Holló Anna |
Motorzúgásra ébredt. Korán volt még, de hiába szorította össze a szemét, nem tudott visszaaludni. Egyre csak az a fránya feladat járt az eszében, amit nem adott le határidőre. A hatpontnulla. Csak így nevezte a programot, amin már két hete dolgozott.
Majd holnap tornázom – gondolta.
Lefordult az ágyról, és feltápászkodott. Fájós derekát kihúzta, mire a pocakja kivillant a trikó alól, ha csak egy pillanatra is. Barna sörényét hátra söpörte, és úgy roggyant le a klaviatúra mellé, mint egy zongoraművész. A szemét lehunyta, és sóhajtott. Képzeletében a sokezres nézősereg felmorajlott:
– Bruckner Szigfrid, a világ legjobb zongora virtuóza és a legcsodálatosabb oroszlánja.
Kinyitotta a szemét, és a monitorra meredt. A legutóbbi futtatás után tizenhárom hibát jelzett ki a program, de tudta, ha egyet kivág, kettő nő a helyére.
– Sárkány – morogta.
Felpattant, és a konyhába cammogott. Megtömte az öreg, öntöttvas kávéfőzőt, s amíg a tűzhelyen duruzsolt, az ablak elé állt. A sárkányra gondolt, a tizenháromfejűre, akit estig rendre legyőzött, de az álnok féreg reggelre minduntalan feltámadt. Sorra vette a fejeket. A középsőnek szúvasak voltak a fogai, és pocsolyaszagú a lehelete. A jobb szélső, a kívül-belül tüzes volt a legfélelmetesebb. Ő tartotta ébren a többieket. Jobbról a másodiknak tépett volt a füle és kopott a pikkelye. Itt elakadt. A kávéfőző felsírt, és szanaszét prüszkölte a barna maszatot. Szigfrid felmordult, lekapta a vasat, törlőrongyot ragadott. Sziszegve forgolódott éppen, amikor a telefonja megszólalt. A kávéfőző és a rongy a mosogatóba repült, és Szigfrid egy öklömnyi gombóccal a torkában nyögte ki, hogy:
– Szia Szabolcs!
– Kilenctől értekezletem lesz. Mit mondhatok? Ugye már kész? – hadarta Szigfrid főnöke.
– Igen. Majdnem. Tizenhárom – motyogta Szigfrid.
– Tizenhárom micsoda?
– Hiba. Még ma kijavítom, de legkésőbb holnap – ígérte Szigfrid.
A telefon feljajdult. Úgy hangzott, mintha Szabolcs belerúgott volna az íróasztala lábába. A dörrenést, sok apró vakkantás követte. Időbe telt, mire értelmes szavak jutottak Szigfridhez.
– Még nem készült el? Ez kész katasztrófa. Holnap reggelig kapsz haladékot, de nyolc-harmincra nálam legyen. Oké? – hadarta Szabolcs. .
– Oké – felelte Szigfrid.
Kávé és reggeli nélkül ült vissza a számítógép elé. Szemöldökét összehúzva, fogát csikorgatva csapott a billentyűkre. Kijavította az első hibát, aztán a másodikat, és haladt tovább. Már a kilencediknél járt, amikor a város három templomában sorra megkondultak a harangok. Felállt, hogy legalább egy pohár vizet igyon, de nem jutott ki a konyhába. Megcsörrent a kaputelefon.
– Csomag – recsegte a doboz.
– Nem rendeltem – tiltakozott Szigfrid.
– Kerekerdő utca négy? – kérdezte a hang.
– Igen, de én akkor sem...
– Bukfenc Bikfic? – érkezett a következő kérdés szakadozva.
– Bruckner Szigfrid!
– Jól van jól! Lefogadom, hogy még egy falatot sem ettél.
– Mi? Ja, te vagy az Dini? Ma nem érek rá. A hatpontnullán dolgozom.
– Igen? És?
– A határidő.
– Mi van vele?
– Lejárt – felelte Szigfrid, és sóhajtott.
– Már úgyis elkéstél. Sokat vagy keveset, az édes mindegy. Na, gyere. Tényleg hoztam egy csomagot. De nem valamit, hanem valakit. Nem fogod megbánni.
A kaputelefon elnémult, és Szigfrid a faliórára meredt.
Négy elmúlt. Csak köszönök neki – gondolta.
Ahogy volt, átizzadt trikóban, pizsamanadrágban és papucsban lépett ki az ajtón. A lift ajtaja felnyikordult, és Szigfridet kirázta a hideg. Nem tudta megszokni.
Pomogács – gondolta.
Behúzta az ajtót, megnyomta a gombot, és a fal felé fordult. Imádta a firkákat böngészni.
– “Usha”. Semmi értelme – motyogta.
– “Vacs-ka-ma-ti” – olvasta ki a másodikat, és hátra tántorodott. – Az nem lehet!
Újra nekifogott.
– “Vas-macs-ka-lap” – olvasta ki most már helyesen.
Döndült a lift, és Szigfrid hunyorogva botorkált ki a napfényre. A panel előtt egy apró zászlókkal feldíszített, ütött-kopott bicikli állt. Pankó Dini, a hírhedt szabadulóművész ült rajta, és vigyorgott. Mint mindig. Ötször próbálták már bezárni, de minden alkalommal kereket oldott. Pandini, így hívták a barátai. Szigfrid is mosolygott, de aztán nyelt egyet, és a vázra meredt. Dini előtt egy virágszemű nő ült a vázon. Szigfrid felfújta a mellkasát, mindkét kezével a hajába túrt, hogy a barna sörényét megigazítsa, de a lába gyökeret vert. Egy lépést sem tudott tenni, miután eszébe jutott a pizsamanadrágja.
– Ez a fürdőgatyád? Jó lesz, csak gyere már! – vezényelt Pandini.
– Hát, igen – motyogta Szigfrid.
A fejét lehajtva somfordált a bringa mellé.
– Gurulunk, te meg kocogsz. Két perc és ott leszünk a Duna-parton.
– Én csak köszönni... – kezdte Szigfrid, de a virágszemű közbevágott.
– Azt mondtad, hogy a töltőhöz megyünk.
– Hát persze, ott vár minket a strandon – felelte Padini.
– Nálim? – kérdezte Szigfrid.
– Ki más?
– Jó, akkor megyek – dünnyögte a pizsamába bújt oroszlán.
– Úgy-úgy. Kicsit kéreted magad, aztán nem tudsz megállni. Az én barátom – harsogta Pandini, és már gurult is a bicikli.
Szigfrid lihegve szedte a lábát. Büszke volt magára, hogy tudta a lépést tartani. De azért ömlött róla a víz, mire a strandra értek. A bringa a földre került, és a virágszemű kacagva szaladt a vízbe.
– Ő... – kezdte Szigfrid.
– Ő? A földig szoknyás, hegyesorrú, napmosolyú csoda?
– Igen, ő.
– Hoja, a virágszemű bilobata. Boszorkány.
– Igazi boszorkány? – kérdezte tátott szájjal Szigfrid.
– Hát persze.
– Diplomás?
– Dehogyis. Most mondtam, hogy igazi – felelte Pandini már két pohárral a kezében.
– Előbb inkább megfürdök – mondta Szigfrid.
– Menj csak! De várj. Mikor jöttél ki utoljára a lakásból? – kérdezte Pandini.
– Hát, még tavasz volt.
– Akkor igazad van. Irány a víz, hiszen mindjárt vége a nyárnak! – vezényelt Pandini.
Szigfrid oroszlánüvöltéssel vetette magát a folyóba, de azon nyomban elakadt a hangja. De csak azért is alábukott a jéghideg vízbe. Lüktető halántéka egy szempillantás alatt kisimult, elfelejtett mindent, a munkát, a határidőt és Szabolcsot. Mire legközelebb felocsúdott, már legalább egy órája ásta az alagutat, amit Nálim rábízott. Ő volt a strand ura. Nálim a töltő, aki mindenkinek könnyedén kitöltötte az idejét. Pandini a vizet hordta, Hoja a homokvárat csöpögtette. Épült-szépült a vízparti palota.
– Tehát egy tizenhárom fejű sárkánnyal harcolsz meg nap mint nap? – fordult hozzá Hoja. – Ez csodálatos!
Szigfrid elpirult, és arra gondolt, hogy milyen régen mondták már ezt neki. Csodaszigfrid, csodaő. Törni kezdte a fejét, hogy mit is válaszolhatna. A virágszemét dicsérje meg vagy az orra élét? Nem tudta eldönteni, és a következő pillanatban feljajdult a víz. Szigfrid megdermedt, ahogy a többiek is.
– Sír a víz – súgta Hoja.
– Jajgat – helyeselt Pandini.
– Mi történik? – kérdezte Szigfrid.
– Kiderítem – felelte Hoja, a virágszemű boszorkány és begázolt a vízbe.
Nálim, Szigfrid és Pandini nem moccant, a homokvár mellől figyelte, hogy vajon Hoja túléli-e. Nyakig merült a vízben, aztán a feje is eltűnt, de a következő pillanatban már kifelé evickélt a karjai között egy lánnyal. Már csak derékig ért kettőjüknek a víz, amikor az idegen újra feljajdult.
– Nem lehet. Tovább nem mehetek – kiáltotta.
Hoja megállt, végignézett a lányon és a vízbe ejtette.
– Igazad van. Ki vagy te? Mi vagy te?
Szigfrid és Pandini megindult feléjük, de Hoja egy intésével megállította a híres-neves oroszlánt és a szabaduló művészt.
– Mi vagy te? Hal vagy ember? – tette fel újra a kérdést Hoja.
– Még nem döntöttem el – felelte a lány, s megvillant a halfarka.
– Hableány – dünnyögte Szigfrid.
– Sellő – vágta rá Pandini.
– Hoja vagyok – mutatkozott be a virágszemű boszorkány.
– Nidán – súgta a halfarkú lány.
– Miért jajgattál? – kérdezte Hoja.
– Nem tudom. Talán éppen azért, mert nem tudom eldönteni – mondta Nidan.
– Eldönteni?
– Igen. Hal vagy ember. Egyszerre szeretnék mindkettő lenni.
– Azt nem lehet – mormolta Hoja.
– Tudom, azért fáj a fejem.
– Hát ezért jajgattál! – kiáltott fel Hoja. – Halljátok? Gyertek segítsetek.
Pandini és Szigfrid lassan gázolt a lányok felé, miközben sugdolództak.
– Te tudod, hogyan lehet egy fájós fejű hableányon segíteni? – kérdezte Szigfrid.
– Fogalmam sincs, de ha valaki tud segíteni, az Nálim lesz a töltő – felelte Pandini.
Megfordult, füttyentett, aztán intett. Nálim megvakarta a tarkóját, és bólintott, de csak nagy sokára tápászkodott fel a homokból. Jobb kezét a háta mögé dugta, úgy lépegetett be a vízbe. Senki sem tudta, hogy mire készül, s amikor már csak egy kőhajításnyira volt, meglendített a jobbját. Egy öklömnyi labda csattant Hoja és Nidan előtt. Hoja felkacagott, és a kezébe kapta. Egykettőre kört formáltak, és sötétedésig játszottak. Ahogy a nap alábukott, Szigfridnek nőni kezdett a gombóc a torkában. Szabolcs, a főnöke jutott az eszébe, és krákogva búcsúzott.
– Én most már. Nekem most már tényleg – dünnyögte, de a többiek meg sem hallották.
– Fáj még a fejed? – kérdezte Hoja a halfarkú lánytól.
– Nem, el is felejtettem – felelte Nidán.
El sem köszönt, csak a víz alá bukott, de amikor a többiek elindultak a part felé, utánuk kiáltott.
– Holnap?
– Igen, mindenképpen! – válaszolta Hoja, a virágszemű boszorkány.
– Egész nap itt vagyok – felelte Nálim, a töltő.
– Délre én is kitekerek – tette hozzá Pandini.
Egyedül Szigfrid maradt adós a válasszal.
– Jössz te is, oroszlán? – kérdezte a boszorkány.
Szigfrid megingatta a fejét jobbra, balra, előre és hátra is.
– No, ez mit jelent? – kérdezte a boszorkány.
– Nem szereti – súgta Pandini.
– Mit nem szeret? – csattant fel Hoja.
– Bruckner Szigfrid, őt így kell szólítani. Erre az egyre kényes – mondta Pandini.
– Igazán? Vicces vagy Bruckner Szigfrid. Mondd, jössz-e holnap velünk labdázni?
– Ha befejezem, ha be tudom fejezni a munkát, akkor jövök – felelte Szigfrid.
Pandini a sörényes barátja mellé lépett, és hátba veregette.
– Éjjel-nappal dolgozik. Ugye komám?
– A határidő...
– Mindig van egy határidő. Most ez, aztán egy másik – vágta rá Pandini.
– Miért dolgozol sokat? – kérdezte Hoja, a virágszemű boszorkány.
– Ó, én nem. Csak amennyit kell – dörmögte Szigfrid.
– Látástól-vakulásig – súgta Pandini.
– Nincs mese! Holnap te is itt leszel! Nélküled hogyan építhetnénk fel a várat? És Nidán, ha nem segítesz, örökre a folyóban ragad – mondta Hoja, és a szabadulóművészre kacsintott.
– Igazán? – kérdezte Szigfrid.
– Hát persze, a csodálatos Bruckner Szigfrid nélkül nem boldogulunk – felelte Pandini.
– Segítek. Hogy ne segítenék! Hiszen én vagyok Csodabruckner Csodaszigfrid! – bömbölte, és megrázta a sörényét.
Így történt, hogy Bruckner Szigfrid a nyár utolsó két hetét a Postás-strandon töltötte a barátaival. Pandinivel, a szabadulóművésszel. Nálimmal, a töltővel. Hojával, a virágszemű boszorkánnyal és Nidánnal, a halból lett leánnyal.
Hogy mi lett a sárkánnyal? Ahogy hazaért Szigfrid egy suhintással levágta a megmaradt fejeket, és lássatok csudát, egy sem nőtt vissza reggelre. Ki tudja miért? Talán a boszorkány küldött segítő varázsigét.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése