Molnár Krisztina Rita: Tulipánfa

 

Gulyás Patrik (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

A tulipánfa az első kertben élt. Már ki emlékszik pontosan, hány éve ültette el az asszony, aki a házban lakott? Még maga sem tudta, mikor történt, hogy a térdéig érő facsemetének lihegve mély ültetőgödröt ásott, hogy jó helye legyen. Legkisebb fia aludt éppen, délutáni alvás, tudja ezt mindenki, hogy ebéd után erőt vesz az erőtlenség az egy-két éves gyerekeken és mély álomba merülnek. Nem túl hosszú időre, csak éppen addig, míg egy facsemetét el lehet ültetni. Az asszony igyekezett, belocsolta a gödröt, megvárta, hogy a föld beigya a vizet. Szuszogva fordult ki a házból az újabb teli kannával. Szelíd későőszi délután volt, a napnak már nem volt ereje, de az égbolt tiszta. Remélem, nem ébred fel, mielőtt elkészülök – gondolta, és felsandított az ablakra, amelyik mögött kisfia aludt. Marci nem volt sokkal magasabb, mint a tulipánfa, alig az anyja térde fölé ért, ha főzés közben elépenderült és átkarolta a két lábát. Az asszony egyik kezével visszalapátolta a földet a gödörbe, miközben a másikkal egyenesen tartotta a csemetét. Mikor megtelt a gödör, jól megtaposta a földet a fácska körül, hogy az erős novemberi szelek ne tudják megdönteni a fa vékony törzsét. Amikor elkészült, elégedetten nézegette a végeredményt. Most már biztosan nem tesz kárt a gyökereidben a fagy. Remélem, nagyra nősz, és szép, árnyékot adó fa leszel – mondta magában a tulipánfának. Aztán szaladt tovább a dolgára. Uzsonnát készíteni Marcinak, hogy aztán majd együtt menjenek az óvodába a két nagytestvéréért.

Teltek az évek. Gyorsan telő évek voltak, az asszony sokszor azt sem tudta, hol áll a feje, de ez mindenkivel így van, akinek cseperedő gyerekei vannak. A tulipánfa is tette a dolgát, nőtt, növögetett, mint a gyerekek. Kevésbé látványosan, és sokkal csöndesebben. A fák észrevétlen változásait nem olyan könnyű nyomon követni, mint az embergyerekekét. De még egy madárfióka vagy egy kismacska is feltűnőbben alakul át, mint a fák. Ráadásul a tulipánfák lassú természetűek. Lassan nőnek, és virágot sem bontanak már egészen fiatal koruktól, mint az almafák vagy a hársak. A tulipánfák csak egész idős korukban hozzák első virágaikat, amikor azok a gyerekek, akik az ültetésükkor még óvodába jártak, régesrég elköltöztek már abból a házból, ahol gyerekek voltak.
Így történt ezzel a házzal, ezzel a tulipánfával, ezzel az asszonnyal is. Egy ideje egyedül éldegélt már, gondozta a kertet, ősszel gereblyézett, tavasszal gyomlált. Gyerekei, mint a fiókák a fészekből, kirepültek, tették a dolgukat a világban. A tulipánfa nyaranta akkora árnyékot vetett a házra, hogy bent a szobák estig hűvösek maradtak még kánikulában is. Hálás volt az asszony a tulipánfának, szeretettel nézegette hatalmas, tulipánalakú leveleit. Mégis azon morfondírozott, hogy elmegy innen. Minek nekem egyedül egy ekkora ház? – töprengett gyakran magában. – Elég lenne nekem magamban egy kisebb is. Addig töprengett, addig vívódott, míg egy nap úgy határozott, hogy eladja a házat. Késő tavasszal feladott egy hirdetést az újságba. Jöttek-mentek az érdeklődők, végignézték a szobákat, a kertet. Nem voltak könnyű pillanatok ezek az asszony számára, de minden alkalommal csendre intette fájó szívét. Mit szomorkodsz? Nem maradhat minden mindig ugyanúgy! Ezentúl majd mások élnek itt, te pedig találsz magadnak egy új kertet! És tényleg. Jöttek olyan érdeklődők is, akiknek jó szívvel adta volna oda a házat és a kertet, ahol a gyerekei felnőttek. Látszott rajtuk, hogy szeretni fogják ezt a helyet, vigyáznak majd a növényekre is, akikhez az asszony annyira ragaszkodott, mintha azok is a gyerekei lennének.
Aztán egyszer csak történt valami. Egy júliusvégi napon az asszony kiment a kertkapuhoz, hogy megnézze a postaládát. A tulipánfa akkoriban már olyan nagyra nőtt, hogy az utca legmagasabb fája lett belőle. Ágai rogyadoztak a hatalmas, harsogó zöld levelektől. Kristálytisztára szűrte a levegőt a kertben. De aznap nem csak az oxigéndús levegőre, nem csak a hatalmas levelek szépségére figyelt fel az asszony, miközben kinyitotta a postaládát. Nahát… Ez… Hihetetlen… motyogta magában, amikor közelebb lépve a fához, meglátta, hogy a tulipánfa száz meg száz teáscsésze nagyságú virágot bontott. Tárt szirmú, kívül halványzöld, belül élénk narancssárga virágok lepték el az ágakat. Az asszony mozdulatlanná dermedt a váratlan örömtől. Csak állt, és ámulva nézte a látványt. Percekig nem gondolt semmire. Egyáltalán nem számított rá, hogy aznap ajándékot kaphat. Ráadásul egy fától. Már bent ült a házban és a kávéját kavargatta, amikor megértette. Amikor rájött, hogy a tulipánfa mit akar neki mondani. Hogy mire kéri a virágok százaival.
Akkor aztán nem teketóriázott, nekilátott üzeneteket írni, telefonálni. Sorba hívta az érdeklődőket.
– Sajnálom, a ház mégsem eladó, máshogy alakult – ismételgette a telefonba, míg mindenkit nem értesített.
Amikor a teendők végére ért, kiült a kertbe. Fáradt volt, mégis könnyűnek érezte magát, mint egy bárányfelhő. Nézte a tulipánfát, és elhatározta, hogy vasárnapra meghívja a gyerekeit ebédre. Hadd lássák ők is ezt a csodát.