 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Az
öreg ezermesternek merész álmai voltak – csakhogy akkor még nem volt sem öreg,
sem ezermester, hanem inkább kisfiú. Orvos szeretett volna lenni, de szívesen
festegetett is nagy papírlapokra, amikor szülei nem látták. Mert ha
észrevették, azt mondták neki:
– Inkább vágjad a fát, ne semmiskedj itten!
Vagy ezt:
– Ha ilyesmivel foglalkozol, olyan csóró leszel, hogy még a tetű is sírva mászik le rólad!
Hiába rimánkodott, hiába toporzékolt, olyan iskolába íratta be az apja egy távoli városban, amelyben visszamaradott, értelmi fogyatékos gyerekeknek próbáltak mesterséget tanítani. De több volt ott a verés, az ordítozás, mint a tanítás. Megszökni a rácsok és a magas, szúrós drótkerítés miatt nem lehetett. Egyetlen vigasztalása egy kopott Petőfi-kötet volt, amit „elfelejtett” visszavinni a falu könyvtárába. Ha tudták volna, hogy néha könyvtárba jár, a szülei jól megtépték volna, és a könyv a kemencében kötött volna ki, az biztos!
Az öreg ezermester sohasem tudta megbocsátani, hogy ebbe az iskolába küldték. Mikor a felesége valami nagyon bántót akart neki mondani keserűségében – ha megint spiccesen jött haza –, akkor csak az iskolára kellett utalást tennie, máris megvolt a baj. Az asszony tizenkét osztályt végzett, jeles érettségivel. Még angolul is tudott valamicskét. Néha így szólt az urához, aki csak bámult nagyokat, majd legyintve mormogta: „Na menj a szemed világába!”
Egy-egy kiadós veszekedés után napokig nem szóltak egymáshoz. A csendet rendszerint az asszony törte meg, amikor már végképpen rá volt utalva a segítségre: szekrényt kellett volna odébb tolni, lisztes zsákot kihozni a raktárhelyiségből, meg ilyesmik. Az ezermester ilyenkor karba tette a kezét, és csak ennyit mondott a feleségének:
– Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb!
Aztán mégiscsak mindig megcsinálta, amit kellett.
Egyik este ismét későn jött haza. Nem volt ugyan spicces, de bár lett volna az, mert akkor nem tudott volna így káromkodni! Már az udvarról hallatszott, hogy közeledik. Úgy jött be a házba, hogy le sem nyomta a kilincset, hanem berúgta az ajtót. Kabátját a földhöz csapta, és szidta ezt a megveszekedett világot. Felesége megállt előtte, nézett, nézett az arcába, és jól tagoltan kezdte mondani:
– Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
Az öreg ezermesternek kiguvadt a szeme. Nyelt egy nagyot, majd nevetésben tört ki:
– Ezrivel terem a fán a
Meggy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Erre az asszony nézett egy nagyot, elmosolyodta magát, és nevetni kezdett ő is. Majd rákezdte:
– Tüzesen süt le a nyári nap sugára…
– Az ég tetejéről a juhászbojtárra – folytatta az ezermester. Majd együtt zengték tovább:
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Addig mondták, amíg már egyik sem tudta tovább. Akkor az ezermester kezdte el a talpramagyart. Felesége megtapsolta. Mikor végzett, az asszony állt elő egy másik verssel. Most az ezermester tapsolt. A lelkesedéstől kigyúlt az arcuk. Így telt el az egész este.
Mosolyogva dőltek be az ágyba.
Évek óta nem aludtak ilyen jót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése