Wéber Anikó: Egy keksz szerencséje

 

Varga Zsófi illusztrációja

 

Keksznek születtem. Bizony. Nektek bevallhatom, hogy jobban örültem volna, ha óriási cipó lehetek, ami már a kemencében dagad a büszkeségtől, hogy megtöltheti majd valaki bendőjét. A keksz viszont nem törhet ilyen nemes babérokra. Mert mi is az a keksz? Egy olyan kis izé, amit a kávé és tea mellé adnak.

Előfordul, hogy megéheztek, és azt mondjátok: jólesne most nekem egy… egy… egy fürt édes szőlő, egy csokoládétorta tejszínhabbal, egy sós sajtosperec, egy kiadós uborkás-tojásos szendvics… Amikor körbenéztek, és rájöttök, hogy nincs se szőlő, se csokoládétorta, se sajtosperec, se uborkás-tojásos szendvics, akkor… akkor beéritek velem. Jobb híján. Hát ez vagyok én.

Mégsem akarok hosszan keseregni! Elfogadtam a kekszek sorsát. Hiszen a keksz édes és finom, szóval még mindig jobban örülnek neki az emberek, mint mondjuk a kásának. Ráadásul egy keksznek rengeteg testvére van. Annyi, hogy egyszerre meg sem lehet őket enni, ezért sokuk visszakerül a nagy bödönbe, és ott aztán mesélhet mindenféléről, amit az asztalnál hallott. Így hallottam én is számtalan történetet fiatal (vagy inkább friss) koromban, még azelőtt, hogy kikerültem volna a nagyvilágba (valaki ebédlőjébe vagy szalonjába). Jöttek-mentek a hírek, és olyan tájékozott lettem, mint egy király vagy miniszter.

Aztán elérkezett életem nagy napja: egy kecses kis kéz engem is megragadott, és tálcára tett. Bevallom, az utat nem élveztem valami nagyon. Túl sok hang és szín vett körbe. Fáztam is, mert a bödön melegéhez szoktam, a tálca pedig igencsak huzatos volt, míg megérkeztünk az asztalig. Ott azonban kárpótolt minket a látvány, hiszen öt keksztestvéremmel ámulva vettük észre, hogy egy kényelmes széken nem más ül, mint… mint… a nagy költő, Petőfi Sándor! 

Hát persze, hogy ismertük Petőfi Sándort! Állítólag egy időben gyakran kellett beérnie reggelire és vacsorára keksszel. Ezt ugyan kekszként nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, az viszont biztos, hogy verseit gyakran szavalták áhítattal reggeli- és vacsoraasztaloknál, ezért mi is kívülről fújtuk és nagyon szerettük sorait. Épen maradt keksztestvéreim mindig elismételték nekünk a bödönben, mit láttak és hallottak odakint. Így történhetett, hogy most mi is rögtön felismertük Petőfit csodás bajuszáról, csillogó, büszke szeméről.

Nagy volt az izgalom! Azt sem tudtam, minek örülnék jobban: ha én lehetnék Petőfi Sándor reggelije, vagy ha előttem olvasná fel egy versét a feleségének, aztán visszavinnének kis keksztestvéreimhez, akiknek én szavalhatnám el először a költő új művét. Társaimmal tűkön ülve vártunk, de amikor egyetlen fia rím sem hangzott el, akkor már azon versengtünk, hogy legalább minket egyen meg először! Ha lett volna kezünk és lábunk, talán még lökdösődtünk is volna. Így csak reménykedtünk, és keksznyelven könyörögtünk:

– Válassz engem! Válassz engem!

Petőfi nem érthette, mit kiáltozunk, hiszen nem volt keksz. Mégis felénk fordult, és felemelt ENGEM.

Kekszéletem legszerencsésebb pillanata volt ez. Eszembe jutott, mi mindenben segíthetem Petőfit. Mert bizony segíthetem, ne becsüljük alá a finom falatok szerepét! Általam erőre kaphat, megjöhet a kedve, talán még ihlete is támadhat, és megírja az egyik legszebb költeményét. Azt sajnos nem fogom tudni, hogy melyiket, de egy életrajzíró talán kideríti később. Akkor pedig nemcsak Petőfi Sándor, de én, a keksz is híres lehetek. Tudjátok, az a kis izé, amit a tea mellé adnak, és ami ropogós, kicsi, de…

Idáig jutottam a gondolatmenetben és történetemben, amikor… HAMM!