Kovács Attila: Szörnyeteg és Rémség

 

Deák Botond rajza (Gyula, Iplom József Általános Iskola)

Egyszer volt, hol nem volt, élt a világon egy szörnyeteg. Soha, senki sem szólította máshogy, ezért ő is Szörnyetegnek nevezte magát. Különösen rút szörnyeteg volt ez a Szörnyeteg. Randa barna bőrét még rondább, sötétebb foltok csúnyították. Szóval véletlenül sem szépen, egyenletesen volt rusnya, hanem tarkabarkán csúf. Annyit gúnyolták emiatt, hogy egy idő után már nem szerette, ha ránéznek. Elbujdosott inkább az Óperenciás-tenger melletti, Üveghegy mögötti, vulkán alatti kis völgybe az összes bámészkodó szem és csúfolódó száj elől.
Állt ennek a völgynek a közepén egy kakaófa, a magas fűben jókat lehetett aludni és egy lélek nem sok, annyi sem mászkált sehol a környéken. Végre csendes nyugalomban teltek Szörnyeteg napjai. Talán túl csendesen is. Olyan nyugalmas volt a liget, hogy az unalom akár meg is ölhette volna szegényt, ha nem lett volna egy roppant fontos feladata minden egyes nap! Nem volt veszélyes vagy izgalmas ez a feladat, de roppant fontos volt és mulaszthatatlan!

A vulkán ugyanis szépen melengette a völgyet, de délutánra már túlcsordult a láva és akkor mindenkit megsütött, akit csak a ligetben talált. Mivel Szörnyeteg nem akart megsülni, minden reggel kisétált a ligetből a völgy bejáratán, átment a fahídon, megkerülte a lufierdőt és kinyitotta a lávagátat. Egy kis kallantyút kellett felkallantani, hogy a túlcsordult láva lefolyhasson. Kedves gőzfelhőket eregetve csörgedezett az Óperenciás-tenger hűs vizébe az izzó kőzet. Aztán este, mielőtt lement volna a nap, a Szörnyeteg ismét kisétált a völgy bejáratán, átkelt a fahídon, megkerülte a lufierdőt és visszazárta a gátat, hogy a völgy jó meleg legyen a hideg éjszakákon. Bekallantotta a kallantyút és még sötétedés előtt, a jól végzett munka örömével aludni tért a csendes, nyugalmas ligetében.
Egy fényes reggelen aztán egy rémséges jövevény ébresztette legszebb álmából. (Hiszen bármennyire ronda vagy, az álmod még lehet ragyogóan gyönyörű.) Ezt a rémséget soha, senki sem szólította máshogy, mint rémségnek, ezért ő is Rémségnek hívta magát.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte álmosan Szörnyeteg.
A jövevény szerényen válaszolta:
– Rémség vagyok.
– Azt látom – nézett rajta végig Szörnyeteg, de meg is bánta, amit mondott. Eszébe jutott, hogy régen őrá is ilyen fintorogva bámultak, ezért gyorsan abbahagyta a fintorogva bámulást és inkább bemutatkozott.
– Én pedig Szörnyeteg vagyok.
– Ezt kitalálhattam volna… – vágta rá Rémség, mire mindketten nevetésben törtek ki. Szörnyeteg nem is emlékezett rá, hogy mikor nevetett ilyen jót utoljára. Nem is emlékezett rá, hogy nevetett-e valaha egyáltalán.
– Nem is emlékszem, hogy nevettem-e valaha ilyen jót – újságolta a Rémségnek.
– Akkor neked is elég rémes életed lehetett eddig!
– Talán neked is szörnyű életed volt?
– Ne is mondd! Annyit csúfoltak, hogy már nem szerettem, ha rám néznek. Úgy döntöttem, inkább elbujdosom ide, az Óperenciás-tenger melletti, Üveghegy mögötti, vulkán alatti, kis völgybe az összes bámészkodó szem és csúfolódó száj elől. Csak azt nem tudtam, hogy már foglalt.
Szörnyeteg értette Rémséget. Talán soha semmit nem értett még ennyire jól. Úgy érezte, mindig volt egy nagy, üres hely a szívében és ez a rémséges Rémség éppen olyan szörny, aki megértheti, milyen egy ilyen üres hely a szívben. Ezért megmondta neki, hogy nyugodtan lakhat vele itt a völgyben. Ekkor megjelent két zöld madár a liget kakaófáján. A szörnyeteg éppen elhessegette volna őket, mikor a rémség megállította.
– Várj! Ők a barátaim! Haver madár és az öccse. Elkísértek elbujdosni.
– Hű! – Szörnyeteg elismerően mosolyodott el. Ha egyáltalán ízléses mosolynak nevezni azt, ami végigterült a képén. – Ők nem látják, milyen förtelmes vagy?
– Nem igazán. Haver madárnak és az öccsének minden négylábú ugyanolyan.
Szörnyeteg egyszerűen nem hitt a fülének. Ennyi csoda egyetlen reggelen, szinte már hihetetlennek hangzott. Nagyon úgy tűnt, hogy ez lesz élete legjobb napja! De vajon mi a teendője egy szörnyetegnek az élete legjobb napján? Zavarában nem tudta mit illik ilyenkor tenni, hát azt tette, amit a legjobbnak vélt, és mindenkit megvendégelt egy nagy bögre habos forró csokira, fahéjas szórással a tetején.
Hatalmas sikere volt a finom italnak, hiszen Szörnyeteg szörnyen tehetséges cukrász volt, csak ezt senki sem tudta. Eddig. Rémség, Haver madár és az öccse háromszor is repetáztak, és közben be nem állt a szájuk. Egyik történet követte a másikat, és mindannyian rettentően jól szórakoztak.
A vendégek meséltek ősellenségükről, a Hideglábú fiúról, aki annyiszor megkeserítette az életüket. Rémség egy barlangban lakott, nem is olyan messze, de távol mindenki mástól. A Hideglábú fiú mégsem hagyta őt békén. Mindig odalopakodott és befagyasztotta a hideg lábával a pocsolyákat, hogy elcsússzon rajtuk Rémség.
– Néha akkorát estem, hogy megfájdult a hátsó felem! – panaszkodott.
A barlang előtt állt egy akácfa, azon fészkelt Haver madár és az öccse. Egy nap, amikor csodás virágba borult a fa, a hideglábú megfagyasztotta a levegőt és lepotyogtak a dermedt virágok. Haver madár öccse még az emléktől is könnyezni kezdett.
– Ez volt az utolsó csepp a pohárban – szipogta lógó csőrrel.
Szörnyeteg éppen újabb csokoládét melegített, amikor tekintete feltévedt a hegy tetejére, a tűzhányó kráteréhez, a vulkán tölcséréhez, amiben már úgy táncolt a túlcsordult láva, mint egy tűzijáték. Ekkor döbbent rá, hogy reggel elfelejtette felkallantani a kallantyút. Nem nyitotta ki a gátat! Menten futni kezdett a völgy kapuja felé, de sajnos már elkésett.
Lihegve érkezett mögötte Rémség, hogy aztán együtt bámulja szörnyű, új barátjával a szörnyű lávafolyamot, ami elzárta a kiutat.
– Nagy a baj? – kérdezte.
– Mind megsülünk.
– Az elég nagy – állapította meg Haver madár, mire az öccse nagyot füttyentett.
– Tudjátok ki az egyetlen, aki át tudna kelni ezen az izzó folyón?
Rémség belefehéredett még a gondolatba is.
– Szó sem lehet róla! – tiltakozott, de Haver madarat már nem lehetett megállítani.
– Igaza van az öcsémnek, nincs más választás – ezzel el is röppentek abba az irányba, amerről reggel érkeztek. Rémség hiába kiabálta utánuk, hogy nem akarja, meg hogy álljanak meg. Annál jobb barátai voltak a madár testvérek, hogy egy ilyen vészhelyzetben hallgassanak rá.
– Hova mennek? Kiért mennek? – faggatta Szörnyeteg a kétségbeesett rémet.
– Idehozzák a Hideglábú fiút!
A két csúfság csalódott ábrázattal, némán várta a végzetét. Szörnyeteg már nem érezte úgy, hogy ez lenne élete legjobb napja. Inkább tűnt a legrosszabbnak. Mindjárt leleplezik a búvóhelyét, a szép ligetét a Hideglábú előtt és már nem rejtőzködhet tovább csendes nyugalomban a csúfolódó bámészok elől. De lehet, hogy azért lesz életének ez a legrosszabb napja, mert Rémséggel együtt megsülnek. Megsülni is nagyon rossz.
A nap jócskán az Üveghegy mögé tartott, amikor felbukkant Haver madár és az öccse. Már messziről kiabálták, csivitelték, fütyörészték, hogy a Hideglábú nem akart segíteni, és esze ágában sem volt a rémség közelébe se jönni.
– És akkor azt mondtam neki, hogy szerintem csak gyáva vagy! – meséli Haver madár nevetve, mire az öccse rátett egy lapáttal.
– Én meg azt mondtam neki, hogy nem is elég hideg a lábad, mire bizonygatni kezdte, hogy igenis az, és majd most jól megmutatja nekünk, aztán alig bírtuk lerepülni, olyan gyorsan rohant.
Éppen befejezték a mondókájukat, a Hideglábú már meg is jelent. Körül se nézett, csak a láva felé biccentett.
– Hé, csirkék! Azt meritek mondani, hogy ez majd kifog rajtam? – meg sem várta a választ, máris két lábbal ugrott a lávafolyamba.
Nagyot sistergett a forró kőzet, de a Hideglábú fiút nem ijesztette meg. Sőt! Szörnyeteg úgy látta, mintha tényleg hűlne a teteje. A fiú kitartott, a láva pedig lassan halványodott, már nem piroslott, már nem izzott annyira, végül egy kis részen egészen kialudt. Szörnyetegnek több se kellett, átrohant a völgy bejáratán, át a fahídon, megkerülte a lufierdőt és a gáthoz érve felkallantotta a kallantyút.
Az izzó folyó nekilódult és óriás gőzfelhőt eregetve az ég felé, belebukfencezett az Óperenciás-tengerbe. Ezzel megmenekült a liget, a kakaófa és a két csúf szörnyeteg is. Rémség alig bírta megtenni, mégis meg kellett köszönnie az ősellenségének, hogy megmentette.
Érdekes volt látni a Hideglábú fiú arcát, milyen jól esett neki a köszönet.
– Még sohase köszönték meg, hogy hideg a lábam – motyogta.
– Pedig fantasztikus – közölte Szörnyeteg és így is gondolta.
– Mit gondolsz, máskor is eljöhetnék megmelegíteni a lábam hozzátok? – kérdezte a fiú halkan.
Rémség, Madár haver és az öccse is látták már, hogy a Hideglábú fiú nem ősellenség többé, sőt inkább a barátjuk lesz ezentúl. Szörnyeteg elmosolyodott, ha egyáltalán szabad mosolynak nevezni azt, ami végigterült a képén.
– És amikor majd jössz, akkor kaphatsz egy habos forró csokit is, fahéjszórással a tetején – mondta és arra gondolt, hogy mégis ez volt élete legjobb napja.

Szerkesztette: Fodor Veronika