Halász Bálint: Mosolyház

 

Balogh Abigél rajza (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

A Városligetben, a Királydomb tövében, rögtön a zord tölgy mellett állt egy ház. Az épület mintha azért került volna oda, hogy felvidítsa a kérgesszívű fát. Szó szerint egy széles mosolyra épült: a verandája egy nevető szájat formázott, és csak úgy árasztotta magából a boldogságot. Nem csoda, ha lakói, a Fennkölt család szerettek ott élni és a ház is örült, hogy otthont adhatott nekik. Fennkölt nagymama gondoskodott róla, hogy ablakai ragyogjanak, portája tiszta legyen és teraszán tavasztól őszig virágok pompázzanak. Fennkölt nagypapa ügyelt rá, hogy mindene kifogástalanul működjön: kipucolta az ereszeit és a kéményét, megolajozta a kapuját. A tengerentúlról hazaköltözött Fennkölt nagybácsi volt az állandó újító, így lett a házban felvonó, kaputelefon és villanyáram is. Fennkölt papa volt a ház belső órája. Reggel kilenckor elkezdte verni az írógépét és hajszálpontosan tizenkettőkor abbahagyta, megebédelt, fél óra múlva újból neki állt a klimpírozásnak, egészen délután ötig. Ekkor érkeztek haza az iskolából a Fennkölt gyerekek. Ezt a késő délutántól estig terjedő időszakot szerette legjobban a ház. Ilyenkor a szobái megteltek nevetéssel, játékkal, zsibongással. Kilenckor, amikor Fennkölt mama ágyba dugta a csemetéket, ismét elcsendesedett minden. A fűtéscsövek még egy idegig duruzsoltak, ahogy felnőttek beszélgetek, aztán ki-ki nyugovóra tért. A ház körbeölelte a benne lakókat és velük álmodott.

Ahogy a mesében, a Fennkölt család tagjai is boldogan éltek, míg meg nem haltak, de még utána is ott maradtak szellemként, mert annyira szerették a házat. És elűztek bárkit, aki be akart tolakodni az otthonukba: A grófnak nem kellett sok, hogy cilinderjét hátrahagyva fejvesztve meneküljön. A kusza szemöldökű professzor és félszeg kutyája hasonlóan jártak, meg sem álltak Amerikáig. A jegyző és a felesége sem húzták sokáig, megviselt idegeiket utána még jó néhány évig kezeltették Hévízen. A legtovább a rendőrhadnagy és a családja tartottak ki. A feleség hiába könyörgött urának, hogy menjenek, mert ezt ő nem bírja, a szigorú családfő megmakacsolta magát, kijelentette, hogy holmi kísértetek nem bitorolhatják jogszerűtlenül a tulajdonát. De végül be kellett látnia, hogy a szellemekre másfajta törvények vonatkoznak. Egy nap felkelt, beparancsolta feleségét és a gyerekeit a szolgálati Zsiguliba. A csodálkozó családjának, csak annyit mondott magyarázatképpen, hogy mostantól Balatonakarattyán fognak élni, punktum, a szellemek megpukkanhatnak!
A Fennkölt családnak eszébe sem volt megpukkanni, sőt jót mulattak a rendőrtiszten.
– Megint egyedül maradtunk, mi lesz így? – recsegtette a vén tölgy az ágait.
– Ugyan, itt van a Fennkölt család! – mosolygott rá a ház, mire a homlokzatán a megfogyatkozott vakolatból egy újabb méretes darab hullott le.
Ugyanis az állandó kísértetjárás miatt a lakók elhanyagolták: teteje kilyukadt, eresze megroggyant, ablakai betörtek, a kapuján alig maradt valami a festésből és keservesen nyikorgott is, verandáján a csempe pedig feltöredezett, Fennkölt nagybácsi újításaiból már egy sem működött, ahogy a fűtés sem. A ház nem panaszkodott, mert szeretett a Fennkölt család kísértetkastélya lenni. De aggódott, mert már nem ajánlgatták, hogy lakjanak benne. Helyette egyre sűrűbben jöttek munkások, sárga műanyag sisakkal, furcsa műszerekkel, és úgy mustrálták, mint egy beteget. Körbe tekerték fehér-piros szalaggal és a kerítését tele aggatták táblákkal, aztán magára hagyták.
Elkerülték az emberek, egészen addig, míg egy hétfő délután, egy barna, göndör hajú kisfiú arra rollerezett és lefékezett a ház előtt. Lerakta a fekete szőrcsomót, amit addig a bal kezében szorongatott.
– Egyél nyuszi! – terelte a kis kedvencet a kerítés tövében burjánzó fűcsomó felé, majd csodálkozva tekintett fel az elhagyatott épületre. – Azta! – tátotta el a száját, és kibetűzte a feliratot az egyik táblán – Életveszélyes!
Mire felolvasta, befutottak a testvérei: egy szintén barna hajú, kicsit idősebb fiú a biciklijén és a nővére, egy magas szőke lány a gördeszkáján. Mindhárman letaglózva bámulták a villát.
– Ez nagyon klassz! – ujjongtak és üvöltöttek a kissé lemaradt szüleiknek – Gyertek már! Megtaláltuk az álomotthont!
Begurult anya és apa is, kitámasztották a kerékpárjaikat, aztán még megvárták, hogy a két zsemleszínű vizslájuk is odaérjen, majd amíg a kutyák a tölggyel barátkoztak, ők is körbejárták a házat – Ez tényleg csodálatos! – ámultak– Megvesszük! – állapították meg egyszerre.
Erre üdvrivalgásban törtek ki a gyerek, a vizslák boldogan ugrándoztak, a nyuszi is mintha elmosolyodott volna, aztán tovább csócsálta a vadvirágokat.
– Már csak egy a kérdés – komorodott el az apuka – Vajon Lászlónak tetszeni fog?
– Annak a fekete kandúrnak semmi sem tetszik! – legyintett az anyuka – Beköltözünk!
Így is lett. És valóban: László nem osztozott a család örömében, prüszkölt és vonyított, nem volt kibékülve a házzal. Ahogy Fennkölték sem az új lakókkal. Elkövettek mindent, hogy megkeserítsék az életüket, de az első hónapok próbálkozásai hasztalannak bizonyultak.
Egy viharos hétfő éjjel, amikor a szél tekergette a fákat, megrángatva a zsémbes tölgy ágait is, a Fennkölt család összegyűlt a padlásszobában, hogy megvitassák az elkeserítő helyzetet. Utoljára Fennkölt nagybácsi érkezett meg a tanácskozásra, a liftaknából lebegett ki, és odaröppent a többi szellemhez.
– Na végre! – kezdett bele üdvözlés helyett Fennkölt apuka.
– És ő? – pillantott aggodalmasan Fennkölt nagybácsi a padlásablakban szendergő Lászlóra.
– Ő velünk van! – jelentette ki Fennkölt apuka, majd leroskadt egy kiselejtezett, poros fotelbe – Nem megy! – horgasztotta le a fejét - Hiába verem éjjelente az írógépet, nem töri ki őket a frász! Sőt, az apuka nemhogy megijedt volna, átjött a dolgozóba! Ahogy meglátta az írógépet, ujjongani kezdett, hogy mindig is szeretett volna írni! Megjavította, így az „N” és az „M” betű már nem akad össze. Verseket költ rajta. Ilyeneket: „Napsütéses, szép a reggel, még így is álmos fejjel!” Hát nem borzasztó?
– Pontosan így jártam én is – bólogatott Fennkölt anyuka – A konyhában hajnalban nagy csörömpölést csaptam, az egyik lábast levertem, a másikba beleszórtam mindenfélét! Meg is jelent az anyuka, de nem sikítozott elszörnyedve, hanem belekukkantott a fazékba és megkóstolta. Azt mondta rá, hogy finom. Lejegyzetelte, hogy mi van benne, aztán még hozzáadott pár dolgot. Jól nézett ki, ahogy ott rotyogott! És az illata! Azóta az a kedvencük! Katasztrófa!
– Én a liftaknában huhogtam és csikorgattam a felvonó elrozsdásodott csigáit – vette át a szót Fennkölt nagybácsi – Erre az a szőke lány mit csinált? Halálra vált és elájult? Nem! Kinyomozta honnan jött a hang, megolajozta a csigát, és átalakította a liftet. Így most ismét működőképes, az anyuka azzal küldi fel a reggelit! Szörnyű!
– Mi meg a folyosón szaladgáltunk éjnek évadján, ahogy szoktunk! Csak úgy döngött alattunk a parketta – számoltak be a Fennkölt gyerekek – Persze felriadtak a fiúk, kicsit meg is rémültek! De aztán jaj, nem az anyjukért mentek sírva, hanem kihozták az ágyszivacsaikat és leterítettek a padlón! Fel-le bukfenceztek, amikor meg megunták, kinyúltak és simán elaludtak! Mit tehettünk volna? Mi is kipróbáltuk a hempergőzést! Nagyon jó mulatság! Azaz dehogy! Undorító! – javították ki magukat, amikor megérezték magukon Fennkölt apa korholó tekintetét.
– Megjavították a nyekergő kaput – tette hozzá Fennkölt nagypapa.
– Amikor eltörtem egy üres virágcserepet, hogy megijesszem őket, ahelyett, hogy megrémültek volna, vettek egy újat, sőt az összeset teleültették. A verandán frézia, tulipán, liliom pompáznak és megannyi fűszernövény illata terjeng – sorolta Fennkölt nagymama. – Olyan jó!
– Hogy mondhatsz ilyet! – hűlt el Fennkölt apuka – Bár meg kell hagyni, annak az apukának, van némi tehetsége az íráshoz!
– És a párja elég jól főz – merengett Fennkölt anyuka.
– A lányuk igazi szerelőzseni! – jegyezte meg Fennkölt nagybácsi.
– A fiúk viccesek! – kuncogtak a Fennkölt gyerekek.
– Jót tesznek a háznak! – ismerte be Fennkölt nagypapa.
– No de nagyapa! – szörnyülködött a fia, Fennkölt apa. László hátán is felborzolódott a szőr – Látod még a macska is ...
De valójában László, a fekete macska nem az ellenérzését fejezte ki így, hanem megérezte azt, amit csak a macskák tudnak, a veszélyt! Egy hatalmas széllökés rázta meg a házat. Égzengés és földindulás volt! A ház ablakai betörtek, a tetőcserepei repültek, de a legrosszabb, a kéménye nem bírta, megrepedt, a felső része levált, a lehulló téglák pedig óriási lyukat ütöttek a tetőn. A padlás megtelt porral, fa és kő törmelékkel, és csak úgy süvített be a szél!
A beomló tető robaja nem csak bentlakókat, de az egész kerületet felverte. A szomszédok értesítették a rendőröket, a tűzoltóka és a mentőket. Nem tudhatták, hogy a padláson csak egy szellem család és egy macska tartózkodott. A Fennkölt családnak, kísértetek révén, nem árthatott semmi, László pedig időben fedezéket keresett a fotel alatt, egy szőrszála sem görbült meg. A ház viszont valóban siralmas állapotban volt. A kárt látva a tűzoltók a fejüket csóválták. A rendőrök meghagyták a bennlakó családnak, hogy azonnal hagyják el az épületet, mert életveszélyes.
– De az otthonunk! – ágállt az apuka kócos hajjal Spongyabobos pizsamában.
– Nem megyünk sehova, megjavítjuk! – csatlakozott hozzá az anyuka, hasonlóan kusza frizurával és Snoopy-mintával tarkított éjjeli öltözékben.
Talán a ruházatuk miatt nem vitatkozott velük az a bizonyos rendőrhadnagy, vagy a hajuk ijesztette meg, de lehet, hogy a hátuk mögött morgó két vizsla, három gyerek és öt kísértet.
– Rendben – dadogta a rendőrtiszt, majd visszamenekült a Zsigulijába, magára zárta, beindította a motort és kilőtt az autójával. Csak amikor már tisztes távolságba ért, merte lehúzni az ablakot és hátra kiáltani – Reggel visszajövünk, és végre lebontjuk ezt az elátkozott kísértetszállást!
Mindkét család, az élő és a szellem, búslakodva álltak a ház előtt. Hiába próbáltak mosolyogni, nem ment, tudták, hogy itt a vég.
– Minden jó, ha jó a vége, és ha nem jó, akkor nem lehet még az a vége! Munkára fel! – tapsolt egy nagyot az apuka, majd kiadta az utasításokat, anyuka hívta a barátokat, nagylányuk felmérte a kárt és tervet készített, a két fiú pedig elkezdte feltakarítani a romokat. Hamarosan megjött egy kis furgon tele segítőkész emberekkel, egy nagy létrával és építőanyagokkal. De hiába! A téglák felcipelése a tetőre nehéz és fáradtságos munka volt, nagyon lassan haladtak! Vészesen fogyott az idő!
– Segítenünk kell! – jelentette ki Fennkölt apuka, mire az összes Fennkölt helyeslően bólogatott, sőt még László sem ellenkezett.
Ámultak az emberek, amikor a nehéz téglahalom egyszer csak varázslatos módon lábra kapott és felszállt, meg sem állt a ház tetejéig. Hasonlóan a cserepek is a helyükre repültek, a fent dolgozóknak már csak rögzíteni kellett őket. Az új ablaküvegek is hipp-hopp bekerültek a keretbe és már jöhetett is a ragasztás! Megelevenedtek a seprűk, a porszívók és a partvisok is. A csodák láttán az emberekbe ismét remény költözött, megkettőződött erővel dolgoztak: rakták a téglát, vakoltak, kalapáltak, takarítottak. Hajnalra úgy elfáradtak, hogy már mozdulni sem bírtak, de a házra rá sem lehetett ismerni: a kéménye büszkén pöfékelt, a tető szebb volt, mint új korában, sőt még a verandáján is csillogott a csempe és virágoktól roskadozott.
Amikor megjelent a rendőrhadnagy, nem hitt a szemének. Háromszor kellett ellenőriznie a füzetét, hogy jó címen jár. Mérgesen méregette a házat.
– Pukkadjatok meg! – rázta az öklét, aztán bepattant a Zsigulijába és meg sem állt Balatonakarattyáig.
Nem pukkadtak meg sem az emberek, sem a szellemek. Nevettek. Ahogy a ház is, mert egy széles mosolyra épült: a verandája egy nevető szájat formázott, és csak úgy árasztotta magából a boldogságot. Örült, mert immár két családnak adott otthont, egy szellemnek és egy élőnek.
Igaz, a Fennkölt család egy idő után tovább állt, mert mindennek vége van egyszer, ahogy a meséknek és a szellemlétnek is. Bár László és a zsémbes tölgy szerint a Fennkölt család nem hagyott fel az ijesztgetéssel, csak átköltöztek a szomszédba. Panaszkodásukon a ház mosolyogott, és még a közeli park is vidám volt.

Szerkesztette: Fodor Veronika