolya érik,
édesség röpít az égig.
Van egy macskaféle emlős
jó barátom, szingli, nem nős,
neve Szikomor, a jámbor
füvespuszta-navigátor,
aki elkísér a félig
lerágicsált lombú célig,
s megpihenhetsz, ha nem bánod,
holdszövő a társaságod.

Komjáthy Nessie: Trallali

(c) Bódi Kati

Egy fekete-fehér pöttyös harkálytoll.
Egy fekete-fehér mintás lepkeszárny.
Egy fehér pihetoll.
Egy fekete szarvasbogár szarv.
– Nem lesz ez így jó – mormog Trallali, és visszafordul. Persze szokott ilyesmit találni az erdei úton,
de ez most mégiscsak túlzás! Sietve teszi meg a faluig az utat a selymesre szikkadt sárga porban.
Az első házhoz érve bezörget a tornác végén álló, díszesen faragott ajtón. Magasra nyújtózva épp
a tulipános küszöböt éri fel.
– Papó! Papó!!
Semmi.
Trallali nem adja fel, megy a következő házhoz, és veri a csillagmintás alsó kazettát.
– Papó!! Papó!!!
Semmi.
A következő ajtón nincs faragás, sőt, maga az ajtó is alig áll a lábán. Repedezett, porsárga táblái fölött
ormótlan szemöldökfa, az egyetlen díszítés az évszám. Ezen mindig óvatosan kopogtat, nehogy átessen
rajta, mert onnan már nincs visszaút.
A háta mögött árny suhan. Meglebbenti a haját. Mondjuk, azt nem nehéz, árva lánynak árvalányhaj,
így szokta mondogatni Papó. Az ilyen kis mezítlábas tündérlányoknak más nem jut, ha nincsenek szüleik,
hogy hosszúra, erősre és selymesre fésüljék a hajukat.
Az árny felszalad a ringlófára, onnan a tető széléről szomorúan csüngő ereszre, onnan a kiálló szemöldökfára, és ott megül. Trallali hátrál egy lépést, mert ilyenkor fél tőle, és onnan kiabál.
– Te voltál az?!
A macska ezüst szőrén lágyan csillan a napfény. Tágra nyitja jádeszemét, amiben egész keskenyre húzódik
a fekete rés. A hangja bódítóan dorombol.
– Ki más?
Trallali még egy lépést hátrál, mert ez aztán tényleg túlzás, és nem fogja szó nélkül hagyni, de azért
hagy magának lehetőséget elmenekülni, hátha most derül ki, hogy nem ok nélkül fél a macskaformájútól.
Lábujjaival az út porába kapaszkodik, és onnan ráncolja vádlón a homlokát.
– A szarvasbogár meghalt. A lepke is meghalt. A harkályt is megölted?!
– Akinek eljön az ideje, annak mennie kell. Ez az élet rendje.
– Az élet is az élet rendje...
Papó leugrik a szemöldökfáról. Mire leér, apró, szikár öregember lesz belőle, selymes, szürke hajjal,
nyers fonalú szőttes ingben, hamuszürke nadrágban, mezítláb. Ráncos lábujjai nem hagynak nyomot
a porban. Tenyerét a selymes árvalányhajra teszi.
– Senki nem élhet örökké.
Trallali összerezzen. Ő vajon mikor megy át, és melyik ajtón? Szeme végigszalad a falun. Minden ház
végében ott a lélekajtó, ami a világmindenségből a tornácra, de a tornácról a semmibe nyílik. Hirtelen eszébe jut valami. Apró tündérujját Papó mellkasának szegezi, apró tündérszemeivel merészen a jáde-
szemek közé néz. Már majdnem olyan magas, mint Papó.
– Egyáltalán, minek építették ide az ajtókat? Nem szeretnek élni?!
Papó felkacag. A nevetése tisztán, vidáman dorombol.
– Dehogynem. Épphogy nagyon is szeretnek. De ajtó nélkül is menniük kell, ahogy a lepkének, meg a szarvasbogárnak. Azért van ajtó, hogy minden nap emlékeztesse őket arra, hogy mindent úgy csinálja-
nak, hogy mikor átmennek rajta, ne legyen se megbánás, se neheztelés bennük.
Trallali ujja leereszkedik, homlokán apró ránc mélyül.
– És te miért járkálhatsz rajta ki-be?
Papó arcán elmosódik a mosoly, csak jádeszeme csillog ugyanolyan élénken.
– Ne aggódj, hamarosan én is átmegyek rajta, úgy igazán.
– Dehát... Dehát... – Trallali mindig Papóval volt, mióta a világra jött, és el se tudja képzelni, hogy
egyszer ő se lesz. – Nem mehetsz át rajta úgy igazán, mert akkor senki se fog meghalni!
Papó nyújtózik egyet. Ezüstszürke macskateste sem sokkal magasabb Trallalinál.
– Én csak kísérem őket –dorombolja.
– Akkor nem lesz, aki kísérje őket! – Trallali mérgesen kiabál, és feledve, hogy a macskától félni kell,
Papóra csimpaszkodik, és teljes erejével szorítja. – Nem mehetsz át!
– Dehogynem. Te kísérsz majd.
Papó dorombolni kezd, úgy igazán, ahogy annakidején dorombolt, mikor magához vette az árvalányhajú
kis tündért. Trallali szülei nevelték fel Papót, és ők voltak az elsők, akiket átkísért a világmindenségből
a semmibe. Akkor tudta meg, hogy a semmi maga a világmindenség, és a világmindenség maga is semmi.
Hogy az ajtón a múltból a jövőbe lépnek.
Most.

Szerkesztette: Németh Eszter

Takács Viktória: A rókafarkú nyúl

 

(c) Takács Viktória

    Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, lompos farkú nyúlgyerek született. 

    Két testvérkéjének hagyományos pom-pom virított a hátsóján, de Frici fenekén hosszú, bolyhos nyúl-
farok csücsült. Mintha egy rókáé lenne, csak a színe volt világosbarna.

    Az anyja és az apja hosszan nézegette, csóválták a fejüket, de így is szerették különleges csemetéjüket.

    Frici azonban nem csak a külsejét tekintve különbözött a többiektől. Még a nyulak között is túl ijedősnek számított. Összerezdült a szellősuhogástól, a hulló falevéltől, a varjúkárogástól, a szajkókacagástól, de leginkább a saját árnyékától félt. Akárhányszor hátat fordított a fényesen ragyogó napnak, nagyokat dobbantott nyúllábával, vadul kalapált a szíve, és menekülőre fogta, mert bizony mindannyiszor azt hitte, róka árnyéka vetül rá. Amikor rádöbbent, hogy önmagát látta, szégyenkezve elbújt a bozótba.
– A frászt hozod ránk, Frici! – kiáltották ilyenkor a testvérkéi rosszallóan, és lassan már egyáltalán
nem is játszottak vele.
– Rókafarkú nyúl, az vagyok – ostorozta magát ilyenkor a különös nyúlgyerek.
    Nyúlmama sóhajtozva ölelgette Fricit, de nyúlpapa nem vett tudomást az egyre növekvő problémáról,
inkább fütyörészve ugrándozott minél messzebb az odútól és friss pitypangot szedett a vacsorához.
    Ahogy nőttek a nyúlgyerekek, úgy nőtt Frici lompos farkincája is. Jól jött persze, amikor beköszöntött
a tél, mert a kisnyúl sosem fázott, akkor sem, ha a testvérei nem bújtak mellé.
    Egy fagyos, téli délután, amikor az árnyak úgy nyújtóztak az erdőben, mint kopogtató szellemek karjai,
Frici legkisebb testvérkéje kiszökött az odúból és elcsatangolt a fák között. Épp, amikor felfedezték, hogy
nem teljes a létszám, bukfencezett be a kisnyúl az odúba, és így kiáltott:
– Róka! Jön a róka!
    Most aztán tényleg kitört a pánik a meleg fészekben. Ha felfedezi őket a róka, az bizony nem megy el,
míg el nem kapja valamelyik tapsifülest. Nyúlmama pityergett. Nyúlpapa mérges volt. Egy darabig magában fortyogott, aztán kirobbant belőle a szidalmazás.
– Ugyan, minek kellett kiszöknöd? Most aztán ránk hoztad a bajt. Megmondtam, hogy Fricit kivéve
mindenkinek tilos egyedül kimenni.
– Ő miért mehet ki? – kérdezte félénken a lehordott nyuszika.
– Mert az ő farka rémisztő. Szürkületben még a róka sem tudná, kivel van dolga.
    Frici eddig rémülten reszketett az odú mélyén, de nyúlpapa szavai szöget ütöttek a fejébe. Lehetséges,
hogy nem csak ő maga ijed meg az árnyékától? Talán még egy rókát is elkergethetne a lompos farkával?
Tán egy óra is eltelt, a vörös bundás ravaszdi még mindig kitartóan ült az odú közelében, amikor Frici
elhatározásra jutott. Néhány szem dércsípte csipkebogyót talált az üreg mélyén, amiket összenyomott és piros levükkel kenegette a farkincáját, amíg vörös nem lett a színe. Az odú szájához óvakodott és ki-
lógatta lompos rókafarkát.

– Én voltam itt előbb, hordd el az irhád! – morgott a nyúl a lehető legmélyebb hangon, amit csak elő
tudott csalni magából. – Nem hallottad? Tűnés! – tette hozzá minden erejét beleadva.

    A fa mellett üldögélő öreg róka először nem hitt a szemének, de amikor ráripakodott a szemmel látha-
tóan jóval nagyobb állat, jobbnak látta odébbállni.

    Amikor Frici visszatért a többiek közé, dermedt csend fogadta. – Elment? – kérdezte megilletődve
nyúlmama.
    Frici csendben bólogatott, csak a farka vége remegett egy kicsikét. Innentől kezdve azonban soha többé
nem félt. Nem csak a rókát ijesztette el, hanem az annál nagyobb ellenségeket is. Akár farkas jött, akár
medve, nem kellett félni a családjának.
    Az üreg mélyén sok kis nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben.

 Szerkesztette: Németh Eszter