2023. július 31., hétfő

Miklya Luzsányi Mónika: Zoltánka és a tündérmesék

 

Pap Kata illusztrációja

 

Zoltán sokat gondolt az apjára. Nem is tehette volna másként, hiszen akárhányszor bemutatkozott, felhozták neki az apját. És mindenki arról akarta meggyőzni, hogy él. Nem, semmiképpen sem halhatott meg Segesvárnál. A nagy költők egyébként is örökké élnek. Ha máshol nem, a legendákban, amiket róluk költenek. Zoltánka is sokféle történetet hallott az apjáról. Volt közöttük igazán kalandos is.

Azt például nagyon szerette, amiben egy székely legény menti meg az apját. Mert Petőfi a csata közben megsebesült, és a székely pásztor tanyájára húzódott be.

– Nem lesz ez így jó! – vakarta az öreg pásztor az üstökét. – Hiszen ez Petőfi Sándor! Égre-földre fogják keresni a császáriak, s nem nyughatnak addig, amíg fel nem lelik. S ha fellelik, megölik bizonnyal…

– Márpedig azt nem hagyhatjuk – szólt a pásztor fia. – Nem veszhet el a magyar nemzet legnagyobb költője! Inkább vesszek el én!

Ebben egyetértett a két pásztor. Petőfi ruháit magára vette a fiú, zsebébe rakta az iratait, és visszarohant a csatába. Ott is lelte halálát. Amikor a csatamezőn összegyűjtötték a holttesteket, akkor megtalálták nála Petőfi iratait.

„De az a halott nem az én édesapám volt – rázta a fejét magában Zoltánka –, hanem a székely pásztorfiú, senki más.”

Csak azt nem értette, hogy akkor miért nem jön haza az apja. Miért nem keresi őket? De volt erre is egy történet, amit ő olyan szívesen elhitt volna, ha csak egy kicsit is fiatalabb. Mert azt mesélték Erdélyben, hogy a csata után Petőfi sokáig bolyongott a Kárpátok hegyvidékén. Egészen Kászonig is eljutott, ahol szemet vetett rá a Fitos-hegy tündére, aki azonnal bele is szeretett-

– Ó, ifjú költő! Legyél az enyém! – könyörgött a tündér az apjának.

– Dehogy leszek! – vágta oda Petőfi. – Hazavár engem Juliskám meg a kicsi fiam.

Ám a tündér tovább könyörgött.

– Csak egy évet maradj velem!

De Petőfi a fejét rázta.

– Egy hónapot!

A költő nem engedett.

– Akkor csak egy hetet! Ha megteszed, neked adom minden kincsemet. Tele van a barlangom ezüsttel, arannyal, drágakővel.

Petőfinek felcsillant a szeme. Ha ez igaz, akkor ebből a tömérdek vagyonból akkora sereget toborozhat, hogy Bécsig kergetheti az osztrák császárt, és újra szabad lehet imádott hazája.

– Jól van! – egyezett bele végül. – Itt maradok veled. De csak egy hétre.

Úgy is lett. Ám amikor a hét letelt, a tündér nem akarta elereszteni Sándort. Könyörgött neki így meg úgy, de Petőfi hajthatatlan maradt.

– Megyek haza! Vár a feleségem! Vár a fiam! Add a kincset, és már itt sem vagyok.

A tündér gonoszul felkacagott:

– Hát vedd, fogd a kincseimet. De fusson ki lábad alól az út! Vessenek gáncsot a bokrok! Álljanak utadba a fenyvesek! Ne találj sohase haza!

És így is lett. Hiába kereste szegény apja az utat hazafelé, sehogy sem találta meg. Azt mondják, most is ott bolyong a Kárpátok erdőségeiben, vállán a kincsekkel teli puttony, és keresi, kutatja az utat hazafelé.

Zoltán már kilenc éves volt. Nagyfiú. Nem hitt a tündérmesékben. Azt azonban könnyebben elhitte, hogy a muszkák elfogták az apját, és Szibériába száműzték. Ott összeismerkedett egy Iván nevű emberrel, aki annyira gonosz volt, hogy megmérgezte a saját testvérét. De Sándor rájött a bűntényre, és úgy elverte a gonosz Ivánt, hogy az bele is halt az ütlegekbe. Az öccse a halálos ágyán Petőfire hagyta minden vagyonát. Úgy mondják, Petőfi rögtön hajóra is szállt, a pénzt meg rizses zsákokba rejtette el. Ám egy hatalmas vihar felborította a hajót. Elsüllyedtek a rizses zsákok és velük a rengeteg arany is. Petőfi is alig tudott megmenekülni. Most valahol Dél-Amerikában él, de nem tud hazajönni, mert a sok kincs mind a tengerbe veszett.

Zoltán szeretett volna hinni ezekben a mesékben, de a szíve mélyén tudta, hogy nem lehetnek igazak. Az az osztrák tiszt mondta el a valóságot, aki szerint az apja ott fekszik valahol egy tömegsírban Segesvárnál, névtelenül. Ám abban is bizonyos volt, hogy Petőfi Sándor nevét nem felejtik el sohasem Magyarországon. Mert a költő neve és lelke örökkön él. Nem a legendákban, hanem a verseiben.

 

2023. július 27., csütörtök

Kiss Lehel: Petőfi békít

 

Klesitz Piroska illusztrációja

 


Az öreg ezermesternek merész álmai voltak – csakhogy akkor még nem volt sem öreg, sem ezermester, hanem inkább kisfiú. Orvos szeretett volna lenni, de szívesen festegetett is nagy papírlapokra, amikor szülei nem látták. Mert ha észrevették, azt mondták neki:

– Inkább vágjad a fát, ne semmiskedj itten!

Vagy ezt:

– Ha ilyesmivel foglalkozol, olyan csóró leszel, hogy még a tetű is sírva mászik le rólad!

Hiába rimánkodott, hiába toporzékolt, olyan iskolába íratta be az apja egy távoli városban, amelyben visszamaradott, értelmi fogyatékos gyerekeknek próbáltak mesterséget tanítani. De több volt ott a verés, az ordítozás, mint a tanítás. Megszökni a rácsok és a magas, szúrós drótkerítés miatt nem lehetett. Egyetlen vigasztalása egy kopott Petőfi-kötet volt, amit „elfelejtett” visszavinni a falu könyvtárába. Ha tudták volna, hogy néha könyvtárba jár, a szülei jól megtépték volna, és a könyv a kemencében kötött volna ki, az biztos!

Az öreg ezermester sohasem tudta megbocsátani, hogy ebbe az iskolába küldték. Mikor a felesége valami nagyon bántót akart neki mondani keserűségében – ha megint spiccesen jött haza –, akkor csak az iskolára kellett utalást tennie, máris megvolt a baj. Az asszony tizenkét osztályt végzett, jeles érettségivel. Még angolul is tudott valamicskét. Néha így szólt az urához, aki csak bámult nagyokat, majd legyintve mormogta: „Na menj a szemed világába!”

Egy-egy kiadós veszekedés után napokig nem szóltak egymáshoz. A csendet rendszerint az asszony törte meg, amikor már végképpen rá volt utalva a segítségre: szekrényt kellett volna odébb tolni, lisztes zsákot kihozni a raktárhelyiségből, meg ilyesmik. Az ezermester ilyenkor karba tette a kezét, és csak ennyit mondott a feleségének:

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb!

Aztán mégiscsak mindig megcsinálta, amit kellett.

Egyik este ismét későn jött haza. Nem volt ugyan spicces, de bár lett volna az, mert akkor nem tudott volna így káromkodni! Már az udvarról hallatszott, hogy közeledik. Úgy jött be a házba, hogy le sem nyomta a kilincset, hanem berúgta az ajtót. Kabátját a földhöz csapta, és szidta ezt a megveszekedett világot. Felesége megállt előtte, nézett, nézett az arcába, és jól tagoltan kezdte mondani:

– Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?

Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.

Az iskolákban nem tanulni, hiába,

Ilyet… a természet tanított tégedet.

Az öreg ezermesternek kiguvadt a szeme. Nyelt egy nagyot, majd nevetésben tört ki:

– Ezrivel terem a fán a

Meggy…

Feleségem van nekem csak

Egy;

De mikor még ez az egy is

Sok!

Előbb-utóbb sírba vinni

Fog.

Erre az asszony nézett egy nagyot, elmosolyodta magát, és nevetni kezdett ő is. Majd rákezdte:

Tüzesen süt le a nyári nap sugára…

– Az ég tetejéről a juhászbojtárra – folytatta az ezermester. Majd együtt zengték tovább:

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Addig mondták, amíg már egyik sem tudta tovább. Akkor az ezermester kezdte el a talpramagyart. Felesége megtapsolta. Mikor végzett, az asszony állt elő egy másik verssel. Most az ezermester tapsolt. A lelkesedéstől kigyúlt az arcuk. Így telt el az egész este.

Mosolyogva dőltek be az ágyba.

Évek óta nem aludtak ilyen jót.  

 

2023. július 24., hétfő

Wéber Anikó: Egy keksz szerencséje

 

Varga Zsófi illusztrációja

 

Keksznek születtem. Bizony. Nektek bevallhatom, hogy jobban örültem volna, ha óriási cipó lehetek, ami már a kemencében dagad a büszkeségtől, hogy megtöltheti majd valaki bendőjét. A keksz viszont nem törhet ilyen nemes babérokra. Mert mi is az a keksz? Egy olyan kis izé, amit a kávé és tea mellé adnak.

Előfordul, hogy megéheztek, és azt mondjátok: jólesne most nekem egy… egy… egy fürt édes szőlő, egy csokoládétorta tejszínhabbal, egy sós sajtosperec, egy kiadós uborkás-tojásos szendvics… Amikor körbenéztek, és rájöttök, hogy nincs se szőlő, se csokoládétorta, se sajtosperec, se uborkás-tojásos szendvics, akkor… akkor beéritek velem. Jobb híján. Hát ez vagyok én.

Mégsem akarok hosszan keseregni! Elfogadtam a kekszek sorsát. Hiszen a keksz édes és finom, szóval még mindig jobban örülnek neki az emberek, mint mondjuk a kásának. Ráadásul egy keksznek rengeteg testvére van. Annyi, hogy egyszerre meg sem lehet őket enni, ezért sokuk visszakerül a nagy bödönbe, és ott aztán mesélhet mindenféléről, amit az asztalnál hallott. Így hallottam én is számtalan történetet fiatal (vagy inkább friss) koromban, még azelőtt, hogy kikerültem volna a nagyvilágba (valaki ebédlőjébe vagy szalonjába). Jöttek-mentek a hírek, és olyan tájékozott lettem, mint egy király vagy miniszter.

Aztán elérkezett életem nagy napja: egy kecses kis kéz engem is megragadott, és tálcára tett. Bevallom, az utat nem élveztem valami nagyon. Túl sok hang és szín vett körbe. Fáztam is, mert a bödön melegéhez szoktam, a tálca pedig igencsak huzatos volt, míg megérkeztünk az asztalig. Ott azonban kárpótolt minket a látvány, hiszen öt keksztestvéremmel ámulva vettük észre, hogy egy kényelmes széken nem más ül, mint… mint… a nagy költő, Petőfi Sándor! 

Hát persze, hogy ismertük Petőfi Sándort! Állítólag egy időben gyakran kellett beérnie reggelire és vacsorára keksszel. Ezt ugyan kekszként nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, az viszont biztos, hogy verseit gyakran szavalták áhítattal reggeli- és vacsoraasztaloknál, ezért mi is kívülről fújtuk és nagyon szerettük sorait. Épen maradt keksztestvéreim mindig elismételték nekünk a bödönben, mit láttak és hallottak odakint. Így történhetett, hogy most mi is rögtön felismertük Petőfit csodás bajuszáról, csillogó, büszke szeméről.

Nagy volt az izgalom! Azt sem tudtam, minek örülnék jobban: ha én lehetnék Petőfi Sándor reggelije, vagy ha előttem olvasná fel egy versét a feleségének, aztán visszavinnének kis keksztestvéreimhez, akiknek én szavalhatnám el először a költő új művét. Társaimmal tűkön ülve vártunk, de amikor egyetlen fia rím sem hangzott el, akkor már azon versengtünk, hogy legalább minket egyen meg először! Ha lett volna kezünk és lábunk, talán még lökdösődtünk is volna. Így csak reménykedtünk, és keksznyelven könyörögtünk:

– Válassz engem! Válassz engem!

Petőfi nem érthette, mit kiáltozunk, hiszen nem volt keksz. Mégis felénk fordult, és felemelt ENGEM.

Kekszéletem legszerencsésebb pillanata volt ez. Eszembe jutott, mi mindenben segíthetem Petőfit. Mert bizony segíthetem, ne becsüljük alá a finom falatok szerepét! Általam erőre kaphat, megjöhet a kedve, talán még ihlete is támadhat, és megírja az egyik legszebb költeményét. Azt sajnos nem fogom tudni, hogy melyiket, de egy életrajzíró talán kideríti később. Akkor pedig nemcsak Petőfi Sándor, de én, a keksz is híres lehetek. Tudjátok, az a kis izé, amit a tea mellé adnak, és ami ropogós, kicsi, de…

Idáig jutottam a gondolatmenetben és történetemben, amikor… HAMM!