Németh Eszter: Rövid gondolat a nadrágtartókról

 

Korbuly Ági

Szigfrid kényelmesen támasztotta a bárpultot. Egykedvű volt, mondhatni üres volt a feje. Tele korsó, üres fej, nem rossz kombináció – gondolta a tőle pár széknyire helyet foglaló piros pulóveres. A bár látogatottsága ebben az időpontban elég gyérnek számított.

Szigfrid ekkor felé fordult:

– Mondja, mit gondol a nadrágtartókról?

A pulóveres elképedt, még nem volt kész a másikról alkotott véleményével. Olyannyira, hogy el sem kezdte.

– A nadrágtartókról? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen. – A horizontális vagy a vertikális nadrágtartókra gondol?

– Remek kérdés! A függőlegesen hordottra gondoltam. Válltól övig – felelte az oroszlánkülsejű egyén, aki, a pulóveres most vette csak észre, piros nadrágtartót hordott. Vertikális gatyagumit.

– Nos… – felelte a piros pulóveres – attól függ, milyen színű. Mi a véleménye a kékről?

– Unalmas. Az ég kék, a folyó kék. Az emberek 8-10 százalékának kék a szeme, különösen errefelé fordulnak elő nagy arányban.

– Pedig szeretem a kéket, különösen szemszínben! De legyen – bámult a piros nadrágtartós csillámkék szemébe. – És a zöld?

A nadrágtartós csillámkék szemei felragyogtak, mintha valami ősrobbanás zajlana egy nem is olyan távoli galaxisban. A piros pulóveres annyira elbámult, hogy még a szemét is elfelejtette lesütni.

– A kegyed szemének zöldje az eső után fellélegző szavannák zöldjét idézi. Ritka jelenség és rendkívül megkapó. – Szigfrid pislogott. Egészen zavarba jött a saját merészségétől.

– Ó. – A pulóveres csak ennyit bírt mondani, és végre le tudta sütni az eső utáni szavannazöld szemét, miközben az arcszíne a pulóverével versenyt pipacspiroslott.

– Mondja, a pirosról mit gondol? – vette fel a beszélgetés fonalát a nadrágtartós, mert kínos lett neki a hallgatás.

A pulóveres felpillantott. Arcáról elmúlt a pipacs, eső utáni szavannazöld szemét a csillámkékbe fúrta. De nem válaszolt. Azonos mozdulattal, mintha egymás piros pulóveres, nadrágtartós tükörképei lennének, emelték fel a korsójukat. Azonos mozdulattal tették le.

Az eső utáni szavannazöld szemekben ekkor már huncut fény ült, ahogy újra a csillámkékbe pillantott.

– Jó a sör? – kérdezte, és újra lesütötte a szemét.

– Jó – felelte kurtán a csillámkék szemű piros nadrágtartós. Majd hozzátette: – Szigfrid vagyok. Bruckner Szigfrid.

– Szilvia – mosolygott a piros pulóveres, és kihörpintette korsója aljáról a maradék sört.

Szigfriden még a nadrágtartó is nevetett.

– Lenne kedve elkísérni? Arra gondoltam, ma végre felülök a hullámvasútra.

– A hullámvasútra? Ma?

– Ez a nap se rosszabb, mint akármelyik másik. És veled – váltott hirtelen tegeződésre a csillámkék – talán a bátorság se hagy el.

– Hát jó – vonta meg a vállát az eső utáni szavannazöld szemű. – Veled talán megkockáztathatom. Menjünk!

Azzal mentek. A piros nadrágtartós, csillámkék szemű Bruckner Szigfrid kezét nyújtotta a piros pulóveres, eső utáni szavannazöld szemű Szilviának. Aki megfogta, hogy soha többé el se engedje.

Szerkesztette: Miklya Zsolt