 |
| Fricska Dorka illusztrációja |
– Egy
megvadult bika egyszer
elém ugrott. „Ez nem heccel!” –
mondtam akkor súgva, csöndben.
„Még jó: ész van agyvelőmben,
karom izomrosttal tele,
így nem leszek eledele!”
Akkora volt,
mint négy ártány!
Vagy nem! Mint egy vaskos sárkány:
hetvenhét fej… teste loncsos…
Varangyos és rusnya! Ó, sors!…
– Bika, hetven meg hét fejű?
S talán száz kilós egy tetű?
– Nem azt
mondtam, hogy a bika
annyi fejű, ugyan biza!
Hasonlatról hallott-e már
a füled? Te badar szamár!
Dúl benned a kétlő hajlam!
Mondjam tovább?
– Nosza,
halljam!
– Szóval
ez a veszett vadóc,
mint egy kerge, nyers martalóc
– vigyázz ez is csak hasonlat,
nehogy azt hidd, kiraboltak! –
oda ugrott elém. S akkor…
(pontosan délután hatkor)
baltám
gyorsan kirántottam
– nem volt túl sok időm ottan –,
lendítettem rajta nagyot
– levegőben nyomot hagyott –,
bika térdét megütöttem,
s összerogyott az előttem.
De
ne tátsad úgy a szájad!
Nem nagy kunszt ez, bár az állat
nagy volt, azt bíz meg kell adni.
Node apám nap mint nap, ni,
így csapja a mészárszékben
a bikát le, s az esd térden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése