Gáti István: PETŐFI LEGYŐZI A BIKÁT

 

Bódi Kati illusztrációi

 

Egy elkobzott vers története

Kemény Mihály szíves közlése

Petrovics Sándor padtársam vala.
Hírét a nemzet híven ösmeri.
Petőfi néven termett sok dala.
Termékeny volt e kőrösi zseni.

Mikor már jócskán veté a betűt,
Tanóra közben keresé zsebem.
Abba egy négyrét papirost betűrt.
Finom kis lap volt, akár a selyem.

Betűzöm csendben, s elfog a röhej.
Nem segít most már semmilyen álca.
– Mi ez a métely, fiacskám?! Felelj!
S fenekem dombján csattan a pálca.

Tanítónk aztán kántálva olvas.
Krumpli nagy orrán remeg a cvikker.
Kifigurázná, szándéka ordas.
Sanyinkra ő már régóta pikkel.

Amint a versben előrehalad,
Orcája rándul, maga is nevet.
Habzik a jókedv, akár a patak.
Röhög a padban huszonhat gyerek.

No de a viccnek nagy vala böjtje!
Haragra gerjedt végül az öreg.
– Sarokba, ördög két fene kölyke!
Galacsinná lett gyűrve a szöveg.

Ám de az elmém őrizte máig.
Otthon a sutban leírtam, persze.
Most tehát híven, egészben áll itt
Petőfi Sándor elkobzott verse.

 

 

Petőfi Sándor

Legyőzöm a bikát

Apró poronty koromban
Történt velem az eset.
Ülök a pitvar zugán,
Onnét kifele lesek.

Anyám apámat feddi.
Bentről harsog a vita,
Mikor a hátsó ólnál
Betér egy kóbor bika.

Ej, mi a kő… zord állat!
Mért vezet felénk útja?
Meresztem szemem, s látom,
Veszélyben anyám tyúkja!

Irány a porzó udvar!
Tudtam már szépen járni.
Csillant a fényes szerszám.
Történjen most itt bármi.

Ott állok már a kútnál,
Röpül felém a bika.
Akár a forró bogrács,
Gőzöl orrának lika.

Karom jókorát lendül,
Reccsen az állat térde.
Kiárad, mint a tenger,
Emlékszem jól a vérre.

Vergődve rí a jószág.
Fut már anyám a kertbe.
Hallja a végső hörgést.
Két keze csípőn: – Ejnye!

Szemében forró könnyek,
Így néz a szeppent tyúkra:
– Mostantól bent laksz, Terka!
S ölébe kapja búgva.

Aztán, hogy enyhült keble,
Engem is kézen ragadt.
Estére volt jó gulyás,
Mesébe illő kaland.